himnusz

A Pázmáneum Polgári Társulás és a Kortárs Magyar Galéria január 22-én, vasárnap este 18 órától emlékezett meg a Magyar Kultúra Napjáról Dunaszerdahelyen.

Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a januári napon fejezte be a Himnuszt. 1989. január 22-e óta ezen a napon ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.

A Vermes Villában megjelent ünneplő közönség elénekelte nemzeti imádságunkat, majd Karaffa Attila megnyitó beszédét hallgatta meg. Az utána következő mintegy egy órás műsorban először Rigó Ronald, a győri Széchenyi István Egyetem harmadéves zongoraművész hallgatójának zongorajátéka hangzott fel. Utána Takács Réka, a Novus Ortus Diákszínpad tagja Ábrányi Emil Magyar nyelv című versét szavalta. Iván Péter, a KMG vezetője „A Kortárs Magyar Galéria a magyar kultúra szolgálatában” címmel beszámolót tartott a KMG működéséről, majd a Pántlika Zenekar magyar népzenével, többek közt csallóközi verbunkkal és lakodalmas indulóval szórakoztatta a közönséget. Befejezésként Rigó Ronald zongorajátéka (Liszt Ferenc: a-mol Paganini etűd) után Karaffa Attila gondolataival, majd a Szózat közös eléneklésével zárult az ünnepség.

Patassy Sándor, Felvidék.ma

{phocagallery view=category|categoryid=381|limitstart=0|limitcount=0|type=1}

Az alábbiakban Karaffa Attila ünnepi beszédét olvashatják:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim!

Ünnepelni jöttünk össze a dunaszerdahelyi Vermes-villába, mi csallóközi magyarok és velünk együtt az anyaországból az újpesti magyar testvéreink is. A Magyar Kultúra Napját ünnepeljük, azt a napot, amely évezredes történelmünket meghatározta és a jövőben is ezt teszi majd minden magyar közreműködése által, általunk is.

Méltón illeti meg a mai napot az ünnep szó, hiszen jogosan van mit ünnepelnünk, amelyre büszkék is lehetünk bárhol is éljünk mi magyar a világban. Míg az istentelen és embertelen kommunizmus ideje alatt a sztálini, lenini, kádári gondolatokat és eszméket sugallták a magyarság fejébe, addig az 1989-es fordulatot követően már jogunk és lehetőségünk van szabadon ünnepelni a Szent István-i hagyományokat, beleértve a magyar kultúrát is. A Pázmaneum Társulás tavalyi kezdeményezése után ismét összejöttünk a Csallóköz szívében, hogy együtt ünnepeljünk és beszélgessünk édes anyanyelvünk, kultúránk fontosságáról. De a beszédet tetteknek is kell követniük! Nem elég, ha különböző rendezvényeken szónokolunk vagy beszédeket írunk, hanem ki kell vennünk a részünket a magyar kultúra ápolásából. Társulásunk 2005-ös megalakulása óta is ezen az úton jár. Nem kerüljük el a kényes kérdéseket sem és nem akkor szólalunk meg a felvidéki magyarságot is érintő kérdésekben, amikor az nem hoz kitüntetést, elismerő oklevelet, pénzbeli jutalmat. Mert a hagyományápolás és a magyar kultúra ápolását sem pénzbeli vagy egyéb földies kitüntetésekért, rangokért kell vállalnunk. Természetességből és nemzetünk szeretetéből! Vannak köztünk olyanok, akik szívesen viselik magukon kitüntetéseiket, szobájuk falára okleveleket aggasztanak, de lelkük üres marad, mert nem nemzetért cselekedtek csupán önös érdekből.

Mi, magyarok fontos küldetést kaptunk az Istentől! Európa védőbástyájává avatott bennünket a történelem. És álltuk az idők viharait és a véres csaták borzalmait. Mi, dunaszerdahelyiek is fontos szerepet töltünk be egyetemes magyar kultúránk, de különösképpen a felvidéki magyar kultúra megőrzésében. Mikor nyelvi, nemzetiségi jogainkat folyamatosan csorbítják és társadalmunkban felüti fejét a közöny, a beletörődömség, akkor szükséges, hogy lássa társadalmunk igen is van értelme a magyar kultúra ápolásának, igen is van értelme nemzeti identitásunk megőrzésének, igenis van értelme az anyanyelvi oktatásnak! Mindannyiunk érdeke, hogy ifjúságunk a magyar iskolákban magába szívja a magyar kultúra és művelődés alapjait és felvértezze magát az öntudatos magyar identitás páncéljával.

