Akik látták filmen a Ben Hurt, vagy figyelemmel kísérik a tv-híradó képsorait az ázsiai vagy etiópiai lepratelepekről, azok némi fogalmat tudnak alkotni maguknak a lepráról. A borzalmas kór szétmállasztja a testet, szétroncsolja az embert.
A lelki megtisztulás lépcsőfokai azonosak a testi gyógyuláséval.
I. Ismerjük el bűnösségünket
A leprás elismerte betegségét. Nem akarta letagadni. A törvény előírása szerint az utcán kiáltoznia kellett: „Tisztátalan vagyok!” A lelki leprásnak is a gyógyulás első foka: ne tagadja le önmaga előtt bűnösségét. Sajnos a bűntudat korunkban elhalványodott. A legsúlyosabb vétkek után is azt mondjuk: „Nem tettem semmi rosszat!” Ösztönökről, örökletes tulajdonságokról beszélünk, de személyi felelősséget nem érzünk tetteinkért. Aki nem ismeri el lelki lepráját, az nem is fog megszabadulni tőle.
II. Keressük a Jézussal való találkozást
A leprás rádöbbenve tragédiájára, megértette, hogy számára egyetlen út kínálkozik a gyógyulásra: ha Jézussal találkozik. Ezért kiáltozott felé, leborult előtte, és kérte a gyógyítást. A bűnnel terhelt ember számára sincs más kiút a megtisztulásra, mint találkozni az irgalmas Jézussal. Egyedül az Úrnak van hatalma a bűnöktől való megszabadításra. És Ő nem is utasítja vissza. Kijelenti: „Akarom, tisztulj meg!” De ezzel még nem zárul le az ügy. Mert Jézus elküldi a tisztulni vágyót: „Menj, mutasd meg magad a papnak!” Ennek a felszólításnak minden szaván hangsúly van!
III. MUTASD meg magad a papnak
Mintha azt mondaná: „Mutatkozz be a pap előtt!” A gyónásnál tehát „be kell mutatkoznunk”. Persze nem a nevünket kell megmondanunk! De ha azt akarjuk, hogy a bűnbocsánat szentsége ne csak sztereotip formula legyen, hanem lélektanilag is életalakító tényező, akkor hasznos – főképp, ha a gyóntató személyesen nem ismer – hogy megmondjuk állapotunkat, hivatásunkat, és a gyónási alkalmat. Egészen más tanácsokat fog adni a gyóntató egy diáknak, mint a házas férjnek, egy magányos özvegynek, mint a szerzetesnővérnek. A szülők jelezzék, hány gyermekük van és mekkorák. Sok hosszas kérdezgetésnek lehet ezzel elejét venni.
Jó, ha megmondjuk, milyen alkalomból végezzük a gyónást. Sokkal egyénibben eltalálja a buzdítást a pap, ha tudja, miért gyónunk. Elég egy félmondat: „kórházba megyek, veszélyes operáció előtt állok”, „ma lesz az egyetemi felvételi vizsgám”, „most temettem el a férjem”, „rendszeres havi gyónásomat végzem”.
IV. Mutasd MEG magad a papnak
Nem elég, ha külsőleg mutatkozunk be, a lelkünket is tárjuk fel. Belsőleg. Vagyis ne a lelki tükrök személytelen stílusában soroljuk fel a kategóriákat, hanem ahogyan elkövettük azokat. Az igényes hívek joggal elvárják papjuktól, hogy ne közhelyeket, üres szólamokat mondjon, hanem egyéni, nekik szóló, személyes jellegű tanácsokat adjon. De hogyan élje bele magát a pap a gyónó lelkiállapotába sablon gyónás esetén?
V. Mutasd meg MAGAD a papnak
Tehát ne mást, hanem magad mutasd meg. Főleg a sok megpróbáltatáson keresztülment, sokat szenvedett embereknél nagy erre a kísértés. Akiket itt a földön már senki sem ért meg, a gyónásban akarják kisírni magukat. Ez nem baj. Megkönnyebbülnek, megvigasztalódnak. Csak a bajok felsorolása közben megvádolják az egész világot. A lakó, a szomszéd, a rokon, a főnök, a tisztviselő, az árus, a hangoskodó gyerek tetteit panaszolja, és már észre sem veszi, hogy mások hibáit gyónja.
*
A teológiai irodalomban manapság sok szó esik a bűnbánat szentségének reformálásáról. Próbálkoznak közösségi bűnbánati ájtatosságok bevezetésével. Beszélnek arról, hogy a gyónás liturgiáját is ki kellene fejleszteni, mert a kézföltétel és a feloldozás szavainak elsuttogása túl egyszerű annak kifejezésére, ami ott történik. A gyóntatószéket is át szeretnék alakítani. Ne legyen szűk, barátságtalan bútordarab, hanem inkább beszélő szoba jellegű legyen. Ezek mind szépek és hasznosak. De ne várjuk mi magunk se tétlenül a Szent Rítuskongregáció döntéseit. Saját közreműködésünkkel is járuljunk hozzá a bűnbánat szentségének megújításához. Talán éppen a most megbeszélt elvek átgondolásával és alkalmazásával.
Jókai nem volt katolikus ember. Írásaiban sokszor csipkelődve szólt sok katolikus intézményről. A gyónásról azonban a „Tengerszemű Hölgy” című írásában meglepő értékelést ad: „Van a katolikus egyháznak egy intézménye, amely egymaga elég volna, hogy az egész világon elterjedjen, ahol szenvedő emberek élnek. Ez a gyónás. Nagy hiba volt Kálvin Jánostól, hogy nem tartotta meg hívei számára. Nem ismerte a szíveket.” Valóban, ha pusztán csak mint pszichológiai intézményt tekintjük, akkor is remekműnek kell tartanunk. Nekünk katolikusoknak rendelkezésünkre áll a lelki leprából való megtisztulás eszköze. Éljünk vele, és akkor remélhetjük, hogy gyónásaink nem lesznek sablonosak, hanem életalakító tényezővé válnak lelki életünk fejlődésében.
Hajnal Róbert, Magyar Kurír
