43912

Ez az emlék gyermekkoromból való és gyakran felvillant bennem eddigi életem során. Mindig akkor, ha nehéz lelki terhet cipeltem, vagy ha a jövőmről kellett döntenem. Volt úgy, az 1960-as 70-es években, hogy külföldön, Finnországban vagy éppen Ausztriában jött elő az emlékezetemben, amikor a szülőföldem elhagyására csábított egy-egy „szirén” vagy éppen a kor embertelen légköre. Parányi történet csupán, mégis örökre a lelkembe ivódott. Döntse el ki-ki maga, miért.
Kukoricakapálás közben meleg júniusi zápor szakadt ránk a mezőn. Az utolsó csapással a kapát a rögös földbe vágva hagytuk, s rohantunk apámmal az erdő ernyőt kínáló lombkoronái alá. Futás közben kapkodtuk fel a korábban levetett gönceinket, az elemózsiás táskát és a fém vizeskannát, nehogy a cikázó villámok célpontja legyen. Én a magas tölgyfa felé vettem az irányt, szülőm a fától távolabb levő sűrű sövényként a mező fölé hajló mogyoróbokor alá tartott. Apám látva, hogy merrefele tartok, egy hirtelen mozdulatváltással utánam eredt, és a szabad kezével elkapta a lendületben levő kezemet, majd óvatosan, nehogy orra bukjak, az általa választott irányba húzott. Kézen fogva futottunk egy szakaszon, amíg fel nem tűnt a sűrű víztömegtől elhomályosodott bokor körvonala. A zápor az erdő felől vágott a szemünkbe, így csak pislákolva láttam a célt, a menekülés irányát és a víz súlyától felénk integető lombokat.

„Néhány lépés és a bokor tövében kiszáradt fűre vethetjük magunkat” – mondtam magamnak. De alig futott át az agyamon a gondolat, amikor megspórolva a bokorig hiányzó lépéseket, egy hatalmas villámcsapás légnyomása odarepített bennünket. Előbb egymáshoz csapódtunk, háttal az erdőnek pördültünk, és úgy huppantunk fenékkel a bokor alá, mintha valami láthatatlan kéz nyomott volna le bennünket a fűre. Ijedt, dermedt tekintettel néztünk egymásra. Apám eszmélt előbb. Szólni még nem tudott, a légnyomás és a nagy csattanás egy időre süketté is tett bennünket, csak a tekintetével terelte figyelmemet a magas tölgyfa felé. Odanéztem, és az ijedtségtől meg a látványtól remegni kezdtem. Az előbb még délceg tölgyfát majdnem kettéhasította a villám. Még lánggal égett a fa néhány száraz gallya, levele, de ahogy hangos recsegéssel a mezőre dőlt a villámsújtotta, lehasadt hatalmas ága, a zápor fecskendőként oltotta el rajta a tüzet. Néhány pillanat múlva már csak füstölgött, párolgott a tüzet fogott fakéreg. A füst szagával együtt a villám kénszagú lehelete is átcsapott hozzánk. Apám a látványtól kissé megnyugodva próbált megtapogatni, nem esett-e bajom.

„Nem fáj semmid, rendben vagy?” – kérdezte kíváncsian. Nehezen, akadozva tudtam csak megszólalni, és kipréselni magamból, hogy nem fáj semmim, és az ijedtségen kívül nincs más bajom. Előkereste a táskájából a mindig magánál hordott vízhatlan cetkabátját, még beljebb húzódtunk a bokor alá, és egymáshoz bújva betakartuk magunkat vele. Teste melegétől, békés ütemben dobogó szívétől megnyugodva aludtam el az ölében. Valószínű, hogy a zápor lombokon játszott altató zenéjére maga is álomba szenderült, mert amikor felébredve megmozdultam, ő is éppen az álmából ébredt. A nap már jóval magasabban járt az égen, és újra ragyogóan sütött felettünk. Nemcsak mi, hanem a körülöttünk lévő összes fűszál, növény és élőlény megújulva szívta magába a ragyogó fényt és a tiszta, ózondús levegőt. Apám a lába elé nyúlt, és felvette az első keze közé kerülő esőáztatta rögöt, amelyből az ujjai között megroppantva párás lehelet csapott fel. Élvezettel szippantott bele, majd a rögöt felém nyújtotta. Kezembe vettem a kettéhasadt földcsomót. Még láthatóan párolgott a hirtelen záportól megduzzadt forró rög méhe. Fölé hajoltam. Életemben először szippanthattam bele az ébredő élet édes leheletébe. A rögbeszorult magokon apró fehér csírák tömege kezdett a fény felé terjeszkedni, szinte láthatóan növekedésnek indultak a kiserkent szárak, mintha nem is mag, hanem egy apró élőlény lenne a magtest, amely a pici csírákat kipattintotta magából, s a csápocskáit mocorogtatta.

