Molnár Imre történész könyve Esterházy Jánosról megjelent magyarul, angolul, szlovákul, s most a Nemzeti Könyvtár is megjelentette azt. Esterházy májusban szobrot kap Budapesten, melyet Molnár Imre is üdvözöl. Megerősíti: Hibát követ el a szlovák politika, ha az ő személyét elutasítja.
Megérdemli a felvidéki politikus az emlékművet, amit a XII. kerületben fognak állítani neki állami támogatásból?
– Természetesen megérdemli. Esterházy János a magyarság vértanúja. Sorsa fölhívja a figyelmet, az általa szolgált népcsoport történelmi hányattatásaira, tragédiáira. A könyvkiadás, szoborállítás azzal is szembesít bennünket, hogy végre megtanuljuk a határon túli magyarság Trianon utáni sok ezernyi áldozatát saját hőseinkként kezelni. Sokszor úgy tűnik, a rendszerváltás óta eltelt húsz év sem volt elegendő arra, hogy az anyaországi társadalom felismerje: a határon túli magyar kisebbségek politikusai, mártírjai részei az egyetemes magyar történelemnek, és ennek megfelelően kell kezelnünk emlékezetüket is.
– Mi az oka, hogy eddig nem úgy kezeltük?
– A szocializmus éveiben ennek oka a proletárinternacionalizmus hamis ideológiája volt. A kommunista ideológusok úgy vélték, s le is írták: Nekünk nem Esterházy és a szlovákiai magyarság fontos, hanem a csehszlovák kommunista párttal való testvéri kapcsolat. A magyar kisebbségeket az ország vezetői tehát föláldozták, hogy megfeleljenek a moszkvai ideológiai elvárásoknak. Bár a kommunizmus több mint húsz évvel ezelőtt megbukott, a rendszerváltás utáni magyar politika vezetői a jószomszédi kapcsolatokat féltve nem vetették fel a magyar kisebbségeket ért múltbéli sérelmek orvoslásának igényét. A társadalmi kezdeményezésre létrejött Esterházy-szobor felállítása azt bizonyítja, hogy kezdünk felocsúdni, s a határon túli történelmi személyiségeket, s azok sokszor kálváriás küzdelmét a magunkénak érezzük végre. Vagyis ezen a területen is végbe kell mennie egyfajta nemzetegyesítésnek.
– A Felvidéken a kommunizmus alatt is megmaradt Esterházy János emlékezete?
– Amikor 1957-ben Esterházy János elhunyt, húga, Mariska a Mírovi börtönben elhamvasztott testvére földi maradványaiért jelentkezett, a börtönőr azzal fogadta, hogy ahogy életében, úgy holtában sem fogja kiadni azokat – vagyis még haló poraiban is rettegtek tőle. Ezért a hivatalos politika nemcsak elfeledni, hanem örökre kiiktatni szerette volna nevét a történelmi emlékezetből. Hála Istennek, a fölvidéki magyarság megőrizte a nevét. Nemrég találtam meg Mariska egyik levelét, melyben leírja, hogy az ötvenes években testvérét látogatva az egyik börtönváróban, találkozott egy fölvidéki magyarral. Mikor az illető megtudta, hogy kinek a rokona, kitört belőle a lelkesedés: Hát még él? Azt hittük, már rég elpusztították! Tudja, ki volt ő nekünk? A reménységünk, a mindenünk! Mariska alig tudta könnyek nélkül végigélni ezt a találkozást, de annak reménye megerősödött lelkében, hogy testvére még a meghurcoltatása idején is fontos hivatkozási pont volt a felvidéki magyarság részére.
– A Felvidék elcsatolásakor Esterházy még csak 19 éves volt. Mit köszönhettek neki a csehszlovákiai magyarok Trianon után?
– A két világháború közötti csehszlovákiai magyar politikusként legfontosabb feladatának a magyar kisebbség jogaiért való küzdelmet, s e küzdelem létjogosultságának nemzetközi szinten történő elismertetését tekintette. Kiváló, több nyelvet beszélő politikus volt, ezért vállalt szerepet a nemzetközi politikában, így a Népszövetségi Ligában is, hogy a kiszolgáltatott magyar kisebbségek ügyét ott is bevigye a köztudatba. Mindent elkövetett, hogy rámutasson a trianoni döntés súlyos következményeire, meg akarta győzni a külföldi politikusokat, hogy e kérdésben nem egy nép elszigetelt, magánjellegű problémája rejlik, hanem igenis összeurópai ügyről van szó.
– Esterházy korabeli nyilatkozataiból úgy tűnik, hitt abban, hogy a trianoni döntést felül lehet bírálni.
– Valóban hitte, hogy a nemzetközi politika rájön: a trianoni határmegvonás hibás döntés volt. Bízott benne, hogy a határok békés módon kiigazíthatóakká válnak. Ehhez biztató jelek mutatkoztak az európai politikát művelő államférfiak részéről is. Azt viszont soha nem támogatta, hogy ezek a változtatások a fasizálódó Olaszország vagy Németország elvárásainak megfelelően erőszakkal történjenek meg.
