Születésnapi köszöntőt készültem írni, de megemlékezés lett belőle.
Hónapokkal ezelőtt feleségével, Éva asszonnyal megbeszéltem, hogy János bácsi kilencvenedik születésnapja előtt pár héttel korábban felkeresem, hogy még elbeszélgessek vele, illetve egy aktuális fényképet készítsek róla. Napokkal ezelőtt telefonon jeleztem érkezésem, de Éva asszony azzal fogadott, hogy férje állapota válságosra fordult, kórházban volt, de onnan hazahozta, hogy otthon érje meg élete beteljesedését. Két nappal ezelőtti aggódó hívásomra az volt a válasz, hogy már valamiféle más dimenzióba jár, agonizál, s kedden, a korareggeli órákban – tíz nappal kilencvenedik születésnapja előtt – visszaadta lelkét a Teremtőjének.
Máthé János 1922. június 14-én született Kassán. Szülővárosában kezdett iskolába járni, majd a méltán legendás Kassai Premontrei Gimnáziumba került. Itt figyelt fel tehetségére Nádaskay József tanár úr, aki külön foglalkozások keretében igyekezett csiszolni rajz- és modellező képességeit. Arra biztatta, hogy folytassa képzőművészeti tanulmányait, de a háború közbeszólt. Az Akadémia helyett a frontra került, ahol életveszélyesen megsebesült, de csodával határos körülmények között életben maradt és hazakerült.
1945 új körülményeket hozott. A prágai Képzőművészeti Akadémiára került, ahol 1950-ben végzett Otakar Španiel professzor osztályában. Onnan hazakerült szülővárosába, de a hurrászocializmus időszakában mellőzés lett osztályrésze, amiért ellenszegült a hivatalos szocialista realista irányzatnak és helyette a saját útját járta. Stilizált plasztikáit posztkubista és nonfigurális elemekkel bővíti, de nem idegen számára a szürrealizmus sem. Művészi pályája sokban hasonlít a 20. századi modern szobrászat atyjainak kikiáltott nagyokéhoz: E. Brancusi, H. Moore és A. Giacometti a munkásságához.
Állandó témái: az élet keletkezése, a fájdalom, a remény, a szerelem, a család, az anyaság. A későbbiekben: a repülés, az élet védelme és az emberi összetartozás. A hetvenes években enyhült az iránta foganatosított szigor, ekkor kerülhettek emlékezetes plasztikái: Az élet bölcsője, Szerelmesek, Repülés a monoton, szürke panelrengetegek tereire, amolyan üdítő oázisként, lélekvidámító üzenetként. Mert alapvető művészeti hitvallása volt: optimizmust sugározni és támaszt adni a sokszor beletörődést vállaló emberi lelkeknek. Megesett, hogy nevet sem adott alkotásának. Mondta is nem egyszer: Aki látja a művemet, az maga is asszociál. Minek kellene nekem megnevezni a megfoghatatlant? Példaként ezt hozta: Régen, amikor az emberek még nem tudtak olvasni, szobrokkal is üzentek egymásnak. Ma fordított a helyzet. Mindenki tud olvasni, de az emberek sokszor értetlenül állnak a szobrok előtt. Szobraim mély gondolatok hordozói, arra inspirálják a nézőt, hogy megkeresse benne az üzenetet.
Máthé János többször megmenekült a halál öleléséből. Először a fronton, amikor felderítő egységüket a lesben álló szovjetek egytől-egyig lekaszabolták. Ő is súlyosan megsebesült, halottnak tettette magát, akkor sem moccant, amikor egy tagbaszakadt szovjet katona megszabadította csizmájától, felső kabátjától és puskájától. Halott bajtársai között feküdt mozdulatlanul, s csak az éjszaka leple alatt kezdett egy őrült rohanásba, maga sem tudta pontosan az irányt. Szerencsére övéihez érkezett, akik hitetlenkedve fogadták halálfutását. Hősies magatartásáért Vitézi címmel jutalmazták. Másodszor: a hatvanas évek végén tragikus autóbalesetet szenvedett Magyarországon. Sérülései alapján orvosai is lemondtak róla, de mégis megmenekült. Nem adta fel, kisportolt szervezete és az életben hívőként bizakodó lelkülete megtartotta.
Bartusz György, a neves kortárs Máthé Jánosról, az emberről, az alkotóművészről egyaránt a legnagyobb elismerés hangján szól. Döntő fordulatnak tartja életében, hogy Kassát számára Máthé János olyan szeretettel és meghittséggel mutatta be, hogy ennek alapján döntött: itt alapozza meg jövőjét, itt települ le. Számára Máthé János szobrászként is örök példakép: kisportolt, szívós alkata, megnyerő és szeretetreméltó természete mindig inspirálta őt.