„Megmozdult az élet, fiam” – fordult felém apám. „Látod, milyen kevés kell hozzá? Egy kis eső, meleg napfény, levegő, és szinte láthatóan serken a fű, csírákat bont a mag. Pillanatok alatt életre kelt itt minden. Hallod a madarak csiripelését? Örömdalt énekelnek azok is. Van ettől szebb dallam?” – nézett a szemembe nefelejcskék szemével, és éreztem, ahogy az izmai megfeszülnek, friss erő áradt belőle is, mintha újjászületett volna a zápor és az alvás alatt. Elégedetten nézett fel a kukoricaföldünkre, a tekintetével a két kapát kereste. Csak a frissen felkapált föld adott neki némi támpontot, mert a kapákat az eső kiáztatta, s a földön elterülve vártak ránk. Lehámoztuk magunkról az esőkabátot, és kibújtunk a mogyoróbokor alól. A fülemet ekkor ütötte meg a déli harangszó első kongása. Nyugat felől, a falunkból hallatszott, de a templomot nem láttuk a dombháttól. Nemsokára három harang is csatlakozott a debrődi nagyharanghoz. Majd a három mély, férfias kongáshoz, amely Jászó, Debrőd és Szepsi felől jött, a hátunk mögött keletről megszólalt a Hetény nevű tanya csilingelő kisharangja is. Az erdőtől felerősödött és visszhangot kapott kongások máig felejthetetlen harmóniákkal teli zenei játékot produkáltak számunkra a Kőföli dűlő üreges mészkő-barlangrendszere felett. Annyira belefeledkeztünk a gyönyörűségbe, hogy csak akkor kezdtünk el imádkozni, amikor a debrődi nagyharang már „kilépett” a déli harangszó-szimfónia hangkavalkádjából. Apám szólalt meg újfent.

„Mindjárt itt lesz anyád az ebéddel, a tízórait így megspórolhatjuk. Gyere, addig megnézzük a villámsújtotta tölgyet, megmenthető-e” – mondta és megindult a fa felé, én meg követtem. Apám némán járta körül a sárba sújtott ágakat. Szemügyre vette azt is, hogy a lombok milyen kárt okoztak a kukoricásban. Máskor ilyen esetben hangosan morgott magában, cifrákat mondva az égiekre, mivel nem oltalmaztak meg bennünket a bajtól. De most csak némán nézelődött, érezhetően fontolgatott valamit magában, ezért hallgatott. Amikor már másodszor mérte fel a kárt meg az erőnket is, csak akkor szólt, hogy menjek közelebb hozzá. A letörött ág végétől úgy egy méterre beemelt a gallyak közé és kért, hogy próbáljam meg megemelni azt. Sikerült annyira felemelnem, hogy a kiserkent kukoricaszárak fölé emeltem az ág végét. „Most tedd, le. Bemegyek én is, közelebb a fatörzshöz, és együtt újra megemeljük az ágat. Ha elég erős leszel, a lehasadt hatalmas ágat ki tudjuk vinni a mezőről az erdő szélére. Gyürkőzz neki!” – adta meg a feladatot apám. Megvártam, amíg belép a lombok közé ő is, és megfogja a kiszemelt helyen a letörött ág vastagját. Nem először végeztünk ilyen munkát. Tudtam, mi következik. Ahogy nyúlt a törzsért, nyúltam én is érte. Mint egy súlyzót, először ölbe kellett emelnünk a nehéz ágat. Ezt a műveletet mindig apám egy „hó-rukk” vezényszavára végeztük. Ahogy kimondta, ölbe vettük a lehasadt tölgyágat. De már jött is a másik vezényszó: „Lassan előre!” S a nehéz ággal megindultunk mindketten ívben az erdő széle felé. Az elején a törzsnél lehasadt ág könnyen engedett, tekeredett abba az irányba, amerre nyomtuk. Már az út felén túl jártunk, talán két méterre az erdő szélétől, amikor kezdett beszorulni, visszafogni bennünket a törzshöz tapadt maradék rész. Láttuk, hogy a feszítéstől az ág el fog szakadni a törzstől, mert csak a kéreg és egy vékony farost tartotta a magasban. Tudtuk, ha az elpattan, a zuhanó ág ránk nézve komoly veszélyt jelenthet. Ha nem tudjuk elég szorosan megfogni és irányítani a mozgását, átbukhat rajtunk, és ránk zuhan. A másik veszélyt az jelenthette, amikor földet ér a fa, és az ág túlsúlyos vastag része visszavágódik onnan, s maga alá szoríthat bennünket.

