29640

 Szerencsés János főkonzullal abból az alkalomból beszélgettünk, hogy lejárt szolgálati ideje.
– 1954-ben születtem Budapesten. Édesapám köztisztviselő, édesanyám pedagógus. Öcsém történész, az ELTE Bölcsészkarán tanít. Jómagam könyvtárosi szakot végeztem. 

Első munkahelyem az Országos Műszaki Információs Könyvtár és Központ volt, ahol 12 évig dolgoztam. Azután kerültem a Külügyminisztériumba és 1990 óta ott dolgozom.

– Mi volt az oka annak, hogy külügyi pályára léptél?
– Ez egyrészt abból adódott, hogy említett korábbi munkahelyemen a külügyi osztályon dolgoztam. A KGST-országok tudományos-műszaki információs rendszere keretében tevékenykedtem. Akkor már tudtam oroszul és csehül. Egyben a Külügyminisztérium bedolgozója voltam. Így megismertek a Külügyminisztérium Sajtóosztályán s 1990-ben, a rendszerváltás idején kaptam az ajánlatot, menjek hozzájuk dolgozni, szívesen látnának. Így kerültem oda.

– A cseh nyelvtudásodhoz hogyan jutottál?
– Úgy, hogy édesapám külügyesként kiküldetésben volt Prágában. Így a cseh fővárosban orosz iskolába jártam. A diplomata-gyerekeknek kötelező volt az orosz iskola annakidején. De amellett megtanultam csehül. Amikor a külügybe kerültem, letettem a nyelvvizsgát, mert sejtettem, egyszer jól fog jönni. Valóban. Első kihelyezésem színhelye Prága lett. Oda pályáztam először. Majd Kassán voltam négy évig konzul, miután 2000-ben megalakult a főkonzulátus. A legutóbbi kiküldetésem 2007-től mostanáig tartott.

– Így tehát nyolc és fél évet töltöttél el Kassán. Ez elég alapot ad számodra, hogy elmondhasd, ismered a várost és a régiót.
– Minden kiküldetés előtt felkészítésre kerül sor. Az ember maga is készül. Ez hónapokig tartó folyamat. Az ember megismerkedik az ország történetével, különösen a városéval… Amikor megérkeztem, kellemes meglepetés ért, mert nem számítottam ennyire rendezett városra, ennyire konszolidált viszonyokra. A kollégák közül néhányan lesajnáltak, hogy kisvárosba kerülök. Kassa csak egy vidéki város. Én nem sajnálom, mert több fővárossal szemben, olyan vonzereje van, olyan szellemiséggel rendelkezik, mely nagyon megfogott. A jóértelemben vett polgári lét, mely a legendás városból megmaradt. Nyilván átalakult, megkopott, de ezt nagy örömmel szívtam magamba. A várost hamar megszerettem, nehezen is válok meg tőle. Kicsit tartok a nagyvárosi lüktetésű Budapesttől.

– Nosztalgiád lesz?
– Az lesz, mert az ember elszokott a mindennapi reggeli rohanástól, attól, hogy egy órát utazzon a munkába és egy órát vissza. Schuster főpolgármester idejében hozta rendbe a város központját, azóta is ezen a szinten tartják, sőt némi fejlődés is tapasztalható. Igaz, megtorpanást vélek felfedezni. Épül az aupark, mely sok vitát váltott ki, hogy mennyire szolgálja a modernizációt, a fejlődést, mennyire rontja a városképet. Mégis a nyolc év alatt határozott előrelépést látok, de ez lehetett volna dinamikusabb is. Az a baj, hogy Magyarország részéről sem sikerült elérnünk, bármilyen kísérletet tettünk, hogy befektetőket szerezzünk, akik ebben üzletet, fantáziát látnak. Ezek nemcsak Kassát, hanem sajnos az egész kelet-szlovákiai régiót elkerülik. A fejlesztés, befektetés vonala megáll valahol Nyitra, Besztercebánya táján. Onnan már nem szívesen jönnek keletebbre. A magyar tőke is inkább Erdély felé fordul és nem a Felvidékre jön. Pozsony mellett volt egy kisebb kezdeményezés. Ez fájdalmas számomra. Tudjuk az okokat, magyarázzuk is: az infrastruktúra hiánya, a munkaerő képzetlensége… A kenyheci ipari park több mint háromezer embert foglalkoztat, ha jól emlékszem. De ez csak egy sziget. Nem sikerült nagyobb mértékben továbblépni. Ez minden régiófejlesztésnek, nemcsak a városnak, hanem a kerületnek is állandó feladata és benne van a közép- és hosszútávú tervekben, de sajnálom, hogy magyar tőkét nem sikerült behozni.