– Amikor 1938-ban Kassát és környékét Magyarországhoz csatolták, miért nem fogadta el a neki felajánlott magyar felsőházi tagságot?
– Háromszor állt életében sorsdöntő lépés előtt, mindháromszor a nehezebb utat választotta. Kassa és környéke az ő választókerülete volt, így kooptálták őt a magyar parlamentbe, ahol minden bizonnyal fényes jövő várta volna. Kiváló képességű, képzett politikusként hatalmas presztízse volt, az akkori magyar lapokban csak dicsőítő szavakat írtak róla. Rajta kívül minden fölvidéki magyar képviselő elfogadta ezt a meghívást, és magyar állampolgárként a magyar parlament tagja lett. Esterházy János az ajánlatot azért utasította vissza, mert számára fontosabb volt, hogy sorsközösséget vállalva népével hű maradjon a (Cseh) -Szlovákiában maradt töredék magyarsághoz, mint saját politikai karrierjének az építése.
– De vajon jó döntést hozott? Hiszen a háború utáni Csehszlovákiában nem csak meghurcolták, de áldozattá is vált.
– Ő a háború után, saját sorsának tragédiáján és a mártíromság vállalásán keresztül lényegében a benesi dekrétumok szörnyű következményeire, a kollektív bűnösség elvének tarthatatlanságára fókuszálta a figyelmet, úgy hogy maga is áldozatává vált ennek az embertelen politikai gyakorlatnak. Mert Esterházy János 1945 utáni sorsa, meghurcoltatása teljesen egybeforrt a fölvidéki magyarság vagyonelkobzástól a teljes jogfosztottságig terjedő sorstragédiájával.
– Elhurcolták a Szovjet gulágba kényszermunkára, távollétében Szlovákiában halálra ítélték, s mikor hazajött Szibériából, életfogytiglanra változtatták az ítéletet. Miért nem próbált megszökni?
– Lett volna alkalma megszökni a szovjet fogság előtt és utána is, de ő ezt is visszautasította, holott akár a nyugati emigráció egyik vezetőpolitikusa is lehetett volna. De ő a szabadság helyett a rabságot választotta, vagyis ugyanazt azt a sorsot, ami népének, a felvidéki magyarságnak kijutott. Azt mondta: ha a jó időkben veletek voltam, akkor a rossz időkben, a szenvedésben is veletek kell maradnom.
– Valahogy úgy tűnik, nem gondolt arra, hogy ebbe bele is pusztulhat.
– Nem voltak illúziói. Édesanyja lengyel volt, rokonai révén tehát jól ismerte a bolsevizmus lengyelországi bűntetteit, tudta, hogy mire számíthat a bevonuló szovjetek részéről, mégis maradt. A fölvidéki magyarság (immár saját szenvedésein keresztül) vállalt szolgálata fontosabb volt számára még az életénél is – ezért ilyen tiszteletreméltó az ő mártíromsága. Mi több, szovjet és csehszlovák börtöneiben átélt pokoli körülmények között is vigasztalója tudott lenni a szlovák, cseh, lengyel és más nemzetiségű rabtársainak. Az emberi nagyságról szóló legtöbb tanúságtétel ebből az időszakból nem a magyaroktól, hanem a vele együtt raboskodó más nemzetiségű személyektől származik. Vagyis életének számos olyan dimenziója van, ami nemcsak magyar, hanem egyetemes értékrendet mutat fel.
– De sokan nem tudják neki megbocsátani, hogy antiszemita volt. Ezt ő maga mondta magáról.
– 1942 májusában, a zsidók deportálást elfogadó törvényről való szavazás előtt felkereste a szlovák parlament elnökét, Martin Sokolt, s neki egy négyszemközti beszélgetés keretében megindokolta, miért fog ellene szavazni a soron következő törvénynek. Ekkor hangzik el tőle az a mondat, hogy „bár kiskoromtól fogva zsidóellenes beállítódású voltam…”.
Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy az ember rájöjjön Esterházy ezt a kijelentését a velejéig átitatott szlovákiai náci rendszerben érvként használta a parlamenti elnök meggyőzésére, azt akarván bizonyítani, hogy történetesen akár a zsidóellenesség sem jogosíthat fel senkit egy ilyen, mint ő mondta „Istentelen és embertelen” törvény elfogadására. Amit Sokolnak szóban elmondott, azt később levélben (ismét nem a nyilvánosságnak szánva) megírta Kállay Miklós magyar miniszterelnöknek is. Sajnálatos, hogy mindenki ezeket a szavakat emeli ki, holott ugyanekkor azt is mondta: mint magyar, mint keresztény, mint katolikus a törvényjavaslatot istentelennek és embertelennek tartja, s ezért nem mellette, hanem ellene fog szavazni. Indoklását azzal is megtoldotta, hogy az a tény, hogy ő a szlovákiai magyarság vezetője, csak az egyik (tehát nem az egyetlen) olyan érv, amely miatt a törvény megszavazását elutasítja. Egy magánlevélben, illetve magánbeszélgetésben elhangzott, kontextusból kiragadott mondat még senkit nem jogosít fel arra, hogy Esterházyt antiszemitának nevezze. Én tagadom, hogy az lett volna, azt nem is említve, mekkora nonszensz összehasonlítani a holokauszt utáni antiszemitizmust az ezt megelőző verbális zsidóellenességgel.