Magyar kultúránk, hagyományaink ápolása nem magyarkodás! Amikor megemlékezünk dicső nagyjainkról vagy egy-egy történelmi eseményről, akkor tiszteletből cselekszünk. Tiszteletből őseink iránt és példát mutatva a jövő generációjának! Rajtunk áll, hogy félvállról vesszük-e kötelességünket vagy teljes mellszélességgel kiállunk hagyományaink mellett!

Himnuszunk születése napját, január 22-ét, legújabb kori történelmünk avatta a Magyar Kultúra Napjává. Ez az a nap, amikor főhajtással emlékezhetünk meg legfontosabb közös kincsünkről, amely egy kicsit megkülönböztet bennünket más népektől. Nem különb és nem több, mint más nemzetek kultúrája, de mégis különös töltettel bír: Nemzetmegtartó erővel, amely összeköt bennünket Dunaszerdahelytől Sepsiszentgyörgyig, Budapesttől-Pozsonyig, Európa szívétől a különböző földrészeken át.

A kultúra napja akkor válik igazi ünneppé, ha feladataink jegyében számvetést is készítünk:

Ápoljuk és őrizzük-e anyanyelvünket?
Tiszteljük-e és továbbadjuk-e hagyományainkat, népszokásainkat?
Megtanítjuk-e gyermekeinket a tiszteletteljes köszönésre, a kulturált viselkedésre és öltözködésre, és az étkezések kultúrájára, az ünnepek kultúrájára, az imára?
Neveljük-e gyermekeinket otthon az őszinte beszédre, a becsületességre, embertársaik iránti tiszteletre, együttérzésre, felelősségvállalásra munkára?
Neveljük-e őket a nyelv, a kultúra iránti szeretetre, tanulni vágyásra?
Megtanítjuk-e őket a családjuk, a városuk, a hazájuk iránti szeretetre?

A kultúra nemcsak tudást és műveltséget hordoz, hanem erkölcsöt is. A magyar kultúra továbbadását senki más nem végzi el csak mi magunk!

Magyarországon Kölcsey Himnusza előtt, a 18. században két néphimnuszt is énekeltek. Az „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga” és a „Boldogasszony anyánk” c. éneket. Egy anekdotikus feljegyzésben az idős Erkel így emlékezett vissza nemzeti imádságunk megzenésítésének a pillanataira: „Csend van. Ülök és gondolkodok. Hát hogy is kellene ezt a Himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget, olvasom. Megint gondolkodom. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított, azt mondta: fiam, amikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson eszedbe. És ott a szoba csöndességében megzendültek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat szállt meg. A kezem a zongorára teszem, és hang hang után olvad, egy óra sem telik belé, és megvan a Himnuszunk.”

Mindig az Isten segítségét, áldását kértük harcaink, elcsüggedésünk, elnyomatásaink nehéz éveiben, vagy balsors tépte évtizedeink alatt. A maga nevében Himnuszunk egyedi az európai népek himnuszai között. Ezt hagyta ránk örökül a 33 éves Kölcsey, a szatmárcsekei szoba csendjében. A reformkorban az identitástudat erősítésének legfontosabb eszköze a magyar nyelv ügye volt. Nagyjaink is ráébredtek arra, hogy magyar kultúra nem létezhet magyar nyelv nélkül. A nyelvünk a legnagyobb nemzeti kincsünk, mely vagyoni, társadalmi helyzetünktől, lakóhelyünktől függetlenül a miénk, magyaroké. Óvnunk és vigyáznunk kell rá, de nem aranyos kalitkába zárva, hanem továbbadni, hogy szálljon apáról fiúra, anyáról lányra.

A kultúra kovácsai, vasverői: az óvónők, tanítók, tanárok, mérnökök, közművelődési alkalmazottak, a műszaki, közgazdász értelmiség együtt az egyszerű emberekkel: munkásokkal, parasztemberekkel ugyanúgy veri, izzítja a vasat most a magyar kultúra kohójában. Köszönet érte nekik és hála. És ezt el kell mondanunk szűkebb környezetünk Dunaszerdahely esetében is. Sokszor nincsenek megbecsülve a kultúra őrei sem anyagi, sem szellemi elismerés terén sem. A magukét áldozzák fel, a maguk idejét még ha bizonytalannak is látszik munkájuk gyümölcse. Rendíthetetlenül küzdenek munkahelyükön, ahová a Teremtő állította őket.

A kultúra nem kifizetődő, nem hoz hasznot! – emlegetik sokszor. Nálunk a Felvidéken a szkeptikusok pedig mondhatnák, hogy a magyar kultúra különösen nem. A kultúra ápolását és megőrzését, valamint továbbadását nem pénzbeli haszon reményében tesszük, hanem természetesnek tűnő kötelességünket teljesítjük! Mindenki a maga portáján, az iskolában, a templomban, a hivatalban, a közösségben és otthon a családban! Nem fényes kitüntetésekért és aranyos oklevelekért, hanem kötelességből!

