A közelmúltban látott napvilágot a Magyar Arany Érdemkereszttel és Balassi Bálint-emlékkarddal kitüntetett költőnknek, Kulcsár Ferencnek az összegyűjtött verseit közreadó, Mindig című könyve, Vilcsek Béla budapesti irodalomtörténész nagylélegzetű, az egész költői életművet átfogó utószavával. Az érdekfeszítő kérdésre, hogy miért éppen MINDIG egy jelentős költői pálya összegyűjtött verseinek a címe, maga Kulcsár Ferenc adja meg a választ. Először is: a mindig szavunk az élet, a lét minden pillanatára, percére, órájára, napjára utal, ugyanakkor az öröklétet, a mindörökké valót is magában foglalja. Kulcsár Ferenc vallomása szerint az ember, a költő MINDIG egy olyan létben találja magát, ahol mérleg és súly egyaránt csurom vér, s ő, az ember MINDIG szét akarja tépni a szükségszerűség e gyűrűjét, hogy túlszárnyalhassa önmagát, és ezáltal létezése legyen a feladata és műve – egy olyan létezésé, mely egyszerre hű a Teremtőhöz és a teremtményhez, a világkultúrához s azon belül nemzete kultúrájához. Az embernek – mondja költőnk – MINDIG az élet pereméről az élet szívébe kell törekednie, vagyis a félelemből a megértésbe, a rettegésből az áhítatba, az élet szűkösségéből a lét telítettségébe, a szolgaságból a szabadságba, a hűtlenségből a hűségbe: egy olyan egyetemes kultúrába, mely – önmagát folyton megtisztítva – megtisztítja és felemeli magát a szellemet és lelket is.
„Az ember MINDIG az Istenhez hatoló beszédre törekszik – írja egy helyütt Kulcsár Ferenc –, mert ha nem, vajon kinek valljuk meg létezésünket, a költőből platánfa-szelíden kihajló verseket, melyek egyben hasonlatosak a bibliai Jób torkán előtörő síráshoz, még akkor is, ha csak a Teremtő tudja, miért.” S igazat kell adnunk a költőnek abban is, hogy mi, emberek, voltaképpen MINDIG virrasztunk és vigasztalunk, mint Dosztojevszkij Aljosája, aki – megsejtve az emberi nem mélyben tengerző egységét és igazát – leborul az anyaföldre és megesküszik, hogy örökké hű marad a Teremtőhöz és a teremtéshez, hiszen az ember kimondatlanul is MINDIG – mindörökké – a szavakon túli szépségbe vágyik.
Kulcsár Ferenc egyik versében így vall erről:
Idebent mintha odakint
könyökölnék, tűnődnék és szállnék –
mindig, mindenütt. Írok. Gyönyörű
hóesésben, hurrikánok között, záporzó
fényben. Senki sem mondja: pihenj meg.
Senki sem mondja: áldott. Csak
könyöklök és tűnődök és szállok
mindig, mindenütt.
„Kulcsár Ferenc par excellance költő, akkor is költő lenne, ha soha egy sor verset sem írt volna le – mondja Tőzsér Árpád. – Az a költő ő, aki egész életével, mozdulataival, magatartásával, életvitelével poéta, aki a nyelv titkával él, s a nyelve az emberi lét metafizikájával.” E bonmot-ról, eme elmés beszédről állapítja meg Csanda Gábor: „Ezek után okkal gondolhatjuk, hogy az ember nemcsak az, ami, hanem az is, aminek tudják. S persze csak helyeselhető, hogy Kulcsár Ferenc azon kívül, hogy költő, mintegy ráadásul még verseket is ír. S nem is akármilyeneket.”
Említettük már, hogy Kulcsár Ferenc MINDIG című összegyűjtött verseihez Vilcsek Béla írt utószót, A szív, a lélek és az értelem címmel. Méltatásunkat és ajánlásunkat e tanulmányból vett idézettel zárjuk: „Kulcsár Ferenc legfőbb törekvése az, hogy hagyja íródni, létrejönni műveit. Ennek megfelelően alakítja ki s fejleszti mára már tökélyre az úgynevezett R. C.-versek formai keretét, melyen belül egyszerre teszi lehetővé a hétköznapi beszéd közvetlenségét és a versbeszéd megformáltságát, az epikus történetmondást és lírai felfokozottságot, a gondolatok szabad áramoltatását és azok megzabolázását.
A tematika radikális módosításával és az R. C.-versek formai keretének kialakításával Kulcsár Ferencnek sikerül mintegy újraértelmeznie és újraírnia egész korábbi tevékenységét (…) Végezetül sikerül szakmai, mesterségbeli alapokra helyeznie életének és pályájának teljes alakulástörténetét, középpontba állítania magát az írást, az íródást mint folyamatot. Költő ennél többet nem tehet. Összegyűjtött verseinek kiadása lehetővé teszi a teljes életmű megismerését, s nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy Kulcsár Ferenc is végre elfoglalhassa régóta megérdemelt, kiemelkedő helyét az egyetemes magyar irodalom történetében.
Zirig Árpád, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”44669,44472″}