– Mire alapozza ezt a véleményét?
– Ha antiszemita lett volna, akkor a nézeteit szabadon kifejthette volna. Több fölvidéki újság kiadója, illetve mecénása volt. Ezekben a lapokban nemcsak hogy ő nem írt le soha egyetlen antiszemita mondatot, de nem is engedte, hogy a lapjaiban ilyen jellegű írás megjelenjen. Szinte minden vele kapcsolatos publikációt elolvastam, beszédeit folyamatosan közölték, maga is rendszeresen írt és számos interjút adott soha, sehol egyetlen olyan kijelentésére nem találtam, amit antiszemitaként lehetne minősíteni. Sőt, ennek épp az ellenkezője az igaz: Amikor a Hlinka-gárdisták az általa vezetett Magyar Párt ellen tüntettek, beverték a pártiroda ablakát, akkor azt skandálták, hogy az Esti Újságot zsidótlanítani kell. Esterházy ugyanis a lap zsidó származású munkatársait az utolsó lehetséges pillanatig foglalkoztatta. A párjában sem volt hajlandó felülvizsgálni származás alapján a tagságot. Hogy zsidókat mentett, azt a Yad Vashem Intézet is elismerte, amikor erről 2010 júniusában a Világ Igazai Elismerésének Bizottsága egy elismerő és köszönő oklevelet ad ki Esterházy tiszteletére.
– De azt mondják róla, az összes többi zsidótörvényt megszavazta.
– Aki ezt állítja, az egyszerűen hazudik. Egyrészt a jogfosztottság minden részletét tartalmazó, több mint 300 paragrafusból álló Zsidó kódexet Szlovákiában 1939-ben nem a parlament, hanem a kormány hozta meg. A parlament csak néhány ebből következő részletszabályozással foglalkozott, pl. föld és vagyonügyekben. Ez alól persze kivétel a hírhedt 1942. május 15-i zsidótörvény, amely, mint ezt szlovák szakértők írják, az összes eddigi zsidóellenes rendelkezést magában foglalta. Ha tehát ennek megszavazását Esterházy elutasította, akkor ez azt jelenti, hogy minden egyéb rendelkezésre is nemet mondott. A zsidó földdel kapcsolatos törvénnyel kapcsolatos parlamenti jegyzőkönyvben viszont ott szerepel, hogy Esterházy igazoltan távol maradt arról az ülésről, így tehát nem is szavazhatta meg a törvényt. Hogy más hasonló résztörvényeket megszavazott-e, azt ezért nem lehet bizonyítani, mert a jelenléti ívek hiányoznak.
– Esterházyt Oroszországban már rehabilitálták, és ugyanezt próbálja elérni a magyar kormány Szlovákiában a rendszerváltás óta. Lát esélyt arra, hogy ez valaha sikerül?
– Egyértelműen igen a válaszom. Ha a két ország között a megbékélés útját keressük, akkor Esterházy ebből kihagyhatatlan. Kevés olyan magyar politikus van, aki a szlovákok felé több gesztust tett volna, mint ő. Gyönyörű nyilatkozatai vannak a magyar-szlovák egymásra utaltságról és együttélésről, melyről azt mondta, az Úristen rendelt minket egymás mellé.
Hibát követ el a szlovák politika, ha az ő személyét elutasítja vagy kiiktatja a két nemzet közeledését, megbékélését szolgáló párbeszéd menetrendjéből. A rehabilitálása Csehországban részben megtörtént, hisz a cseh hatóságok segítettek, hogy halálának 50. évfordulóján, 2007-ben ráleljünk arra tömegsírra, amelybe Esterházy hamvait helyezték. Ma a nevével feliratozott emlékmű jelöli a helyet, mint ahogy Mírovban, annak a börtönnek a temetőjében is emlékkő ál, ahol elhunyt.
Esterházy példája erőt ad a fölvidéki és más országban élő magyarság számára hűségből, kitartásból, önzetlen hazaszeretetből. S ha egyszer eljutnunk oda, hogy a szomszédos népek meg tudják becsülni egymás vértanúit, s egymás szenvedései előtt is tisztelettel adóznak majd, akkor Esterházy János életműve is a közép-európai népek közkincsévé válhat.
Molnár Imre történésszel a Heti Válasz c. lap készített interjút, mely az aktuális évforduló kapcsán a 10. heti lapszámban jelent meg.
Kérdezett: Halász Csilla
Heti Válasz nyomán Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”38378″}
