Hogyan süllyedhettünk idáig? – kérdezik vádlón, sajnálkozva, kétségbeesve vagy éppen bosszút forralva oly sokan, amikor látják a népszámlálási adatokat, a választási eredményeket, vagy éppen azt, hogy mennyi fiatalnak nem számít sem az anyanyelve, sem a szülőföldje, sem a vallása, de még a szülei sem (mert ez ezzel együtt jár), és vígan elmennek valahová, mindegy, hogy hová, csak el innen oda, ahol valami pénzhez juthatnának.
Nem is töprengenek el rajta, hogy ezt a helyzetet akár szándékosan is elő lehet idézni, meg lehet tervezni, hogy kiürült, lepusztult és elnéptelenedett területen aztán olcsón telekhez, termőföldhöz, házhoz, birtokhoz és becsukott, de működőképes üzemekhez lehessen jutni.
Magyar átok, turáni átok, magyar betegség….! – mondogatják, mert valahol nagyon elhitették velük ezt a szlogent (és más népeknél ugyanúgy) saját magunkról. Pedig nekünk nem is kell a szomszédba mennünk, mert a szomszéd már évtizedek óta nálunk lakik. Itt van Szlovákia, amelyről azt hirdetik, hogy mennyire keresztény, mennyi sok fiatal papja van, de a választások idején a fél ország mégis egy ateista, vagyis Istent tagadó szocialista, neokommunista pártot támogatott. Pedig ennek csupán az az oka, hogy a túszok megszeretik az elrablóikat (szaknyelven: stockholmi-szindróma), mert azoktól függ a napirendjük, ételük, italuk, esetleges szabadulásuk, senki másra nem számíthatnak, és ez a függőség, mint a drog, napi létszükségletként kondicionálja ezt a behódoló, magalázkodó, együttműködő, készséges, vagyis LOJÁLIS magatartásformát. A kommunizmus negyven éve alatt ugyanis egy látszólagos biztonságérzet alakult ki. Munka volt, ennivaló volt (csak választék nem), s a minimális fizetségét mindenki megkaphatta. S akinek nem tetszett és ezt ki is nyilvánította, ám ezek voltak mindig kevesebben, azokra hamar rásütötte a propaganda, hogy izgága, összeférhetetlen, hőzöngő, vagyis nem a rendszerrel van baj, csupán az elégedetlenkedő nem normális. Aki ugyanis „normális”, az zokszó nélkül behódol, megalkuszik, megelégedetten mosolyog, ragyogó arccal dicsőíti akár szülei gyilkosait is május elsején. Ezt látják, ezt tanulják meg tőle gyermekei, és szép lassan szinte senkinek sem jut eszébe, hogy ezt lehetne másképpen, lehetne jobban esetleg szebben, emberségesebben csinálni. A hatalom persze tudja és tudatosan formálja ilyenné a tömeget, mert ez az arctalanság a rabszolgaság alapkövetelménye: ne legyen nyelve, csak amit a hatalom ad neki, ne legyen istene, mert az hitet, igazságérzetet és gondviselői biztonságérzetet ébreszt, ne legyen nemzete, mert az megtartó közösségi gyökereket nyújt, és nehéz elszakítani. A hatalom konzervkultúrát kínál: egységes adagot mindenből, új neveket, nyelvet, múltat és történelmet, földi paradicsomot, földi isteneket és szenteket, kézzel fogható „szellemiséget”. Csak ezt lehet, ezt szabad és ezt kell fogyasztani! A behódolás megszokássá, a megszokás hagyománnyá, a hagyomány alaptermészetté változott. Így lehet eltörölni egy népet, egy kultúrát, egy civilizációt is akár, de úgy, hogy fizikailag nem kell kiirtani őket sem gázkamrákban, sem lassú fagyhalálra vetni őket Szibériában. Ez állítólag nem bűncselekmény, hanem a hatalom gondoskodó szeretete: Hiszen mindenetek megvan! – hirdetik. Pedig már mindenünket elvették, amitől még kereszténynek, magyarnak és embernek nevezhetnénk magunkat: sem szabad nyelvhasználatra, sem magyar szentmisére, sem őseink ősi földjének birtoklására, sem az önrendelkezésre nincs teljes körű jogunk… s talán már esélyünk sem. Mert a kilenc évtizede elszakított magyar nemzetrész hosszú megpróbáltatásai közepette belefáradt az örökös ellenállásba, s a gyökerek, voltak bár nagyon erősek, meglazultak, s a talajból szép lassan elfogyott a tápanyag, vagy pedig az aszály miatt satnyult el a sok fiatal hajtás. A hatalom csak a megalkuvó, behódoló, lojális palántákat locsolta, s szép lassan felnőtt egy ilyen együttműködő, hitéből és jelleméből kiferdült nemzedék, amelyre akár hataloméhes pártot is lehet szervezni. Ez volt a kegyelemdöfés: a látszat, vagyis a választási siker azt igazolja, azoknak adott igazat, akik azt vallják, hogy mindenben meg kell hajolni a hatalom akarata előtt, s jutalmul alamizsnát adnak, s egyszer, talán, esetleg, valamikor, valahol szabadon engednek. Csakhogy a rabságból szabadulók többsége nem tud mit kezdeni a szabadsággal, és így újra, de már önkéntesen a hatalom fogságába kerülnek. Lehet szidni mindazokat, akik ezt a helyzetet meglátták, és vagyonuk, hatalmuk gyarapítására kihasználták a tévelygők tévelygését, az elkorcsosultak tudatlanságát, a jellemtelenek ferde hajlamait. A választás, amit mifelénk demokratikusnak neveznek, nem mondható igazságosnak, mert az igazság nem követeli meg, hogy a többség azt meglássa, felismerje vagy hirdesse is. A Föld gömbölyű volt akkor is, amikor laposnak hitte mindenki. Ezért evilági igazságszolgáltatást várni ebben az ügyben már esetleg csak ábránd, de mint köztudott, hogy talán kilátástalan, de mégsem reménytelen….
Felelősöket keresni sem érdemes sorainkban: akiket megvettek, lefizettek, kihasználtak, azok csak szakadt parasztok a sakktáblán. Ezért inkább azt a háttérhatalmat kellene jobban megvizsgálnunk, amelyik a pénzével szándékosan teremt olyan helyzeteket, amelyekben az emberek feladják emberi értékeiket, lemondanak nyelvükről, hagyományaikról, ősi örökségükről. És még valamit el kell mondanunk: vétkezni lehet gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással is. Az elmúlt két évtized mulasztásait immár ideje úgy elszámolni, hogy a sikkasztók magatartása is kellő fénybe kerüljön, mert különben soha nem fogunk tanulni belőle. Nem az igazságszolgáltatás, hanem az igazság kedvéért, legalább önmagunk előtt tisztázva, hogy legalább a következő nemzedék tudja, lássa és ismerje meg ezt a nemzetvesztő zsákutcát, amely a pusztulás felé vezet.
Mihályi Molnár László
