29411

Kezdetben azt hittem, hogy az uborkaszezon beköszöntével a média csak friss témákat keres, amivel felkeltheti az érdeklődést. Néhány napja már sanda gyanúval hallgatom a Pestről felröppenő rejtői kémhistóriákra emlékeztető híreket.

Letartóztatnak, majd szabadon engednek volt vezető beosztású titkosszolgálati tiszteket. Hogy képben legyenek, egy tegnapi hír röviden: Elrendelte a Fővárosi Ítélőtábla Katonai Tanácsa Galambos Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBH) egykori főigazgatójának előzetes letartóztatását, Szilvásy György és Laborc Sándor esetében ugyanakkor a bíróság helyben hagyta a korábbi döntést, amely nem rendelt el kényszerintézkedést a volt titokminiszterrel, illetve a másik volt NBH-főigazgatóval szemben – tudta meg a táblabíróság büntető kollégiumának vezetőjétől csütörtökön az MTI.

De hogy miért is érdekel ez engem, a felvidéki magyart? Elmondom.
11 éves korom óta, amikor a budapesti ’56-os forradalom kitörése kapcsán az akkori szlovák titkosszolgálat emberei az iskola igazgatói szobájába rendeltek, és egy hatalmas pofon után kihallgattak, mindig felsajog a képem, ahol a pofon ért, ha a titkosszolgálatról hallok. De érzem a kobakomat is, ahol a pofon után a falnak csapódtam. Mióta tudom, hogy van ilyen, tudom, sok társadalmi eseményben szerepet játszanak, és nem „véletlenül” dolgoznak. Azóta igyekszem messze elkerülni őket, de valahogy mindig beléjük botlok. (Sokan nem is sejtik, hogy rajtuk van a szemük, figyelik őket.) Amikor a Csemadok alkalmazottja voltam, volt szerencsém az állomány néhány tagját személyesen is megismerni. Betekintést nyertem a munkamódszerükbe, és egy véletlen folytán a rögzített hanganyagukba is belehallgattam. Nem sejtettem ugyanis, hogy a Csemadokban az én irodám szomszédságában volt a lehallgató központ, és benne a furcsa telefonkészülék mást is tud, mint „beszélni”. Okos telefon volt, hallgatni is tudott. Sőt, visszahallgatni is. Ha felemeltem a kagylót és egy „rossz gombot” megnyomtam rajta, a felvett telefonbeszélgetéseket lehetett vele újrahallgatni. Véletlenül, érdekes dolgokat tudhattam meg így.
1989 után azt gondoltam, hogy minden, ami a titkosszolgálattal kapcsolatos a történelem süllyesztőjébe kerül, mert nem lesz rá szükség. Keserűen tapasztaltam – lehet  sokan az olvasóim közül is –, hogy ez nem így van, bennünket, a felvidéken élő kisebbségeket továbbra is „biztonsági kockázatot jelentő tényezőnek” tartanak, és mint ilyet, megfigyelnek. 1989 után még jó ideig tovább hallhattam a házi készülékben, hogy kattan a kagyló, ha felveszem és a hívó féllel beszélni kezdek. Gyakran, külön megköszöntem lehallgatóimnak a figyelmet, amellyel „kitüntetnek”, annyira érezhető volt az elhalkuló és hozzám érkező megtört hangszínből, hogy rögzítik beszélgetésünket. Pedig soha nem voltam az ország ellensége. Ez a szülőföldem és itt akarok – a többi nemzettel és nemzetiséggel megértésben, tiszteletben – élni és meghalni. De erről lehetetlen a Slota-féle embereket meggyőzni. Nem kis pénzeket fordítanak most is a megfigyelésünkre, a lehallgatásra.
Reménykedtem, hogy az Európai Unió tagjaként végre törölnek bennünket a megfigyeltek listájáról. De a dunaszerdahelyi magyar verés, a Malina Hedvig ügy, mind azt bizonyítja, hogy nem így van. Vörös posztó voltunk és maradunk. Mintha mi tehetnénk Eduard Beneš telhetetlenségéről is, aki túl nagy magyarlakta vidéket csatolt a volt Csehszlovákiához, amely később aztán Szlovákia közigazgatási területe lett. „Még mindig sokan és veszélyesek vagytok” – állítják ők, akik félnek tőlünk. Hiába szűntek meg a határok, valakik aludni sem tudnak miattunk. Folyton vádolnak, a tőlünk való veszélyeztetettség hangulatát szítják az országban, és ezért megfigyeltetnek bennünket. De nemcsak bennünket, hanem Magyarországot is. Így vetődik ránk is a kémbotrány árnyéka. Egy idegen (orosz) hatalom, amely a háttérben kettőnket egybekapcsolt, mert mindkettőnknek ártani akart.  De lehetett még több érdekelt is az ügyben, ami már nagy pénzt megért. Egy jövedelmező üzletág, egy kft. alakult – és éppen Magyarországon – ennek érdekében információnyújtás címén! A nagy pénz pedig nagy kísértés.
Tegnap este meghallgattam az Antall-kormány volt titkosszolgálatokat felügyelő miniszterét. Amit hallottam, attól elfelejtettem meginni a fröccsömet. De a legfelvágottabb nyelvű magyar riporternő szája is tátva maradt tőle, mert a szakember olyan dolgokat mondott és sejtetett az ügy hátterében, olyan borotvaéles elmével szabdalta fel emészthetőre a témát, hogy újra éreztem az ötvenöt éve kapott pofont, és ahogy koppant a fejem a falon. Ha csak a morzsája igaz az állításnak, akkor már sejtem honnan volt Ficónak, Slotának meg a többieknek olyan pontos információjuk arról, mire készül a Fidesz. Ki szervezte és pénzelte a magyarországi romák angliai útjait. Ki szította, pénzelte Magyarországon a kisebbségellenes bűntetteket. Ki akarja lejáratni az országot, és honnan volt rá pénzük?  Egy meggyengült ország, amely saját bajával van elfoglalva, képtelen a határain kívül élő nemzettársait segíteni. A morális kiállásának is csökken a hatása, ha mások mindenhol elhitetik: „maga sem törődik az országa területén élő kisebbségekkel, milyen alapon bírál másokat”?
És ez a dolog lényege elhitetni mindenkivel ezt, lejáratni külföldön Magyarországot, ez az, amire figyelmeztetni szerettem volna önöket. Azért, mert én a tegnap hallottak alapján ezt éreztem, s az én öreg fülem már érzékenyebb a „szomszéd szobából” felcsapódó „huzatra”!

Felvidek.ma, Dunajszky Géza