Tanmese – Csingiz Ajtmatov nyomán – a Felvidékről kitelepített magyarok (vagyonelkobzásának, reszlovakizációjának, lakosságcseréjének) emléknapján
Mindig minden elkezdődik valahol. Alábbi történetünk akkor kezdődött, amikor az északi hegylakók dél felé kezdtek szivárogni, s lassan kiterjesztve határaikat, letelepedtek a najmánok termékeny földjein. Eleinte szívós ellenállásba ütköztek, de az északi zsuanzsuan törzs nem szándékozta többé elhagyni a virágzó vidéket, a najmánok földjét.
A északi zsuanzsuanok egy idő után megtapasztalták, hogy nem elegendő s nem is civilizált a lázongó és nyugtalankodó najmánokat börtönnel, nyelvtiltással, kitelepítéssel, vagyonelkobzással, lakosságcserével, bírságokkal s más egyéb alattomossággal és embertelenséggel megrettenteni: e terjeszkedő törzs tagjai, akik ködbe vesző történelmükből a fondorlat és az ármány cselvetéseit hozták magukkal, behatolva az ember legrejtettebb lényegébe, megtalálták a módját, hogy elvegyék az útjukban állók eleven emlékezetét – a kigondolható és ki sem gondolható gonosztettek legsúlyosabbjával sújtva az emberi természetet. Rájöttek, hogy a fenyegetések és ezerféle furfang helyett „egyszerűbb” megosztani a najmánokat, majd elvéve emlékezetüket, kiszaggatni az ember legnagyobb kincsének: méltóságának és múltjának gyökereit.
A következőket cselekedték. A csellel vagy édesgetéssel köreikbe csalogatott najmánokat megkötözték, s miután tövig csupálva lekopasztották őket, a megnyúzott teve nyakbőrének darabjait még gőzölgő állapotukban ráfeszítették a leborotvált fejre. A bőr pillanatok alatt ráragadt a koponyára, mint a tapasz. Ezután az áldozatok fejét kalodába zárták, s egy héten át kitették őket a perzselő nap tüzének. A száradó, egyre zsugorodó nyers tevebőr vasabroncsként szorította a szerencsétlen najmánok fejét. Ráadásul a leborotvált haj rövidesen kiserkent, belefúródott a tevebőrbe vagy – más utat nem találva – visszahajlott és újból belenőtt a fejbőrbe. Mindezt a kínt az ítélőképesség teljes megzavarodása kísérte, s az áldozat egész életére elveszítette emlékezetét – mankurt lett belőle, aki nem emlékezett többé a múltjára: nem tudta, ki ő, milyen nemzetségből való, nem tudta a nevét, nem emlékezett gyerekkorára, apjára, anyjára, egyszóval nem ismerte fel magában az egykori najmánt.
A zsuanzsanok így elérték, amit akartak: a szülőföldjükön élő najmánok egy része semmit nem tudott többé őseiről, népe történelméről – ellenkezőleg: az őket kelepcébe csalók számára számos értékes tulajdonsággal rendelkeztek, hiszen azonossá válván a néma állatokkal, tökéletesen engedelmesek és veszélytelenek lettek. A mankurtok számára ismeretlen lett az öntudat, a lázadás, a jogérzék. Ezért vigyázni se kellett rájuk, nem kellett megfigyelni őket titkos módszerekkel, s nem kellett gyanúsítgatni őket ellenséges gondolkodással, a zsuanzsuanok elleni lázongással. A mankurtok, akár a kutyák, csak fenyítő gazdáikat ismerték. Másokkal, a najmán testvéreikkel nem is érintkeztek. Minden gondolatuk a hasuk megtöltésére irányult. Jóllakottan a rábízott – nemzetsége ellen irányuló – minden feladatot vakon, buzgón végrehajtottak. A mankurtokkal a legnehezebb s a legszennyesebb munkát végeztették el; cseppet sem nyomasztotta őket, hogy elidegenedtek és elvadultak nemzetségük tagjaitól – számukra csak a gazda parancsa létezett.
Sok ilyen emberségéből kivetkőztetett, emlékezetét vesztett mankurtot siratott el najmán édesanyjuk: hiába kérdeztek bármit is mankurttá lett fiaiktól és unokáiktól, körmeikkel hasogatva önnön arcukat, mindent elmondva nemzetségük boldog múltjáról, küzdelmeiről, céljairól, meghurcoltatásairól és fájdalmairól – úgy, hogy az Isten is belebetegedett az égben! –, az önmagából kivetkőztetett fiakhoz és unokákhoz, a mankurt-rabszolgákhoz nem jutott el a beszédük értelme: a szorosan bezárt ajtó végleg zárva maradt.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”41680,45136,45129,45121,45099,45097,44953″}