„Nem elereszteni!” – szólt rám apám hangosan. „Nyomd, ahogy csak bírod, most!” A hirtelen nyomástól a hatalmas ág elpattant a törzstől, egy kicsit megpördült a levegőben és az ölünkben, de mindketten utána kaptunk, és lefékeztük a fölénk tartó mozgását. A villám szelte ág nehéz töve jó hét méter magasságból zuhanni kezdett a földre. Apám látva, hogy az ág visszabillent az erdő irányába, újra vezényelt: „Nyomjuk gyorsan az erdő felé!” Az üres térbe perdült ággal futni kezdtünk az erdő felé, a tölgy aljában található bokrok irányába, hogy az ág zuhanását a fiatal aljnövényzet felfogja. Eldobni nem lehetett, mert a lombok között álltunk. Ilyenkor a visszacsapódó legkisebb oldalhajtás is életveszélyes ütést tudott mérni az emberre. Voltam már ilyen kellemetlen helyzetben, szerencsémre azonban az ostorszerű ütés csak kisebb sérülést okozott. Néhány futólépéssel az erdő felé haladva sikerült a zuhanó ágvéget egy bokorra lökni, minek következtében a faág veszített zuhanási sebességéből, a bokor felfogta a súlyát, majd az az aljnövényzetet maga alá gyűrve még lassabban tovább zuhant a földre, ahol aztán megállapodott. Végre mi is elengedhettük az ágat, és kiléphettünk a lombok közül. Apám büszkén nézett rám. Néhány pillanat alatt komoly feladatot oldottunk meg közösen. Akkor még nem tudtuk, hogy anyám messziről látta a „mesterkedésünket”. A dombtetőről aggódva figyelte, mi lesz velem, hová repít majd a felcsapódó ág, ha a bokrok nem fogják fel a nehéz ág vastag törzsének súlyát. Örömére és szerencsémre, nem így történt. Mire anyám az ebéddel leért az erdőhöz, én az apám által készített agyagmasszát az ingem és a keblem közé zárva, a nyakában állva felmásztam az ép ágakon a sérült fatörzshöz és betapasztottam azt, hogy távol tartsuk sebétől a szút és az egyéb fafaló férget. Így a termetes tölgy esélyt kapott tőlünk arra, hogy minél hamarabb felépüljön villámsújtotta megtépázott állapotából.

Másnap a kapa mellé fűrészt és fejszéket is raktunk a szekérre. Aztán annak rendje és módja szerint felaprítottuk a hatalmas letörött ágat, majd a halomba rakott fahasábokat meg a gallyakat az erdő szélén hagytuk száradni. A megszáradt tölgyfagallyak csak ősszel, a kukoricatörés után kerültek be a fáskamránkba. A letörött csonkról és a villám okozta kéregperzselésről felismerhetővé vált tölgyfahasábot egy hideg téli estén magam raktam a tűzre szobánk cserépkályhájában. Mintha most is érezném arcomon a tölgyfaág felcsapó tüzének hevét. Azóta őrzöm híven magamban a villámsújtotta fa emlékét, s olykor a tenyeremben érzem apám égi csapástól megmentő izmos kezét is. Azóta szeretem az ázott hazai rög éltető, édes illatát, és egyre gyakrabban vágyódom a debrődi cserépkályha emlékfakasztó melegére.

Dunajszky Géza, Felvidék.ma