Az utóbbi napokban, hetekben, térségünkben a nyelvtörvényről, vagy talán a politikai vezetők elvtörvényéről folyik a vita, a párbeszédnek egyáltalán nem nevezhető diskurzus. Mindenki a maga igazát hangsúlyozza. Szlovákia, Magyarország, Európai Unió megannyi politikusa felszólal, és a csúfondárosnak nevezhető törvény mellett, vagy éppen ellen kardoskodik. Az átlagemberhez hasonlóan bizony bennem is sok-sok kérdés vetődik fel a kialakult politikai helyzet, a hatályossá vált törvény, vagy éppen a felvidéki magyarságot identitásában megtörni akaró, kitervelt politikai programsorozat láttán. Hogyan lehetséges ez? – kérdem oly gyakran magamtól, még akkor is, ha az egyszerű, felszínes, sokak számára elégségesnek bizonyuló választ sejteni vélem. Hogyan lehetséges ez egy önmagát kereszténynek bélyegző országban, a magukat keresztényeknek valló politikusok által? Én úgy gondolom, hogy sehogy.
Pál apostol azt írja a galáciabeli gyülekezethez: Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. /Gal 3,28/ Azt írja Pál, hogy nincs zsidó, sem görög, és bár ezt leginkább a különböző vallási háttérből érkezők különböző vallásgyakorlási elképzeléseire írja, mégis Krisztusban, a keresztyéni értékek mentén élőkben a nyelvi különbözőségnek is háttérbe kell szorulniuk. Vagy egy másik helyen ugyancsak azt írja Pál: Mert nincs különbség zsidó meg görög között; mert ugyanaz az Ura mindeneknek, aki kegyelemben gazdag mindenekhez, akik őt segítségül hívják. /Róm 10,12/ Krisztusban mind egyek vagyunk, mégpedig kegyelemre szorult bűnös emberek, Krisztus váltsághalálában reménykedő nyomorultak. Nincs különbség, mert ugyanaz az Ura mindenkinek. Azonban, ha az örök Istennél nincs különbség, akkor földi, halandó, perc-emberkék számára miért van? Ha az Isten nem tesz különbséget nép és nemzet között, akkor az ember hogyan tehet különbséget, éppen az Istentől kapott nyelv, nemzetiség, vagy éppen bőrszín alapján? Hogyan követelheti egyiknek a másik mögé helyezését (akárcsak egy nyilvános feliraton is), ha a mindenség Uránál nincsen különbség. Nyelvtörvény született a mindenen és mindenkin uralkodás elvét gyakorolni akarók tollából, azok részéről, akik talán nem ismerik, vagy figyelmen kívül hagyják a krisztusi elv törvényét, a szeretet nagy parancsolatát. Azt a parancsolatot, mely az első pünkösdkor oly sok néphez a saját nyelvén hangozhatott, azt a parancsolatot, mely azóta sok-sok néphez, több ezer nyelven eljutott; mert az Istennél nincs különbség.
Az Úr előtti egyenlőségünket vegyük mi is szívünkre, hiszen nem csak a történelem sötét, szégyellni való éveiben zsidóztak, cigányoztak, és még ki tudja mennyi népet, hány féle módon bélyegeztek, de sajnos a másik személy, nép, csoport megbélyegzése napjainkban is egyre hangosabban hallatszik. Pedig Krisztusban mind egyek vagyunk, ill. egyeknek kellene lennünk. De mikor lesz ez? Mikor lehetséges ez? Az, hogy a másikban meglátjuk a hibák mellett az Isten-képűséget is, azt, hogy azt a másikat is az Úr alkotta, teremtette. Mikor fogunk tudni úgy tekinteni a másik emberre, vagy akár népre, nemzetre, hogy ha az eltérő nyelvét halljuk, vagy eltérő bőrszínét látjuk, akkor e különbözőségekből is Urunk teremtő akaratának a gazdagságát tudjuk kiolvasni? Mikor lesz majd ez? A kérdés megválaszolásában továbbsegít minket a páli ige: Ahol nincs többé görög és zsidó: körülmetélkedés és körülmetélkedetlenség, idegen, scithiai, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus. /Kol 3,11/ S mindezt az után írja Pál, hogy leírja az új ember felöltözésének a szükségességét. Vagyis akkor tudjuk a másikat elfogadni, a másikat befogadni, ha befogadtuk Krisztust, engedtük, hogy Ő formálja, alakítsa életünket, gondolatainkat, engedjük, hogy Ő legyen minden mindenekben. Persze az új ember felöltözésével együtt jár a bűn felismerése, és a bűn bűnnek nevezése, úgy az egyéni, mint közösségi életünkben. Az új ember felöltözésével, életünk Krisztusnak való odaszánásával együtt jár szavunk felemelése az igazságtalansággal és legfőképpen az istentelenséggel szemben, hasonlóan az Úrtól kapott ajándékok elfogadásához, mely ajándék legyen akár a nyelvünk, szülőföldünk, kissebségi létünk, amikért az Úr előtt is felelősséggel tartozunk.
Úgy vélem, hogy a kárpát-medencei népek között kialakult feszültség oldásához elsősorban nem jogászok, törvénymagyarázók kellenek, nem is egyezmények, kiáltványok, de talán még nem is az Európai Unió, hanem a bűnökkel megterhelt ó ember levetkőzése, az új ember felöltözése, vagyis minden és mindenekben Krisztus. Azonban ezt elsősorban ne másoktól követeljük meg, hanem a saját életünkben gyakoroljuk, és úgy éljünk, szóljunk, cselekedjünk, gondolkodjunk, hogy mindezekben, életünk minden részletében Jézus Krisztus legyen az Úr. Mert ezt – Isten kegyelméből – meg tudjuk tenni, és hiszem, hogy istenes életünket látva mások is meg akarják majd tenni, megismerve az ige valóságát (akár egyéni, akár nemzeti életünkben): Boldogok a békességre igyekezők, mert ők az Isten fiainak mondatnak. Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa. /Mt 5,9-10/

Felvidék Ma, Molnár István