– Minket is bánt a kialakult helyzet. Megszűnt a magyar könyvesbolt, s így Kassa fokozatosan megszűnik az a szellemi központ lenni az itteni magyarság számára, mint aminek lennie kellene. Te ezt hogyan látod?
– Szomorú a helyzet, de ismerjük a számokat. Kassán 3,8% vallotta magát magyarnak a 2001-es népszámlálás során. Ez megdöbbent minket. Találkozunk itt hivatalos vagy nem hivatalos vendégekkel. Amikor megtudják a számokat, mindenki hüledezik. Én legalább a háromszorosára becsülöm a kassai magyarság létszámát. A természetes asszimiláció, a szlovák iskola, másrészt a vegyes házasságok mutatkoznak meg a számokban. Számtalan – hivatalos, nem hivatalos – ismerősöm van, aki még valamelyest tud magyarul, de otthon nem beszélnek anyanyelvükön. Így gyermekeiknek nem adják át a nyelvet. Még egy generáció és sajnos vége. Kassa mint szellemi központ sem az, mint volt régen. Ma már a magyarok városi szórványban élnek. Megszűnnek azok a szellemi műhelyek, amelyek eddig léteztek. A nyilvántartás szerint, több mint harminc magyar szervezet létezik a városban, de igazából ebből jó, ha a fele működik. A Kassai Polgári Klub kivétel, melynek vezetője a megboldogult Csala Kornélia volt, aki maga vitte hátán az egészet. Tehát egy-két utolsó Mohikán húzza a hátán a többieket és ezért a város nem tudja betölteni a szellemi központ szerepét.

– A főkonzulátus szakmai feladatait miképpen sikerült teljesíteni?
– Hármas feladatkört kell ellátnunk. Az egyik a klasszikus konzuli tevékenység. Ellátni a magyar állampolgárok és jogi személyek érdekvédelmét a konzuli kerületben. Ez a terület elég nagy. Majdnem fél Szlovákia. A teljes Kassai és Eperjesi Kerület, a zsolnaiból öt és három járás a besztercebányaiból. Gyakorlatilag Rimaszombattól az ukrán határig terjed, beleértve a Magas és Alacsony Tátrát. Tehát a hegymászó, sí- és közlekedési balesetek és büntetések. Ezek a leggyakoribbak. Volt néhány szomorú példa. Erőss Zsolt esetét említem, akinek amputálni kellett a lábát térdtől lefelé. Leghíresebb hegymászónk egy banális gyakorlat során szenvedett balesetet. Sok ilyen volt. A főkonzulátus ilyen esetben azonnal segít, megtalálja a hozzátartozókat és ellátja információkkal, felveszi a kapcsolatot a helyi hatóságokkal. Ha bármilyen anyagi természetű kiadás merül föl, abban is rendelkezésre áll. Aztán van munkánknak egy nem látványos része is. Iratok továbbítása, anyakönyvi kivonatok beszerzése, okmányok küldése mindkét irányba. Konzuli kerületünkben 600 magyar állampolgárt regisztrálunk. Ezek rendelkezésére állunk. Mióta beléptünk a schengeni övezetbe, már vízumokat nem adunk ki.

– A szlovák partnerekkel milyen tapasztalatokra tettél szert?
– Meg kell mondanom, hogy korrekt az együttműködés. Akár a hegyimentőkről van szó, vagy a rendőrségről. Balesetek, sérülések alkalmával a maximális segítségnyújtást tapasztaltam. Munkánkat sehol sem gátolták. Esterházy János mellszobrának avatása egy másik történet. Ez nem a klasszikus konzuli tevékenység körébe tartozik. Akkor előállítottak magyar állampolgárokat – nem azzal, hogy részesei lettek volna a dulakodásnak -, azért, mert tiltott önkényuralmi jelképeket viseltek és ezzel bűncselekményt követtek el. Kiderült, valóban hármójuk közül ketten viseltek valamit, amit a szakértők így ítéltek meg, de az nem volt olyan mérvű, hogy az előállítást, sőt őrizetbevételt indokolta volna. Szabadlábon védekezhetnek, ügyük mai napig folyamatban van, ami évekig elhúzódhat. Amikor a Nemzeti Őrsereg tagjai felvonultak Királyhelmecen az első bécsi döntés évfordulóján, akkor is előállítottak embereket, úgy mint Borsiban II. Rákóczi Ferenc születésének évfordulóján. Egy embert az Árpád-sávos zászló miatt. Minden egy kaptafára történik. Előállítom, megvizsgálom, majd szabad lábon védekezhet. Mégha ezt nem tekinthetjük erőfitogtatásnak, de a rendőrség fokozott jelenlétet alkalmaz, tartva valamilyen „államellenes” cselekménytől, mégha erről szó sincs ezekben az esetekben. Arról van szó, hogy magyarországi emberek jönnek ünnepelni, bizonyos nemzeti szimbólumokat viselnek, lehet, hogy némelyeknél felmerülhet a jogi aggály.

