Történt egyszer Prágában, amikor már mindenki tudta, hogy a Trianonban életre keltett és mesterségesen táplált szüleményt, vagyis Csehszlovákiát ismét nem lehet egyben tartani.
Először ugye 1938-ban hullott szét, amiben Tiso szlovák elnöknek is szerepe volt, de ezért 1945 után csak a magyarokat szerették volna haláltáborokba küldeni, amiből Benešnek e gonosz tervéből engednie kellett, és „csak” vagyonelkobzás, deportálás, jogfosztás és kényszermunka lett belőle.
Másodszor 1992-ben robbant le, amikor Mečiar lett a szlovák kormányfő, akkor is ők akartak önállósulni, de ezért senkit nem büntetettek meg (hacsak majd az isteni „gondviselés” el nem látja a bajukat…), a csehek pedig engedtek, ahogy mondták: „lekapcsoljuk a trágyás pótkocsit a vontatóról!”
A prágai parlament magyar frakciójának (Coexistencia – Együttélés) irodájában Duray Miklóst keresték japán tévések, de mivel távol volt, és szerény személyem volt az Együttélés alelnöke, egy rövid interjút kértek, tudván, hogy az önállósuló Szlovákiában a magyarok aránya meghaladja az egytizedet, vajon ez majd milyen perspektívát, biztonsági kockázatot jelenthet. Londonból jöttek, angol-cseh tolmáccsal. Tehát sem magyarul sem japánul nem beszéltünk. Maximum öt perc, aztán sietnek tovább, hiszen ez a fél milliós magyarság nem nagy tét (Tokióban egy lakónegyedben többen laknak…).
Jött az első kérdés: Kik azok a szlovákiai magyarok? Ismerős helyzet, amikor igazolni kell magunkat, mondhatjuk órákon, napokon át már kilenc évtizede a történelmünket, hogy mi ide nem költöztünk, mert őshonosak vagyunk, s mindenki más a mi vendégünk, avagy azt, hogy Trianonban mi történt, hogyan, és miért….van, aki ezt nem ismeri, van, aki nem érti, és van olyan is, akit ez egyáltalán nem érdekel, mert azt tartja, hogy mindenki igazodjon ahhoz a rendszerhez, ahol él: nyelvében, kultúrájában, rendszerében, vallásában. És hiába magyarázom, hogy ha egy négert befogadok a házamba, azért még vendégszeretetből ne kelljen feketére pingálnom a pofámat… ha egy lovat bevisznek a tehénistállóba, attól még az nem válik marhává….! (legfeljebb csak az, aki a magyarból szlovákot akar csinálni naslovenskuposlovensky módon)
Öt perc…! Ez villant át: nem az értelmét, hanem a szívét kell eltalálnom, amit nem a nyelv rendszere, hanem a lélek titka tud csak közvetíteni. S talán csak egy lövésem lesz: egy mondat (de nem egy illyési a zsarnokságról). Egy célirányos, egyszerű, rövid mondat, mesterlövésznek való kihívás.
Magyarnak lenni Szlovákiában olyan, mint japánnak lenni a Kurili-szigeteken! – és e mondat mindent megnyitott, a beszélgetés egy óránál hosszabb lett, már elmondhattam a japán-magyar genetikai rokonságot (amit japánok mutattak ki), a szkíta, hun, ujgur, türk, avar történelmi örökséget, a történelmi tragédiákat, török, Habsburg, antant, szovjet megszállást, 1848-at, 1956-ot és Trianont.
Már volt rá igény, és ezáltal idő is. Aztán megtudtam, hogy a stábjuk ennek hatására bejárta a Felvidéket Pozsonytól Királyhelmecig, s a több mint félórás filmet kétszer adta a japán első csatorna.
Mert tudtam, hogy máig megoldatlan konfliktus, ami miatt a japánok még mindig nem adnak kedvezményeket a nagy orosz birodalomnak, hogy a háború után elvették tőlük a Kurili-szigeteket, ősi japán területet, nem is országuk kétharmadát, és talán alig lakik ott egy-két ember. Mégsem engednek örökségükből, jogaikból, követeléseikből. Nem japán az, akinek ez ne fájjon! Nem japán kormány, amelyik ebből enged!
Ezen a nyelven kell tudnunk egymást megszólítanunk, vagyis szlovákiai magyarra fordítva: nem csupán az a lényeg, hogy a gyerek magyar nyelven tanuljon, hanem első sorban az, hogy magyar lélekkel: hiteles magyar irodalmat (ne liberális maszlagot!), hiteles magyar történelmet (ne karrierista behódolók ferdüléseit), és keresztény erkölcsiségű nevelésben legyen része.
Mindezek után lehet elkezdeni az együttműködést, békés egymás mellett élést más népekkel, más kultúrákkal. Nem a tinédzserek lázadó stílusában, hanem értelmes felnőttek módjára, amihez bizony mindkét félnek fel kell nőnie!
Mihályi Molnár László, Felvidék.ma
