Sokan úgy gondolják – mellesleg nem is alaptalanul –, hogy elüldözték őt az országból. Vannak olyanok is, akik úgy vélik, nem kellett volna elmennie. Ő maga azt mondja, csak nyugalomban szeretne végre élni a családjával. S ha Szlovákiában pillanatnyilag ez lehetetlen, akkor keres magának egy másik otthont, ahol reményei szerint esélye van erre. Žák Malina Hedviggel, aki tavaly év végén hivatalosan is bejelentette, hogy felvette a magyar állampolgárságot, automatikusan elveszítve ezzel a szlovákot, a .týždeň című hetilap készített terjedelmes beszélgetést az okokról, amelyek erre a döntésre késztették. Eva Čobejová és Martin Hanus interjújában Malina Hedvig most is a határozott fiatal nő, a gyermekeit féltő anya benyomását kelti.
Hedvig azt mondja, minden olyan gyorsan történt. Éppen a vacsoránál ültek otthon, amikor úgy hat óra tájban valaki bekopogott hozzájuk. A nagyobbik kislánya, Emma szaladt, hogy megkérdezze ki az. Amikor hallották, hogy a rendőrség kopogtat az ajtójukon, megijedtek, s az ijedtségüket a kislányuk is megérezte. Hedvig az interjúban azt mondja, átfutott az agyán, hónapok óta azt hallgatja, ha nem megy el a pszichiátriai kivizsgálásra, a bíróság a járóbeteg-kivizsgálás helyett elrendeli az intézményi kivizsgálást. „Eljöttek értem, és elvisznek az elmegyógyintézetbe” – gondolta. Később kiderült, a rendőrök csak a Főügyészség levelét hozták, mert ezt kapták parancsba. Félve nyitották ki a borítékot, azt hitték, Hedvignek be kell vonulnia az elmegyógyintézetbe. De csak a járóbeteg-kivizsgálásra jöttek újabb időpontok, amit eddig mindig közönséges postával kapott. Félelmük a nagyobbik kislányra s átragadt, de ők azt hitték, sikerült megnyugtatniuk azzal, hogy ne aggódjon, édesanyja csupán egy levelet kapott.
Hedvig azt mondja, ő már megszokta a bizonytalanságot, de amikor azon az éjjelen mindkét gyermeke sírva ébredt fel az álmából, velük együtt sírtak ők is. Hiába kérték az ügyészt, hogy a gyerekekre való tekintettel ne kommunikáljanak velük ilyen módon, nem segített. Egy hét múlva újra megjelentek a rendőrök, majd rá két napra megint. A harmadik alkalommal, amikor éppen a karácsonyi vásárról érkezett haza kocsival a gyerekekkel együtt, egy fekete Octaviából két civil rendőr szállt ki a házuk előtt. „Dühösen rájuk förmedten: már elnézést, ez már mégiscsak lehetetlenség, talán meggyilkoltam valakit? Miért járkálnak így utánam?” De megint csak újabb értesítést jött a pszichiátriai kivizsgálásra. Hedvig az interjúban azt mondja, akkor értette meg, hogy itt sohasem lesz nyugalmuk. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, megértette, nekik semmi sem szent. „Azt, hogy polgárként megaláznak, már megszoktam, de hogy anyaként is megalázzanak a gyermekeim előtt, azt nem vagyok hajlandó megszokni. A gyerekeim nyugalma számomra a legfontosabb ezen a világon” – mondja.
Hedvig szerint ötéves nagyobbik kislánya nem tudja még, hogy létezik a Malina Hedvig-ügy. Csak azt látja, hogy egy-egy telefon vagy levél után az anyja ideges. „Olyankor elvonul a szobájába, mert tudja, hogy nem tudok vele foglalkozni. Tudja, hogy a mi életünkben vannak idők, helyek, amikor anyunak nincs ideje, se nyugalma” – mondja Hedvig, aki tisztában van azzal, egyszer beszélnie kell majd erről a lányának. „Talán az elkövetkező két-három évben – mondja –, de egyelőre még nem.”
A kívülállónak úgy tűnhet, ez egy végtelen történet, amelyben már semmi új nem történhet, mi több, az utóbbi években azt lehetett érezni, mintha mellékpályára szeretnék állítani az ügyet. Hedvig mégis folyamatosan intenzív félelmet él át. „Mi is többször úgy éreztük, ettől tovább már nem mehetnek. De mindig tévedtünk. Először megvádoltak – mire kellett ez? Aztán jöttek az elmegyógyintézeti kivizsgálásokkal való fenyegetőzések – megint, mire volt ez jó? Már régen mondhatták volna, hogy elnézést, de nem tudjuk Önre bizonyítani, hagyjuk inkább az egészet. De nem, ők szisztematikusan mennek tovább. Ettől félek, valamiféle irracionalitástól, amit semmi sem állít meg” – mondja Hedvig.