– Értelmezés kérdése?
– Így van. Másik fontos feladatunk a határ-menti együttműködés előmozdítása. Információ nyújtása és tanácsadás, a pályázatok segítése. Ezen a téren apró eredményeket könyvelhetünk el, mint példának okáért a Premontrei-templom Szent István-mellékoltárának helyreállítása. Már feladták a reményt, hogy a magyar hatóságokkal tető alá tudjuk hozni az ügyet. Nem tágítottam és végül sikerült. Ez a váratlanul előkerült Szent István ereklyével volt kapcsolatos. Ezen kívül adódtak nagyobb horderejű pályázatok is, melyek határokon átívelő turisztikai és kulturális jellegűek. Ilyen volt a nemrég megnyílt Szent Erzsébet zarándokút. A határ mindkét oldalán részt vettem az egyes rendezvényeken. Munkánk harmadik nagy területe a magyar közösségekkel való kapcsolattartás és segítésük. Számos civil szervezettel vettük föl a kapcsolatot úgy a városban, mint a konzuli kerületben. Rozsnyón, Rimaszombatban, Szepsiben…

– Diplomata vagy, de mégis, milyennek látod az itteni magyar közösséget? Milyennek látod az itteni magyarokat?
– Sajátos színfoltot képviselnek a Kárpát-medencében. Egyrészt, a magyarság öntudata, identitása változatlan, persze látva az említett asszimilációs folyamatokat is. Ami váratlanul érintett, az a széthúzás és rivalizálás. Az egymásra-szervezés. Biztos tudják, mégis ugyanarra az időpontra szerveznek másutt is rendezvényt. A cél az lenne, ne oltsák ki egymást!

– Ez szakállas gond. A Magyarok Világszövetsége is a kezdetek-kezdetén azon volt, hogy a rendezvényeket számon tartsa és koordinálja. Sajnos, nem sikerült.
– Ez a rivalizálás bántott és fájt. Másrészt maximálisan igyekeztem részt venni az itteni rendezvényeken. Sok esetben megdöbbentő érdektelenséget tapasztaltam, ami a rendezvények látogatottságát illeti. Iskolások, fiatalok végképp nincsenek jelen. Ez vagy a szervezés hibája, de ez tendencia.

– Sajnos, ez Magyarországon is így van. Ott is azt kérdezik, hol vannak a fiatalok? Nem tudjuk őket megszólítani. Milyennek ismerted meg az itteni szlovákokat?
– A nyolc év alatt úgy-ahogy megtanultam szlovákul. A végződés néha nem stimmel, vagy nem jut eszembe valami, de a szlovákokkal könnyebben tudok közvetlenül beszélni, mintha tolmács segítéségével kellene tárgyalnom. Emiatt irányomban és egyáltalán a főkonzulátus irányában a részükről tiszteletet tapasztaltam. Nagyon büszkék arra, hogy Kassa egy olyan város, amely konzuli székhely. A cseh és olasz konzulátus ugyan megszűnt, az ukrán Eperjesen van, de ma már hét vagy nyolc tiszteletbeli konzulátus működik a városban. Van török, belga és spanyol. Nemrég nyílt meg a szerb, litván és orosz. A tiszteletbeli konzulátus nem egyenrangú a hivatásossal, de mutatja, ezek az államok szükségesnek tartják jelenlétüket biztosítani. A tiszteletbeli konzul mindig a fogadóállam állampolgára, aki tiszteletben álló személyiség, aki a két állam között főleg üzleti téren igyekszik közvetíteni. Azért, mert szlovákokkal anyanyelvükön tudtam beszélni – egy-két esetet leszámítva -, általában nagyon jó tapasztalataim vannak. Sohasem éreztették velem, hogy a nagypolitikai ellentétek lecsapódnának a regionális politikába. Ezt hangsúlyosan fontosnak tartom.

