Az alábbiakban kedves olvasóink a Fehér Csaba által összeállított Magyar Kálvária 1945-1948 című könyvnek a kitelepítésekről szóló részébe nyerhetnek bepillantást.

Mivel a nagyhatalmak nem akadályozták meg a deportálásokat, a magyar kormány nevében Gyöngyösi János külügyminiszter 1946. február 27−én kénytelen volt aláírni a magyar csehszlovák lakosságcsere egyezményt. A megállapodás értelmében ahány magyarországi szlovák önként jelentkezett Csehszlovákiába történő áttelepítésre, a csehszlovák hatóságoknak ugyanannyi magyart állt jogukban kitelepíteni.
A csehszlovák hatóságok tudták jól, hogy a paritás elve nem használ a csehszlovák céloknak, mivel a Magyarországon élő 100 ezernyi szlovákot − a paritás elvét betartva, − nem lehet kicserélni 800 ezer felvidéki magyarral, ezért ezen felül a „háborús bűnösöket” egyoldalúan szerették volna kiutasítani az országból. A cél érdekében a szlovák népbíróságok „ember feletti” munkájának köszönhetően, amíg 1946. május közepéig 184 magyar személyt ítéltek el háborús bűnökért, addig az év végére a háborús bűnösként elítélt magyarok létszáma elérte a 75 ezer főt.

A csehszlovák kormány 1946. augusztus 26−án adta át az áttelepítésre kijelölt 106 398 személy névjegyzékét, amihez hozzácsatolták volna a „kis” és „nagy” háborús bűnösök listáját. A lakosságcsere végső céljával tisztában volt Gyöngyösi, aki így nyilatkozott: „A csehszlovákok nem csinálnak titkot belőle, hogy a lakosságcserével a magyar határ mentén lévő egységes tömböket, egy bizonyos etnikai határsávot akarnak ide áttelepíteni…” A kétoldalú tárgyalások a pőstyéni jegyzőkönyvben kaptak „végleges” formát. A „megállapodás” még a kitelepítendők társadalmi rétegeződéséről is rendelkezett, miszerint 67,6 % földműves, 14,5 % iparos, 3,4 % kereskedő, 3,9% értelmiségi, 10,6 % pedig egyéb. A háborús bűnösök kérdésében viszont nem tudtak megegyezni.
A kitelepítések 1947 áprilisában kezdődtek, de a magyarországi szlovákok részéről a lelkesedés nem volt túlzottan nagy. A csehszlovák fél, hogy serkentse a „hazatérési” kedvet, bizottságot küldött Magyarországra. A Csehszlovák Áttelepítési Bizottság az áttelepülés iránti érdeklődés felkeltése érdekében a szlovákság nemzeti öntudatának hangoztatása mellett Magyarország háború utáni súlyos gazdasági helyzetére hivatkozva, erőszakosan és a megfélemlítéssel élve a következő érveket hozta fel: „minden szlovákot, akár akar jönni, akár nem, kiviszünk. Akik nem jelentkeztek, azok csak 30 kilós csomagokkal jöhetnek, vagy a magyarokkal együtt Szibériába telepítik az oroszok.”

A szlovák nemzetiségű magyar állampolgárokat, a Magyarországon működő Csehszlovák Áttelepítési Bizottság részéről ért támadásokra és a rémhírkeltésre a Nagy Ferenc−kormány egy nyilatkozatot adott ki, amelyben a következőket olvashatjuk: „A magyar kormánynak mindig az volt az álláspontja, hogy szabadon távozhat az, aki az országot el akarja hagyni. Teljes és hiánytalan jogvédelemben részesül azonban az, aki Magyarországon akar maradni. A magyar kormány politikájának vezető gondolata az, hogy a kitelepülés soha nem kényszer, hanem mindig önkéntes elhatározás alapján történjen, és a kitelepülők vagyonukban sérelmet ne szenvedjenek. Áttelepülésről csakis ebben a keretben van szó. Magyar állampolgárt sem most, sem utóbb nem fognak erőszakkal az ország elhagyására kényszeríteni, vagy pedig a kitelepítés alkalmával vagyonától megfosztani. Magyarország területén minden magyar állampolgár törvényeink védelme alatt áll és állni fog a jövőben is.” A magyar kormány így nyilatkozik, amikor a másik fél az állampolgárságától megfosztott felvidéki magyarságot kíméletlenül üldözi, amikor nem várhatta el a hasonló humánus álláspontot egy ördögi terv nácikat megszégyenítő barbár végrehajtóitól.