Hedvig az interjúban azt állítja, már pár hónapja tudja, hogy az ügyészség vádat emel ellene, és az ügye a bíróságra kerül. Valószínűleg a nyitrai bíróságra, ahol minden kezdődött, s ahova szándékosan nem jár. „Nem tudom elképzelni, hogy odamegyek, és az összes emlék újra felszínre kerül, biztosan nehéz lesz. De úgy képzelem, hogyha átlépem a határt, minden szomorúságot és fájdalmat magam mögött hagyhatok Szlovákiában. Az új otthonomba már nem jöhetnek utánam a rendőrök” – mondja. Hedvig azt mondja, diplomáciai utakon olyan hírek is eljutottak hozzá, hogy ha megválna az ügyvédjétől, Roman Kvasnicáról, leállítanák az ügyét, mivel állítólag vele nem lehet megegyezni. Azt mondja azonban, egy pillanatig sem gondolkodott ezen, Kvasnica hét éve képviseli az ügyét, amiért nagyon hálás neki.
A határhoz közeli Győrt azért választotta új otthonául, hogy minél közelebb legyenek Szlovákiához, a családhoz és a barátaikhoz. Szlovák férje először nem örült az ötletnek, azt mondta, ez olyan, mintha beismernék a vereséget, de végül megértette, hogy Hedvig már képtelen tovább így élni. „Nem azért megyünk el, mert elűztek, hanem azért, mert szabadon akarunk élni, és nyugalmat szeretnénk” – mondja. Azt állítja Szlovákiából való elköltözése nem a feladás jele. „Én ezt ellenkezőleg látom. Ahhoz, hogy ne adjam fel, hogy ezt az egészet kibírjam, hogy kibírjam a tárgyalást Nyitrában, hatalmas erőre van szükségem. És valahonnan erőt kell gyűjtenem, Szlovákiában ez már nem megy, mert itt elvesztettük a legértékesebbet – a nyugalmunkat. Eddig úgy volt, ha bárhonnan hazajöttem, tudtam, itt a családom, nyugalmam lesz, és a gyermekeimnek normális életet tudok biztosítani. De ők egyszer csak jöttek, és megmutatták, hogy nem így van” – mondja Hedvig.
Mindezek ellenére – azt mondja – nem értékeli negatívan Szlovákiát. Kétnyelvű család lévén szeretné, ha a gyerekei tudatosítanák: félig magyarok, félig pedig szlovákok. Úgy érzi, ha itt maradnának, a gyerekei talán negatívan viszonyulnának ehhez az országhoz, ha például a többiek arról beszélnének nekik az iskolában, hogy az anyjukat becsukják. Azt mondja, ezzel a döntésükkel azt is sugalmazzák a gyerekeiknek, az emberi méltóságnak vannak bizonyos határai, amikor az embernek ki kell mondani: ezt már nem akarom, elég volt.
Hedvignek nincsenek politikai ambíciói, mint mondja, hálás, hogy megkapta a magyar állampolgárságot, de csak azért megy oda, hogy nyugalmat leljen. Voltak mindenféle ajánlatok, anyagi vonatkozásúak is, de visszautasították azokat. „Nem akarok semmilyen anyagi támogatást, mert tudom, hogy semmi sincs ingyen. És én szabad akarok maradni” – mondja. A mediális felkéréseket azonban nem fogja visszautasítani, hajlandó az ügyéről beszélni, ha áttelepül. Úgy érzi egyfajta küldetése van, hogy meggyőzze a magyarokat arról, a szlovákok nem rosszak. Arról szeretne beszélni, hogy a rossznak vagy a jónak nincs nemzetisége. Neki például nagyon sok szlovák segített, amiért nagyon hálás. Másrészt viszont voltak olyan magyarok is, akik felrótták neki, hogy szlovák a férje. „Most minden fordítva lesz” – mondja – Magyarországon a férjem lesz hátrányos helyzetben, amiért szlovák.”
S hogy szeretné-e visszakapni a szlovák állampolgárságot, ha jóváhagyja majd a parlament az állampolgársági törvény módosítását, amely lehetővé tenné ezt? Nos, azt még nem döntötte el, de komolyan gondolkodik rajta, hogy igen. Arra a kérdésre pedig, hogy ha majd egyszer a bíróság olyan döntést hozna, hogy nem bűnös, visszatérne-e Szlovákiába, Hedvig azt válaszolta, a közeljövőben biztosan nem. „A gyerekek miatt. Valahol otthon kell lennünk. És ott leszünk otthon. Gondolom. Még nem éltem ott, de remélem, hogy megtaláljuk ott a nyugalmat. Hiszem, hogy így lesz” – zárta a beszélgetést Hedvig.
.týždeň nyomán dé, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”43760,42478,41651,39216″}