– De már előfordult, hogy egyes rendezvényekre nem jöttek el a kerület és város képviselői.
– Hát például a már említett Esterházy-mellszobor leleplezést követő fogadásról tüntetőleg távol maradtak. Ezt nem tudták földolgozni. Ehhez idő kell. De bármilyen más rendezvény esetében ők is fontosnak tartják, őszintén – megintcsak néhány esetet leszámítva – a szlovák-magyar közeledés elősegítését. A határ mindkét oldalán hasonló gondokkal küszködünk. A testvérvárosok, vagy közeli települések között nem tapasztaltam semmilyen korlátozó akadékoskodást.

– Ebben a régióban szerencsénk is van, mert az itt élő szlovákok mások, mint Zsolnán, vagy Nagyszombatban, egyáltalán Nyugat-Szlovákiában élők.
– A sokat emlegetett multikulturalitás, melyet nagyon szeretnek hangoztatni – amivel egyet is értek -, jól hangzik meg modern jelszó, de gyakorta csorbát szenved. Mégis érződik Kassán és környékén. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy veszített vonzerejéből. Tehát nem oly erős, mint régebben. Azon vagyunk, hogy ez fönnmaradjon. Ezen munkálkodunk az önkormányzatokkal karöltve.

– Ezzel megnyitottál egy másik kérdéskört, az általános szlovák-magyar viszony kérdését. A kötelező kincstári optimizmuson túl, miképpen látod ennek alakulását? Nincs más alternatíva, mint az, hogy egymás mellett békésen éljünk, de milyen buktatókat látsz?
– A nyolc év bizonyos következtetések levonására jogosít föl. A második ciklusom nagyobbrészt a Fico-kormányzás időszakára esett. Köztudott, ebben az időszakban csorbították a magyar közösség jogait. Nyelvtörvény, iskolai oktatás – hogy most csak néhányat említsek. Ez meg rányomta bélyegét a magyar-szlovák viszonyra. Hiszen Magyarország számára fontos szempont, hogyan bánnak a szlovákiai magyarokkal. A magyar kormányok ezen az optikán keresztül fogják nézni a kétoldalú kapcsolatokat. A magyarokat érintő hátrányos döntések megterhelték a kétoldalú kapcsolatokat. Ezért, de másért is odáig fajult a helyzet, hogy a köztársasági elnököt be sem engedték Komáromba. Ezt a kudarcot a történelemben talán külön is emlegetni fogják.
A jobboldali kormányváltás után egy koalíciós kormány alakult Szlovákiában, mely számtalan érdek mentén szerveződött, hiszen többen álltak össze. Ennek tudom be, hogy nem következett be olyan mérvű változás, amire joggal számíthattunk volna. Egyes sérelmes törvények visszavonására, megsemmisítésére gondolok. Mindegyiket csak egy kicsikét módosítjuk, de azért ott hagyunk benne valamit. Nem teljesen semmisítjük meg. Nem érzem azt az eltökéltséget, amelyet a szlovák kormányprogram megfogalmazott. Sok kompromisszumot igyekeztek kötni. Így nem valósultak meg elvárásaink, de ennek ellenére a kétoldalú kapcsolatok javultak. A „háborús” veszekedés megszűnt. Ez mindkét oldal érdeme. A szakmai együttműködés, akár a közlekedés, energia-gazdálkodás, bűnüldözés, rendőrségi ügyek, hadügy területén teljesen normális, de a hadigondozással kapcsolatosan még mindig nincs egyezmény. Nyolc éve tárgyalok, könyörgök, levelezek. Most járt itt Hende Csaba honvédelmi miniszter. Így szó esett erről a kérdésről is. Van egy törvény, de attól tartanak, hogy bele akarunk szólni belügyeikbe. Mi csak azt szeretnénk, ha ezeket a hadi sírokat méltó módon gondoznák. Kassán szépen gondozzák őket, de sajnos tudunk olyanokról is, melyeket megcsonkítottak, megsemmisítettek és azóta semmi sem változott. Nem tudunk ezzel mit kezdeni. A fonalat fölvették. Ez jó, de az idő kérlelhetetlenül szalad.

