44513

A Csemadok magalakulásának 65. évfordulója alkalmából a március 8-án Diószegen szervezett Kultúránk – Megmaradásunk záloga elnevezésű szakmai konferencián Hrubík Béla azzal a felvetéssel állt elő, hogy e szervezetnek kell a kulturális önrendelkezési kezdeményezések élére állnia. 

Hogyan jutott erre az álláspontra? – kérdeztük a szövetség korábbi elnökét.
Ez a 65. évforduló jó alkalom arra, hogy áttekintsük dolgainkat, és bátran nézzünk a jövőbe. A Csemadok még mindig képvisel olyan társadalmi erőt, ami szükségessé teszi, hogy felvállaljon bizonyos társadalmi feladatokat. Olyan erős üzenetet kell megfogalmaznia a szövetségnek tagsága és a társadalom felé, amely ezt a hat és fél évtizedes munkát sokkal termékenyebbre, aprópénzre váltja. Ez az aprópénz a kulturális önrendelkezés megteremtése a Felvidéken.
Ez nem a pártok feladata lenne?
Az elmúlt 25 évben politikai pártjainknak megadatott minden lehetőség, kormányzati szerepben is, hogy tegyenek ez irányban lépéseket, s úgy látjuk, nagyon óvatosan kezelték ezt a kérdést, a lépések nem történtek meg. A Csemadoknak az elkövetkező időszakban ezeket a lépéseket meg kell tennie, olyan dokumentumot kell letennie a szlovákiai magyar társadalom elé, amely biztosítja megmaradásunkat, jövőnket, az anyanyelvünk továbbélését.
Az elődpártjaink és a jelenlegi pártok különböző dokumentumaiban is szerepelt a kulturális és oktatásügyi önrendelkezés kérdése. Mindig elhangzik ennek kapcsán, hogy korábban nem voltak meg a megvalósítás feltételei, főként a többségi politikai akarat hiányzott. Mostanra mi változott? Vagy önök a pártoknál hatékonyabban tudnák képviselni az ügyet?
A Csemadok mindig is befogadó szervezet volt, ahol helye van mindenféle véleménynek. Hat évig voltam a szervezet elnöke, belülről látom az életét, a jobboldali, baloldali gondolkodásmód is jelen van. A színpadon az embernek önmagát kell adnia, nem lehet hamisan énekelni, mert a nézők lezavarják. Ez az egyetlen hely, ahol nem lehet hazudni, a néző ezt nem tűri. A politikában lehet hamisan játszani, a kultúrában soha. És ez az egyenesség az oka annak, hogy a Csemadoknak kell kimondania azt, amit az elmúlt 20-25 évben nem mondtunk ki, vagy nem mertünk megtenni.
Hogyan fognának hozzá?
Mindenféleképpen pozitív dolognak tartanám, ha egy asztalhoz tudnánk ültetni a társadalom minden olyan rétegét, amely ebben gondolkodik, mert ez nem politikai, hanem közösségi kérdés. A megmaradásunk kérdése. Fogyatkozunk, az iskoláink kiürülnek, a fiataljaink elvándorolnak, miközben a politikai pártjaink ezt tudomásul veszik, de nem keresik igazán a megoldás lehetőségét. A Csemadoknak fel kell vállalnia, elő kell vele lépnie.
Most hogy olyan államfőjelöltünk van, aki szövetségünk elnöke is egyben, azt bizonyítja, hogy ebből a szervezetből kinőtt egy olyan nemzedék és ember, aki vállalja, hogy igenis egyenrangúak vagyunk ebben az országban, s úgy is akarunk élni. Erről szól a kulturális autonómia, vagy bármely önrendelkezési forma, a közösségről, nem pártpolitikáról.
Ez az itt élő magyar közösség ügye. Aki ebben a közösségben akar élni, nyilatkoznia kell, szeretne-é ezt vagy sem. Mert aki nem akar az asztalnál ülni, annak nem kell ott ülnie. De aki ott szeretne ülni, azt hagyni kell, hogy az asztalhoz kerüljön. A Csemadok képes arra, hogy ezt az asztalt felkínálja az együtt gondolkodáshoz és az együtt cselekvéshez.
Úgy érzi tehát, hogy eljött a cselekvés ideje?
Itt az idő! Párbeszédre van szükség a szlovák kormánnyal, hogy tudatosítsa, az Európai Unióban, a 21.században egy kisebbség fölött nem lehet csak úgy átnézni. A problémákat konszolidáltan, tárgyalóasztalnál meg lehet és meg is kell beszélni. Egyenrangú felekként. Látjuk az eseményeket a környező országokban, látjuk a magyarság helyzetét a Kárpát-medencében.
Nem segít rajtunk senki, ha mi nem akarunk, tudunk önmagunkon segíteni. Az üzenet a 65 éves Csemadok részéről csak az lehet, amit Fábry Zoltán írt a jogfosztottság idején: felemelt fővel járni. Itt az ideje, hogy a szlovákiai magyarság felemelje a fejét és emelt fővel járjon. Remélhetőleg már most, március 15-én is megmutatjuk, hogy képesek vagyunk ismét, sokadszor felemelni a fejünket és talpra állni.
Barta, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”44486″}