Mihály Zoltán fotóművész és Csontos János író, költő Kárpát-koszorú Csángóföldtől Őrvidékig címmel készített könyvet. A cím árulkodó: az expresszív képek és a lényegre törő magyarázó szövegek azok számára is megfoghatóvá, érzékelhetővé teszik a Trianon-tragédiát és a Kárpát-medencében élő magyarság sorsát, akik eddig semmit sem tudtak a témáról. Ráadásul újszerű, meghökkentő megközelítésben. A kötetről Mihály Zoltán fotóművészt kérdezte a Magyar Nemzet munaktársa.

– Könyvük fő jellemzője, hogy ön egy jól rögzített képpel egy egész történetet képes elmesélni. Honnan ered e képesség?
– A fotózás a pillanat művészete. A pillanat élményét szeretném megragadni és állandósítani, hogy azt megoszthassam mindenkivel. A lényeget kell megmutatnunk, viszonylag gyorsan elválasztva a
lényegtelentől, mert ha lassú vagy, elmulasztod a pillanatot, ami ugyanúgy vissza talán soha nem tér. Ráadásul úgy kell a nagy egészből egy szeletet metszeni, hogy mégis megmutasd vele a teljességet. A
behatárolt, megjelenített valóságszeletnek azt is el kell mondania, ami nincs rajta a képen, amit kihagytál belőle. Nem szoktam magam fotóművésznek hívni, bár a média gyakran így aposztrofál, inkább alkotónak nevezném magam. Hiszen igen nagy szellemi munka és alkotó tevékenység egy kiállítás anyagának elkészítése, egy-egy téma, témakör kidolgozása. A képek elkészítése, megkomponálása semmiképpen nem átlagos és hétköznapi teljesítmény, sokszor gyötrelmes kínlódás, néha könnyedén sikerült, önfeledt élvezet, tehát az alkotó kifejezés helyes lehet. Volt jó néhány kiállítássorozatom – például egy távoli földrészről: Ausztrália az álmok földje – ám legkedvesebb munkáim a szűkebb környezetem, Rákospalota megmutatásához kötődnek, úgy, mint a közelmúltban bemutatott, Templomaink című kiállítás és falinaptár a rákospalotai templomokról, vagy a Száz év – számtalan emlék című kiállítás a MÁV-telep centenáriumára.

– Az új kötet, amelynek szövegét Csontos János írta, a fotókat ön készítette, kiállás és állásfoglalás a határon túli magyarság mellett.
– Valóban, amikor életem delén a közélet színpadára léptem, a nemzetrontás olyan méreteket öltött, amelyet már nem nézhetett tovább tétlenül egyetlen hazáját szerető halandó sem. Eleinte az írásaimmal próbáltam meg tenni valamit, majd a képi megjelenítést éreztem kifejezőbbnek. Korunk eklektikus világában egyre erőteljesebben fogalmazódik meg bennem az önkifejezés szükségessége, amelynek lényege gyökereink kutatása, nemzetünk értékeinek bemutatása. Köszönöm Csontos János írónak és Novák Lajos operatőrnek a közreműködő segítséget. Csontos János egyébként nem először ír fotóalbumhoz expresszív, lényeglátó szöveget.

– A cím, Kárpát-koszorú Csángóföldtől Őrvidékig, értelmezi a könyv emblémájának is tekinthető, részekre tördelt Nagy-Magyarország-térképet. Hogyan sikerült bejárnia a Kárpát-medencét, és hogyan
alakult a munkamegosztás az író és ön között?
– Külön-külön csámborogtunk (talán nem mindenki tudja, hogy a csángóktól ered e kifejezés) Nagy-Magyarországon, küzdelmes, nehéz, igaz, szép útjaink voltak, olykor padlásokon, más szerény hajlékokban háltam, de megérte. A bőséges anyagot nem kis szívfájdalommal először egyedül szelektáltam, majd alkotótársammal közösen válogattuk ki a neki is legjobban tetsző, sokatmondó munkákat. Csontos János a maga puritán, egyben sajátosan ironikus stílusával nagyon kedvemre valóan értelmezte a képeimet, s közben lényeglátóan, aforisztikusan összefoglalta az adott tájegység jellemzőit. Hitelesen közvetítette a mondandómat, s hozzátette a saját érzésvilágát, tapasztalatát is. A könyvet magam szerkesztettem, sajnos csak ötven képoldalt és ötven szövegoldalt tett lehetővé a terjedelem. Nagyon jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk, abban is egyetértettünk Csontos Jánossal, hogy nagyon is figyelembe kell vennünk az újkori olvasási szokásokat. Be kell látni: ma nincs idejük az embereknek arra, hogy leüljenek, és hosszasan elmélyedjenek egy-egy alkotásban. Lényegre törő és tartalmas műveket kell létrehozni, ha el akarjuk juttatni üzeneteinket a ma emberéhez. Az volt a cél, hogy maradandó élményt, emléket adjunk annak, aki hajlandó egy kis időt szánni ennek a témának.

