Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínház dísztermében talán csak a legelső sorban lehetett egynéhány üres széket találni, azt is csak azért, mert a nyaktörő mutatványra – egy jó két órás filmre való (szó szerinti) felnézésre – csak a legbátrabbak vállalkoztak.
Telt ház előtt vetítették tehát A szabadság árát. A filmet Duray Miklósról, korunk szabadságharcosáról, aki ötven éve áll már a célkeresztben – ahogy a film alcíme is mondja.
Célkeresztben. Eddig a filmig talán azt hihettük, hogy ezt csupán jelképesen kell értenünk, hisz jól tudtuk, mit kellett kiállnia Duraynak politikai ellenfelei és a volt kollégákból lett (nemzet)árulók részéről: folyamatos (verbális) támadásokat, hiteltelenítésére, a közéletből való félreállítására tett kísérletek véget nem érő sorát. Fizikai támadást – eleddig úgy hihettük – csak a kommunista diktatúra idején indítottak ellene.
Hogy ez mennyire nem így van, arról Duray kendőzetlenül vallott a róla szóló filmben. Egy újabb illúziót sikerült eloszlatni. Azt, hogy a világ, amiben ‘89 óta élünk, jobb, szabadabb, emberibb az előzőnél. A felszínen talán igen, ám a mélyben ott a bűzös rothadás, romlottság, aljasság. Mert a rendszerváltás előtt – még ha nyilvánvalóan koncepciós perben is – de legalább nyilvános tárgyalás útján, nyíltan, a vádat (lett légyen mégoly abszurd és koholt is) világosan közölve (a köztársaság felforgatása) zárták rácsok mögé Durayt. Tiszta sor, ez volt akkor a szabadság ára, a szabadságharcosok bére, melyet Duray az utolsóig megfizetett. Megverhették, emberi méltóságában megalázhatták ugyan, de megtörni nem sikerült. S ezzel végső soron nekünk, felvidéki magyaroknak tettek szolgálatot a komcsi pribékek, mert egy hitében, elszántságában megerősödött Durayt “szabadítottak rá” a Felvidékre.
Azt hihetnők, hogy itt fellélegezhet a film nézője: eljött a szabad világ, ahol már – még ha számos nehézség árán is – de legalább szabadon küzdhet az ember a céljaiért. Nagyot kellett (ismét) csalódnunk. A java ugyanis csak eztán következett. Felvezetőként azzal, hogy az egykori harcostársak, elvbarátok, akikkel a magyarok együtt küzdöttek a rendszer ellen – ilyen volt Havel is – csak addig voltak barátok, míg a diktatúrát sikerült sírba tenni. S ezzel el is szakadt az egyetlen szál, ami összefűzte őket, innentől kezdve ellenfelekké váltak – annak minden velejárójával. Ennél fontosabb tanulság azonban az, hogy ebben a szabad világban a szabadságnak még nagyobb ára van, mint korábban. Érte akár egy emberélet is lehet a fizetség. Ekkor, a kilencvenes években közlik ugyanis Durayval egy kedélyes kis hajóúton igencsak befolyásos emberek, hogy vagy nagyon gyorsan elhúzza a csíkot a közéletből, vagy erre más eszközökkel bírják rá. Ennek az eszköztárnak a gyilkosság is a része volt, kísérletet tettek Duray likvidálására, amikor kocsiját leszorították az autópályáról. Mint valami olcsó maffia-filmben, azzal a különbséggel, hogy itt valódi maffiózók a szereplők. Akiknek nevük is van, meg parlamenti pártjuk – igazi fehérgallérosok, akik a harminc ezüstnél egész biztosan jobban keresnek azzal, hogy Durayt és az ő harcát minden erejükkel próbálják ellehetetleníteni.
Magunkért mindent, mások ellen semmit – mondta ki Duray Miklós a jelszót. A hitvallását, mely az elmúlt fél évszázad munkájának, keservének, küzdelmeinek és hitének foglalatát adja. És egyben útravalót a következő generációknak. Maga Duray is bizakodik abban, hogy a fiatalok tán több sikerrel járnak a küzdelmekben, mint ők. Mit mondhatnánk, szeretnénk méltóak lenni a nagy elődök, példaképek bizalmára.
Duray Miklós a film végén fellépett a színpadra, hogy köszönetét fejezze ki a film alkotóinak, barátainak, segítőinek. Megrendítő látvány volt, ahogy fájdalmasan, mankóra támaszkodva tette meg e lépéseket. Megrendítő, de egyúttal szimbolikus is: azok számára, akik a Felvidék önrendelkezéséért vívott harcban az ő útját járják, ő most a mankó, a támasz. És ez elég kell legyen ahhoz, hogy bízzunk, hogy küzdjünk – és ne feledjük, mennyi is a szabadság ára…
Felvidék.ma, Szűcs Dániel
{iarelatednews articleid=”30257,30284,30307″}