Talán a himnuszunkról bátran mondhatom, hogy egyetlen magyar embert sem hagy érintetlenül. Tiszteletet adunk neki és másoktól is megköveteljük azt. Kulturális és sporteseményeken, társadalmi és közösségi rendezvényeken nálunk is gyakran felcsendül a Himnusz. Itt Dunaszerdahelyen is büszkén énekeljük nemzeti imádságunkat és erre tanítjuk a jövő ifjúságát is!

Himnuszunk más, mint a többi nemzeté. Sportolók vallottak erről, amikor beszélték, hogy a versenyeken a legnagyobb élmény, amikor felcsendül a himnusz. Más nemzetek csatába invitáló indulói már önmagukban győzelmet jelentenek, ellentétben a miénkkel, mely már pusztán dallamával is mélyen megérint minket. Talán azért, mert e vers és dal valójában imádság.

A vörös sátán uralma alatt, amely városunkban is sok kár tett szellemi és fizikai téren is és amelynek akkori kiszolgálói még most is élnek Rákosi az 50-es évek elején, mondván: az mégsem lehet, hogy a dolgozó nép Himnusza, vagy bármely ünnepség az Isten nevével kezdődjön – új himnuszt szeretett volna iratni. Alattomos terve céljából magához kérette Kodály Zoltánt azzal a felszólítással, hogy írjon másikat, a szocializmushoz illőt. Kodály rövid választ adott az élet és halál diktátorának. Ezt mondta: ahhoz sem hozzátenni, sem abból elvenni nem lehet. Kodály a fejével játszott ebben a percben, de akkor Ő már Kodály Zoltán volt, a magyar zenekultúra és művelődés világszerte megkérdőjelezhetetlen tekintélye.  Rákosi nem nyugodott. Illyés Gyulát is magához intette, aki akkor a költészet, a haladó magyar gondolkodás legnagyobb vezéreként volt számon tartva itthon is, külhonban is, különösen Franciaországban. Írjon egy új Himnusz szöveget, mondta Rákosi, majd keresünk hozzá zeneszerzőt. A felszólításra Illyés ennyit válaszolt csupán: meg van az már írva. Mondanunk sem kell: Ő is a fejével játszott. Himnuszunk megmaradt és azóta is büszkén énekeljük, mert magyarnak lenni büszke gyönyörűség!

Büszkeséggel töltheti el a szívünket az a tény is, hogy Magyarország Alaptörvényének első sorai is a magyar himnuszt idézik. A sztálinista alkotmányt egy magyar alkotmány váltotta fel, amely a magyar nemzetet szolgálja és nem idegen hatalmakat.

Most, amikor az Európai Unió léte és jövője egyre inkább foglalkoztatja a világot, ki kell mondanunk: Az európai kultúra nincs nemzeti kultúrák, így magyar kultúra nélkül! A magyar kultúra pedig építkezik a kisebb helyi közösségek kulturális élete által, amely gazdagítja és élteti a magyar nemzet kulturális létét.

A magyar kultúra napjainkban a létét meghatározó, létformáját jelentősen módosító, illetve forradalmian átalakító változáson megy keresztül. Ez pedig a világháló megjelenése okozza. Az áttekinthetetlen kínálatot hordozó üzleti szempontú tömegkultúra sokszor jelentősen tompítja a választás tudatosságát és az értékválasztásnak a lehetőségét is befolyásolja. Jövőnk szempontjából ezekre az intő jelekre oda kell figyelnünk és az internetes világot is lehetőségeinkhez mérten a magyar kultúra szolgálatába kell állítanunk. Szükségünk van lehetséges egy új Klebersberg Kunóra, aki bölcsen nem választotta szét a kultúrát és a művészetet. Ő kultúráról beszélt mindig. Minden, ami meg van művelve az ember által, az a kultúra része. Hiszen a kultúra szó eredeti jelentése is ezt takarja: művelni.

Népművészetünk, irodalmi, zenei, képzőművészeti hagyományaink, épített örökségünk köteleznek minket a méltó folytatásra. Meg kell köszönnünk és meg kell becsülnünk a magyar kultúráért, a magyar nyelvért dolgozó emberek és közösségek elhivatottságát, mindennapi helytállásukat és erőfeszítéseiket.

Szívből kívánom mindenkinek, akik a magyar kultúráért felelősséggel tartoznak, akik nem kis erőveszítések árán teszik a dolgukat, hogy e mai nap igazi ünnep legyen, azzal a szent meggyőződéssel, hogy amit teszünk, azzal népünket, nemzetünket, jövőnket szolgáljuk.

Kodály szavaival búcsúzva: Nincs megalkuvás magyarságban és művészetben! kívánok kellemes szórakozást a következő programokhoz!