Hogy mit akar tőlünk a sors, csak sokára derül ki. A képzeletbeli kapcsos könyv titkosírással telerótt oldalain az idő mesél arról, miért és mennyit kellett élni, megélni az embernek, hogy a valóságosan teleírt regény- és újságoldalak betűtengerének hitele a maga egészében megmutatkozzon.
Nyolcvan év sok idő. Szinte teljes egészében felöleli magyar különlétünk korszakát, küszködéseinket, reménységeinket, csalódásainkat – meg ezek periódusos ismétlődését. Mintha évszakok váltanák egymást, valamilyen konok, visszatérő betegség pusztítaná közösségi testünk, melyből ha éppen kigyógyulnánk, megint előbújik egy tünet… Jön újra a kór, a fájdalmas kezelések, a keserű, kérdéses kimenetelű lábadozás. Töredék-magyarságunk nyavalyája ez. Epések vagyunk, nem szangvinikusak. Amolyan gyógyíthatatlan és kezelhetetlen, mint az örökölt alacsony vérnyomás, melynek diagnózisa van, gyógyíre soha. Mács József bátyánknak talán épp az a szerencséje, hogy testileg ismeri ezt a kórt, lelkileg-szellemileg nem esett bele soha. Így aztán inkább orvosként figyelte, mi is történik körülötte, hogyan hanyatlunk bele újra meg újra ugyanabba a reménytelenségbe, olykor fásultságba, amikor lázadnunk, mernünk kellene, vagy csak passzív rezisztenciával tudatosítanunk és megélnünk: semmiképpen nem adom fel magam, maradok, aki vagyok.
Nyolcvan év nem sok idő. Az örökkévalósághoz mérten egy másodperc töredéke csupán, mégis mi minden fér bele! Hogy csak a legfontosabbakat soroljam: az Adósságtörlesztés, mely a második közösségi lefejeztetésünket követő küzdelem és lábadozás plasztikus képe, tele reménnyel, keserű felismeréssel. Sokak élete képeződik le benne, s ha egyszer valaki arra vállalkozna, hogy szubjektív történelmi életrajzot írjon rólunk, felvidéki magyarokról, aligha megkerülhető forrás ez. De beszédes történet a Kétszer harangoztak, A vesztes, a Szélfúvásban, s különösen az a Temetőkapu, mely már nem csupán a jól ismert gömöri táj képeivel festi az egyre szűkebbre záródó magyar közösség tagjainak sorstörténeteit, hanem a lelki tájakra is elkalandozik, a gyökér- és én-vesztés feloldhatatlan görcsét a végzetekig fokozza. Mács József közben maga is osztozott a magyar sorsban, megélt jobb időket, rosszabbakat, szilenciumot is, kiszorítósdit, béka-egér harcokat; a toll és az ember iránti alázattal és tisztelettel kényszerű kenyérkereset is volt számára az írás. Közben megjött – mintha megjött volna – a gyógyulás, de csak kis ideig sütött a nap zavartalanul, s megint jött az a ciklikus fene, mely csupán tíz évvel hosszabb ideje él nála… A Magasság és mélység, az Öröködbe, Uram négy kötete elővarázsol mindent, amit elmondani, megörökíteni fontosnak tartott – az elmúlt fél évszázadról. Huszonegyedik századi regényei, a Trianon harangjai és a Bolondok hajóján mintha szintézisei lennének a megtapasztaltaknak, annak a sorsnak, amit úgy hívunk: felvidéki magyar lét.
Hát, Jóska bátyánk, kellett mindehhez egy kicsit Isten meg a nyakas gömöri kálomista tartás, hogy ne fáradjon, ne szédüljön bele ebbe a furcsa körforgásba! S hogy mindmáig felvegye a tollat, írjon, szóljon, ha dolgaink nem úgy mennek, ha nem úgy csináljuk őket, ahogyan az igazi gyógyulásunk megkövetelné.
Adja az Úr, hogy még sokáig szólhasson, figyelmeztethessen minket!
Gyurkovits Róza
