Gyakran esik szó Szlovákiában a bizánci görög hittérítők, Szent Cirill és Metód örökségéről, amelyet más nemzetek közt a szlovák nép is magáénak vall. Mi, magyarok is méltán tiszteljük a bizánci testvéreket, hiszen a krónikák feljegyzései szerint magyar őseink körében is kifejtették apostoli tevékenységüket.
860 körül Cirill találkozott a magyarokkal a kazároktól hazatérőben a Krím-félsziget környékén, testvérét, Metódot pedig az Al-Dunánál látta vendégül egy „magyar király” mintegy 20 esztendővel később. A Metód-legenda arra is kitér, hogy ez a „magyar király”, aki talán vezér vagy fejedelem lehetett, barátsággal fogadta a hittérítőt: „Ez pedig, miként úrhoz illik, azonképpen tisztességesen és fényesen, ünnepéllyel fogadta. És beszéle vele, mint ilyen férfiaknak illett egymással beszélniök, megszerette, megcsókolta, nagy ajándékokkal bocsátá el, mondván néki: „Emlékezzél meg mindig énrólam, tisztelendő atya, szent imáidban.”
Cirill és Metód, bár görögök voltak, távol állt tőlük mindenféle gőgös felsőbbrendűség. Nem várták el, hogy a nép tanulja meg az ő nyelvüket, hanem ők tanulták meg a nép nyelvét. Nagy érdemük a szláv nyelvű liturgia bevezetése. Ellenfeleik, az ún. “pilátuskövetők” csak a latint, a görögöt és a hébert, vagyis a kereszt feliratának nyelveit akarták engedélyezni az istentiszteleteken. Ők minden eszközt megragadtak, hogy megakadályozzák Cirill és Metód missziós munkáját. Velük szemben a két hittérítő pártját fogta VIII. János pápa, aki 880-ban jóváhagyta a szláv liturgiát, kijelentve: “Aki a főnyelveket, tudniillik a hébert, a görögöt és a latint teremtette, ugyanaz teremtette a többi nyelvet is saját dicséretére és dicsőségére.”
Cirill és Metód Krisztus egyetemes, minden népre és nemzetre kiterjedő szeretetének tanúi voltak – a szó valódi értelmében véve katolikusok. A két szentéletű hithirdető ma is példát mutat toleranciából és keresztény nagylelkűségből mindannyiunk számára. Sajnos, akadnak olyanok, akik máig nem értik vagy meghamisítják üzenetüket. Egyesek rövidlátó, nacionalista céljaik érdekében akarják kihasználni Cirill és Metód alakját. A nemzeti kizárólagosság és a más kultúráktól való elzárkózás fanatikus hívei gyűlöletet próbálnak kelteni a tőlük eltérő nyelven beszélő, más nemzethez tartozó embertársaikkal szemben. Nincsenek talán tudatában annak, hogy valójában az ehhez hasonló nacionalista szűkkeblűség vezet a cirill-metódi örökség szétrombolásához? Cirill és Metód éppen az ilyenek ellen küzdött életében – azok ellen, akik saját nyelvüket, kultúrájukat mások fölé akarták helyezni, erőszakosan beolvasztva őket.
Ők úgy gyarapították lelkileg-szellemileg a rájuk bízott szláv és nem szláv népeket, hogy közben nem vettek el senkitől semmi olyat, ami azt megillette. Nem erőszakoltak rájuk másik nyelvet vagy kultúrát a hit terjesztésének ürügyén. A kereszténység nem jelentett számukra uniformizáltságot, az egység éppen a sokszínűségben jelent meg.
Ha a mai Szlovákiában járnának, bizonyára elszomorodnának azon, hogy sokan mennyire félreértelmezték vagy meghamisították üzenetüket, s talán ugyanazt kérdeznék az őket külsődlegesen nagy pompával dicsőítőktől, mint egykor Velencében az őket vádoló ellenfeleiktől: „A nap nem ugyanúgy süt mindenkire? Nem ugyanazon a módon lélegzünk mindnyájan?”
Cirill és Metód, bár görögök voltak, távol állt tőlük mindenféle gőgös felsőbbrendűség. Nem várták el, hogy a nép tanulja meg az ő nyelvüket, hanem ők tanulták meg a nép nyelvét. Nagy érdemük a szláv nyelvű liturgia bevezetése. Ellenfeleik, az ún. “pilátuskövetők” csak a latint, a görögöt és a hébert, vagyis a kereszt feliratának nyelveit akarták engedélyezni az istentiszteleteken. Ők minden eszközt megragadtak, hogy megakadályozzák Cirill és Metód missziós munkáját. Velük szemben a két hittérítő pártját fogta VIII. János pápa, aki 880-ban jóváhagyta a szláv liturgiát, kijelentve: “Aki a főnyelveket, tudniillik a hébert, a görögöt és a latint teremtette, ugyanaz teremtette a többi nyelvet is saját dicséretére és dicsőségére.”
Cirill és Metód Krisztus egyetemes, minden népre és nemzetre kiterjedő szeretetének tanúi voltak – a szó valódi értelmében véve katolikusok. A két szentéletű hithirdető ma is példát mutat toleranciából és keresztény nagylelkűségből mindannyiunk számára. Sajnos, akadnak olyanok, akik máig nem értik vagy meghamisítják üzenetüket. Egyesek rövidlátó, nacionalista céljaik érdekében akarják kihasználni Cirill és Metód alakját. A nemzeti kizárólagosság és a más kultúráktól való elzárkózás fanatikus hívei gyűlöletet próbálnak kelteni a tőlük eltérő nyelven beszélő, más nemzethez tartozó embertársaikkal szemben. Nincsenek talán tudatában annak, hogy valójában az ehhez hasonló nacionalista szűkkeblűség vezet a cirill-metódi örökség szétrombolásához? Cirill és Metód éppen az ilyenek ellen küzdött életében – azok ellen, akik saját nyelvüket, kultúrájukat mások fölé akarták helyezni, erőszakosan beolvasztva őket.
Ők úgy gyarapították lelkileg-szellemileg a rájuk bízott szláv és nem szláv népeket, hogy közben nem vettek el senkitől semmi olyat, ami azt megillette. Nem erőszakoltak rájuk másik nyelvet vagy kultúrát a hit terjesztésének ürügyén. A kereszténység nem jelentett számukra uniformizáltságot, az egység éppen a sokszínűségben jelent meg.
Ha a mai Szlovákiában járnának, bizonyára elszomorodnának azon, hogy sokan mennyire félreértelmezték vagy meghamisították üzenetüket, s talán ugyanazt kérdeznék az őket külsődlegesen nagy pompával dicsőítőktől, mint egykor Velencében az őket vádoló ellenfeleiktől: „A nap nem ugyanúgy süt mindenkire? Nem ugyanazon a módon lélegzünk mindnyájan?”
Karaffa János
