Virágvasárnap a húsvét előtti vasárnap neve, a nagyhét kezdete a keresztény ünnepkörben. Ezen a napon vonult be Jézus Jeruzsálembe kereszthalála előtti vasárnapon. Gazdag népszokáskincs kapcsolódik hozzá.
A katolikusoknál a nagyböjt utolsó, legfontosabb hetének kezdete Virágvasárnap. E napon a templomban barkaszentelést (a magyar néphagyomány szerint rontás, betegség, vihar, jégeső ellen), barkás bevonulást vagy körmenetet szoktak tartani.
A virágvasárnap erről a szokásos pálmaszentelésről és pálmaágas körmenettől kapta a nevét, amit az egyház Jézus jeruzsálemi bevonulásának emlékére rendelt el.
A 7. sz.-i bobbiói misszálé szerint a pálmaszentelés már ismert volt, körmeneteket e napon pedig már a 6. sz.-ban is tartottak. A gallikán liturgiában mind a körmenet, mind a pálmaszentelés szerepel.
A római liturgiában a 10. sz.-ban találkozunk a pálmaszentelés és a körmenet rendjével. Sebastian Franck tudósítása szerint ezen a napon a hívők telehordták a templomot pálmafákkal és összekötött ágakkal, ezeket megszentelték, s a zivatar, a villámcsapás és tűz ellen használták. Jézus szamáron ülő alakját körülvezették a városon, miközben énekeltek, a szamarat megdobálták pálmaágakkal, amiket aztán mindenféle varázslás űzésére használtak.
A 15. sz.-i pozsonyi misszáléból kitűnik, hogy a körmenet a nép és az énekesek dramatikus mozdulatokkal illusztrált részvételével zajlott le. Bod Péter írja e napról, hogy „… valami berkeket vagy zöld ágakat szednek; melyeket az után egy ‘s más babonára vissza élnek”. – Azokban az országokban, amelyekben a pálmafa nem honos, azt a tavasszal korán bimbózó ágak – fűzfa, rekettye – helyettesítették mint nálunk a barka. Ezért a szertartást nálunk barkaszentelésnek is nevezik.
A keresztény kultúra országaiban ez kiemelten fontos ünnep, melynek hagyományára gazdag népszokáskincs épült.
A szentelt barkához – éppúgy, mint a pálmaághoz – számtalan hiedelem fűződött, s ezek változatait Európa-szerte megtaláljuk. Nálunk a hívők maguk vitték a templomba a barkát.
Göcsejben az iskolás gyermekek a tanító vezetése mellett szombaton ünnepélyesen mentek a barkáért a közeli erdőbe vagy hegyre. Az ágakat másnap az oltárt környező falakhoz állították. Az ország nagyobb részében általában azt tartották, hogy a barkát nem szabad bevinni a szobába, mert akkor sok lesz a légy.
Egercsehiben az istállóban a gerenda fölé tették, s amikor zörgött az ég, bedobták a tűzbe, és elégették.
Hontban, Nógrádban az eresz alá dugták, hogy megvédje a házat a tűzvésztől. A szobába itt se vitték be, nehogy sok légy, rovar legyen a házban és a tojások „befulladjanak”.
Gömörben a szentelt barkát a dögvész ellen használták, máshol a lovaknak adták, hogy jól menjenek.
Néhol a rokonok, jóbarátok sírjára is tűztek egy-egy barkaágat. Az Ausztriából, Németországból ismert szamárháton ülő Jézus-szobor körülhordozására csak a szlovákiai Bártfáról van 15. sz.-i adatunk. Említi Bod Péter is. Hont, Pest, Nógrád és Heves megye egyes községeiben ezen a napon volt szokásban a kiszehajtás.
A lányok egy szalmabábut menyecskeruhába öltöztettek, majd végigvitték a falun, aztán levetkőztették, a szalmát pedig a vízbe dobták vagy elégették. A szalmabábut kisze, kiszi, kiszőce, kiszice, kice, kicice, kicevice, banya, villő elnevezéssel illették.
Néprajzi lexikon nyomán/Felvidék.ma