– Ahogy a belső címlapra tett tört térkép is elárulja, arányosan, élethűen mutatták meg Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja, Vajdaság, Muravidék, Őrvidék s egy villanás erejéig az anyaország
egyedi arcát. Hogyan tud a fotós a képek nyelvén nemzeti stigmákat megjeleníteni?
– Célunk az volt, hogy a lehetőségeken belül mindent, mindenkit próbáljunk megmutatni. Persze ez hiú remény, de törekedni kell rá. Egy japán mondást idézve: a legjobb is legfeljebb csak jó lehet. Kezdtük a legnagyobb területtel, s azzal egy ütemben és rendben haladtunk, ahogy zsugorodik az elcsatolt részek nagysága, és az ott élő magyarság lélekszáma. Arányosan kellett vegyíteni az újszerűséget és az elhagyhatatlan sztereotípiákat. Székely kapu és fatornyos templom nélkül nincs Székelyföld-ábrázolás, de könyvünkben vannak olyan motívumok és történetek is, amelyeket még sok erdélyi sem ismer. Például a rovásírással jelzett, Erkel hídja néven emlegetett, hétköznapinak tűnő kis átkelőn annak zsaluzásakor a helyi magyarság a híd betonfalába Erkel Ferenc nemzeti imája, a Himnusz kottájának első sorát helyezte el, ami nyilván nem tűnik föl a románoknak, azt hihetik a violinkulcsról és Kölcsey megzenésített sorának hangjegyeiről, hogy valamiféle vízállásjelző. Ennél kevésbé látványosnak tűnő, de nagyon is kódolható üzenetet hordoznak képeim az Erdélyben élő nádfonó cigányok életéről, akik nem segélyből, hanem munkából élnek. Csíksomlyóról például nem a magyar zarándokútról, a magyar–magyar találkozóról szóló megszokott képeket tettem a könyvbe, hanem István pap szobrának képét választottuk ki, aki 1537-ben elkezdte a zarándoklatot, valamint a gyakran harminc-ötven kilométert gyalogló csángókat.

– Látom, külön fejezetben megjelenítették „Kisberlin” abszurditását is…
– A filmfeldolgozásoknak köszönhetően ma már többen ismerik, de még mindig nem eléggé Kisszelmenc és Nagyszelmenc tragédiáját. Szelmenc az a magyar falu, amelyet a kellős közepén vágott el az ukrán–szlovák határ, akár annak idején Nyugat- és Kelet-Berlint. A Kisberlin név valóban expresszív, de már érvénytelen, a németek sebeit orvosolták. Sokkal többet mond el a képek nyelvén a határtól kettévágott székely kapu. Ez kihagyhatatlan, hiszen megjeleníti az Ukrajnába, illetve Szlovákiába betagozott magyar kisebbség sorsát, de Trianonnak is a legtragikusabb és legkifejezőbb szimbóluma a megtört kapu, a valamivel jobban élő szlovákiai Nagyszelmenc és a nyomorúságosabb Kisszelmenc sorsa. A kárpátaljai magyarok helyzete pedig mindig is a legkilátástalanabb volt a Kárpát-medencében, s most tovább sújtja őket a schengeni határzóna is.

– Lapozzunk tovább, a falusi ház falába lőtt sebek alig tegnapi háborúról tanúskodnak…
– Igen, ez a Délvidék és a Vajdaság, ahol néhány éve még kíméletlen háború folyt, ezek a tűzfalba vájt stigmák már elválaszthatatlanok a magyarság újkori történelmétől. És hiteles képi megjelenítésben láthatjuk, hogy van két terület, ahol a magyarok is jobban élnek. Az egyik a szlovéniai magyarság, ők Lendva köré tömörülnek, jól megélnek szőlészetből, borászatból. Különösen figyelemre méltónak tartom, hogy mennyire ápolják a historizmus nagyja, Zala György szobrászművész kultuszát, akinek a hét vezér szobrát, a Hősök terének emblematikus alkotásait is köszönhetjük. Állandó kiállítása van a várban, ami jelzi, hogy Európának ezen a táján különösen nagy becsben tartják a múlt, a kultúra értékeit, az alkotó embert. És végül itt van Őrvidék, az ausztriai magyarság székhelye, ahol az emberek szintén jól élnek, s ahogy a könyvben Csontos János le is írja, az ottani jólét révén az Osztrák Köztársaság már-már sikerrel asszimilálta ezeket az ajándékba kapott magyar területeket. Ám becsülni kell azokat, akik őrzik a lángot. Összegezve: félelmetes a kontraszt a moldvai, szórványban élő csángók és az őrvidéki magyarok élete között. E két eszmei cölöp jelzi, hogy keletről nyugatra pásztáztuk végig Nagy-Magyarországot. Igyekeztünk mind a képek, mind a szavak segítségével árnyalt és teljes képet nyújtani a darabokra tördelt Kárpát-medencéről. Ha sikerült, megérte fáradozásunk.

MNO, Pósa Zoltán