Máthé Jánost a nagyközönség a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján ismerhette meg, amikor fokozatosan kerültek művei bemutatásra Pozsonyban, Kassán, Prágában és az ország más városaiban. Különösen az ifjabb nemzedék, a fiatal szobrászok tekintettek követendő példaként munkásságára. Öt évvel ezelőtt örömmel fogadta, hogy a budapesti Szlovák Intézet válogatást mutat be műveiből, de az időpontok torlódása, illetve szlovákiai gyűjteményes kiállítása miatt az egész elmaradt. 2010-ben munkásságáról megjelent egy összegző album Máthé János – a jóság kutatója. (Radislav Matuštík: Ján Mathé – hladač dobra). A könyvbemutatón sor került egy portréfilm vetítésére is, amit az egészségében megroggyant Mester kitartó figyelemmel követett, szemében meg- megvillanva szárnyaló szeretete.
Ezt a szeretetmosolyt láttam élettelen arcán, amikor a közeli utcában lévő házukban Éva asszonynak leróttam együttérzésemet és részvétemet. Kifeszített teste hasonlatos volt az általa sokszor megformált ívekhez, arcán az alázatos mosollyal, amellyel itt élt közöttünk, s így járult Teremtője elé. Egy pillanatra még benéztem a zsúfolt műterembe, ez Máthé János alkotó életének katedrálisa. Ezek után az itt lévő alkotások beszélnek helyette. Jó lenne, ha mindez emlékházként, emlékmúzeumként együtt maradna!
Habár csak névrokonok voltunk, engem amolyan familiáris kapcsolatok fűztek Máthé Jánoshoz. Jólesett, ha szlovákok között bemutatkozásom után elhangzott a sokszor visszatérő kérdés: Ugye, Máthé János szobrász rokona?… Büszkén vállaltam volna én a rokonságot, de be kellett ismernem, hogy csak névrokonság köt hozzá. Igaz, gömöri gyökerei miatt (Dernő) nem kizárt egy távoli atyafiság sem! Magyarországi ismerőseim ha nem értek el telefonon, akkor őt hívták, s ő segített nekik, pedig akkor még személyesen nem is ismertük egymást. Az is megesett, hogy ha nem voltam Kassán, látogatóim őhozzá mentek, ő pedig még éjszakai szállásra is ott tartotta őket. Mentegetőzve köszöntem meg telefonon, amire csak annyit mondott: Ugyan, mi sem természetes…
Valahogy úgy vagyok vele, hogy családtagjaim, rokonok, barátok, ismerősök távozása bennem nemcsak a hiányukat növeli, de lelkiismeret-furdalást is jelent egyben. Önvádat az elmaradt találkozásokért, egy elmaradt köszönetért, egy kézfogásért, az együvé tartozást nyugtázó mosolyért. Mert Máthé János is közösségünk tagja volt, még ha vezetéknevéről – Márai Sándorral mondva – lekopott az ékezet, s keresztnevéből Prágában Jan, Kassán Ján lett.
Tagja volt a kassai magyar képzőművészek népes családjának, akik között ott voltak Jakoby Gyula, Jaszusch Antal, Feld Lajos, Löffler Béla, illetve oda tartozik Bartusz György, Duncsák Attila és még sokan mások. Talán a Máthé János legendás szerénysége, emberi és művészi alázata, de még inkább közösségünk érzéketlensége és figyelmetlensége lehetett annak az okozója, hogy nem érezte, érezhette eléggé azt, hogy azt őt felnevelő nyelvi és nemzeti közösség fontosnak tartja őt és művészetét; családi figyelemmel, melegséggel és szeretettel követi életét és munkásságát. Ha ezt életében elmulasztottuk, akkor tegyük meg halálában: életművének közkinccsé tételével, alkotóházának emlékházzá – múzeummá történt átalakításával.
Isten nyugosztalja – nyugodjék békében!
Végső búcsúztatására szombaton (június 9.) l0.00 órai kezdettel kerül sor Kassán a Béke Királynője templomban (Milosrdenská 15. – a régi kórház mellett). Máthé János földi maradványait a lelki üdvéért szolgált gyászmise után a kassai Köztemetőben helyezik örök nyugalomra.
Máté László
{iarelatednews articleid=”34237″}