A csehszlovák fél 1946. július 14−én adta át Nagy Ferenc kormányának az áttelepülésre jelentkezett szlovákok 92 390 személy nevét tartalmazó listáját. A magyarországi, főleg a tehetősebb szlovákok ellenállása és az erőszakos kitelepítések elleni tiltakozó akciók arra késztették a Csehszlovákiai Áttelepítő Bizottságot, hogy toborzó munkájának sikertelensége következtében a Magyarországról Csehszlovákiába áttelepülő szlovákok listájára felírják 30 ezer halott és hadifogoly nevét, hiszen a csehszlovák hatóságok minél több magyart akartak kitelepíteni a Felvidékről. Döntő többségében a szegény paraszti réteghez tartozó magyarországi szlovákokkal szemben a felvidéki magyarokból főleg a gazdag parasztok lettek áttelepítésre kijelölve.
A 89 663 kitelepített felvidéki magyar után 160 ezer hold föld és 15 700 lakóház maradt, míg a 71 787 szlovák áttelepülő után Magyarországon 15 ezer hold föld, illetve 4 400 lakóház maradt. 1948 nyarán a szlovák kommunista pártvezetés határozatban fogadta el, hogy a „statisztikai adatok szerint” a Felvidéken maradt 190 ezer magyar kitelepítését feltétlenül be kell fejezni, annál is inkább, mivel szerintük Magyarországon még 430 ezer szlovák „várja, hogy visszaköltözhessen az ősi szülőföldre”. A prágai kommunista hatalomátvételt követően 1948 őszén leállították a kitelepítéseket. Ennek többek között az volt az oka, hogy a Magyarországon maradt 60 ezer szlovák nem volt hajlandó elhagyni szülőföldjét.
A magyar kormány folyamatos tiltakozása ellenére sem sikerült betartatni a csehszlovák féllel a paritás elvét. Az állandósult jogsérelmek orvoslására és a kitelepítések ellenőrzésére
Pozsonyba Jócsik Lajost áttelepítési kormánybiztossá nevezték ki, Wagner Ferenc pedig az érdekvédelmet ellátó meghatalmazotti posztot töltötte be.

A lakosságcsere befejezését követően mindkét fél az áttelepülők hátrahagyott vagyonát követelte, amiről 1949. július 25−én a Csorba−tói egyezményben kölcsönösen lemondtak.
Az 1945 és 1948 közötti magyar kálvária mérlege a következő: 40 ezer ember szökött át Magyarországra, 50 ezer embert deportáltak Csehországba, a 89 ezer, az egyezmény alapján kitelepített mellett, 75 ezer „háborús bűnöst” telepítettek át a csehszlovák hatóságok egyoldalúan Magyarországra, 400 ezer magyar pedig reszlovakizált. A magyarországi és csehszlovákiai kommunista hatalomátvételt követően a nemzetiségi kérdést megoldó kommunista internacionalizmus hamis bűvkörében tartották a hiszékeny közvéleményt, de a nemzetiségi jogok látszólagos biztosítása mellett, megmaradt a törekvés a magyar kisebbség asszimilálására.

A választási csalással hatalomra kerülő Rákosi Mátyás által vezetett magyar kommunisták 1949. augusztus 18−án elfogadják a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló XX. törvényt, amelynek I. fejezete 6.§ 3. bekezdésében a Magyar Népköztársaság felelősséget érez a ha− táron kívül élő magyarok sorsáért. 40 évig „éreztek” tényleges tartalom nélküli felelősséget. Az anyaország támogatása nélkül az ellenséges légkörben lassan tért vissza az élet a társadalmi összetételében megváltozott, értelmiségétől másodszor is megfosztott, megalázott és kisemmizett magyarságba. Az élni akarás a nemzeti életösztön, mint a történelem folyamán oly sokszor, most is felülkerekedett és a magyarság, ha szigorú felügyelet mellett is, de hozzáfogott az önszervezéshez.

Fehér Csaba: Magyar Kálvária 1945-1948