Az újságírói mesterség egyben történelmi ismeretek forrása – még a labdarúgó-mérkőzések szemlélésekor, illetve a bírói sípszó előtti és utáni helyzetek megélésekor is.
A DAC és a Slovan november elsejei ütközete óta gyakran visszapereg egyik prágai élményem. Akkoriban a Hajrá! ( Dunaszerdahelyen megjelenő) sporthetilap szerkesztőjeként, kiadónkkal, Patasi Ferenccel együtt elkísértük a DAC csapatát a Sparta elleni bajnokira. A meccs egyben búcsú volt a Letnái stadiontól és közönségétől, mivelhogy Szlovákia önállóvá válása egyben a csehszlovák szövetségi labdarúgóliga megszűnését is jelentette. A mérkőzés előtt kollégámmal, Ágh Istvánnal együtt szóba elegyedtünk a hatalmas labdarúgó stadion vezetőjével, egy rokonszenves cseh úrral, aki számtalan nagy mérkőzés főrendezőjeként hosszú éveken át saját szemével láthatott válogatott, nemzetközi és bajnoki viadalokat, megismerve a „félvilág” játékosait, edzőit és csapatvezetőit.
Őt idézem: „Nagyon sajnáljuk, s nem csak én, hanem a szurkolóink is, hogy megszakad a Sparta és a DAC kapcsolata. Ez a csapat mindig sportszerűen viselkedett Prágában, edzői, vezetői és szurkolói szívélyes emberek voltak. Tetszett a játékfelfogásuk is – náluk a támadó játékelemeket sohasem szorította háttérbe a védekezés. Mindig jószívvel gondolunk majd a dunaszerdahelyi együttesre. „És mi történik alig tizenöt évvel a prágai mérkőzés után a DAC saját pályáján, illetve a nézőtéren meg a stadion környékén? Állig felfegyverzett rendőrök agyba-főbe verik a magyar szurkolókat, közöttük bizonyára helyi szlovák DAC-drukkerereket is. Akárhogyan is nézzük – villámháborúnak beillő, előre kitervelt megfélemlítő hadjárat tanúi voltunk. A forgatókönyv vészesen hasonlított Malina Hedvig megverésének kiterveléséhez, s mint ahogyan arról, ez utóbbiról is kiderül majd az igazság. Mert igazság mindig csak egy van, bármit nyilatkoznak az „illetékesek.”
Felvidék Ma, Batta György