– A Fico-kormányzat után jött Radičová kormánya, mely sokkal elfogadhatóbb. Mi azonban azt látjuk, hosszú távon szemlélve a folyamatokat, hogy jön egy radikális, majd egy engedékenyebb kormány, amelyet megint egy radikális követ, mi meg mókuskerékben érezzük magunkat. A húzd meg, ereszd meg folytán folyton ugyanott toporgunk. Ebben a kilátástalannak tűnő harcban felmorzsolódunk. Miképpen lehetne ezen változtatni? Mi lenne az, amit saját erőből a magyar kormány, a nyugati magyar lobbi és más magyar csoportosulásokkal együtt tudnánk előrelépni úgy, hogy túllépjünk egyes 19., sőt 20. századi beidegződéseken?
– A szlovák oldalon látom az alapproblémát, habár mi sem vagyunk tökéletesek. Amíg Szlovákia el nem ismeri a kollektív jogokat, amíg csak az egyénnek vannak jogai a kulturális és egyéb területen, a hangsúlyozottan őshonos és nem bevándorló kisebbségek vonatkozásában, addig nem sikerül a rendezés. Amíg nem tudnak túllépni ezen, addig mindig itt ragadnak le a tárgyalások. A másik hátráltató jelenség, a magyar-fóbia. Lehet kettős, hármas, ötös állampolgár a parlament valamelyik tagja, de ha valaki magyar-szlovák kettős állampolgár, akkor már baj van! Ez a félelem arról szól, hogy valamilyen veszély fenyegeti a szlovák állam szuverenitását, integritását. Ilyenkor mindenki görcsbe szorul, az autonómia azonnal vörös posztó. Szerbiában egészen előremutató helyzet alakult ki. Erdélyben erről lehet vitatkozni. Ezen az úton kellene haladni, de a félelmi görcs azonnal jelentkezik és ilyenkor a szlovák pártok azonnal összezárnak. Lehet az liberális, keresztény-demokrata, konzervatív vagy szociáldemokrata, ilyenkor a vélt nemzeti érdek azonnal érvényesül. Ezért van nehéz dolgunk. Megakad minden. Nem akarom áthárítani a felelősséget a szlovák félre. Lehetséges, hogy mi sem jó időpontra időzítjük döntéseinket. A magyar állampolgársági törvény kérdésére gondolok. Olyan dolgokat jelentünk be, melyeket kétoldalú tárgyalásoknak kellene megelőzniük. Ezzel visszavetjük a helyzetet és mindent elölről kell kezdeni. Mi is elkövetünk taktikai hibákat, de mégis, az alapproblémát a másik oldalon látom.

– Hogyan lépjünk túl ezen?
– Hát ha azt én tudnám! Alapvetően optimista beállítottságú vagyok. Egyszer bizonyára túl leszünk rajta, de attól tartok, ez generációk kérdése. Nem is középtávú feladat.

– De nézzük ezt a kérdést más szempontból. Egy bizonyos idő után Szlovákiának is szembe kell néznie azzal, mi a szlovák identitás? Mire tudják a jövőt építeni? Melyek a gyökerek? Fóbiákra jövőt építeni nem lehet.
– A gyökerek közösek. Történelmünk közös. Ezért értetlenül állok sok jelenség előtt. Nem kell szlovák királyokat keresni. A magyar királyok a szlovákoké is voltak. Mindenkié, aki a Magyar Királyság területén élt. Nem mást kell mesterségesen keresni, hanem el kellene ismerni a tényeket. Elismerjük, vannak magyar nacionalisták, de ezek lába alól ki lehetne húzni a talajt, hiszen egykor közös hazánk volt. A józan szlovák politikusoknak ebből kellene kiindulniuk. Nem félelmeket kell táplálni és a görcsöket nagyobbítani. A nagyközönség sajnos fogékony ezekre a torz eszmékre.

– A Szlovák-Magyar Történész Vegyesbizottság Kassán is ülésezett. Évek óta szóbeszéd tárgya a közös tankönyv. Mit tudsz erről?
– Azt, hogy megrekedt. A koncepciók egyeztetése megvalósult. Két álláspont létezett. Az egyik, hogy együtt írják, majd az, hogy külön írják meg és egymás mellé teszik a két látásmódot és ajánlott olvasókönyv lesz. Egyelőre minden stagnál.

– Végül egy utolsó kérdés. Mi lesz a további sorsod?
– Visszatérek a Külügyminisztériumba a megszokott rutin szerint. Ilyenkor az a szokás, hogy két-három évet otthon kell eltölteni. Annyit tudok, hogy a konzuli főosztályon fogok dolgozni. Minden valószínűség szerint, az állampolgársági ügyekkel fogok foglalkozni. Ilyen szempontból nézve, közel maradok a kassai és határon túli magyarsághoz. Tehát azzal, hogy a külhoni magyarok hozzájussanak a magyar állampolgársághoz. Ennek szakmai részét fogom intézni. Ez kihívás. Kassától nem szeretnék búcsúzni, mert tiszteletbeli kassainak érzem magamat. Remélem, nem alaptalanul. Vissza fogok járni és továbbra is jól szeretném itt érezni magamat.

– Bármikor szeretettel várunk, további sikereket kívánunk pályádon és köszönöm a beszélgetést!

Balassa Zoltán, Felvidék.ma