45765

Aki ez év januárjában-februárjában ellátogatott a budapesti Kárpát-haza Galériába, hogy megtekintse a Felvidéken élő Nagy János szobrász életművének színe-javát, az elmerülhetett a megrázó és lélekemelő csodában. Azt is mondhatnánk, varázslatban, amellyel a művész beterelte a gyanútlan szemlélőt a sokszor megtizedelt, megvádolt, ilyen-olyan hatalmak által kifosztott, szabadságszerető magányos európai nép, a magyar nemzet, a magyar történelem drámájába, a honfoglalástól a különféle megtipratásokon, forradalmakon, világháborúkon át 1956-ig, és tovább, napjainkig.
A tárlat látogatójában elevenné vált a történelem: a magyar népművészet, a honfoglalás kori és a népvándorlás kori magyar művészet egyfajta – mondhatni bartóki – szintézisében megalkotott szobrok láttán megelevenedett a lélekben az idegen hatalmak nyúzta magyar nemzet sorsa, ahogyan maga Nagy János fogalmazta meg: tőmondatokba sűrítve, s tegyük hozzá, balladikusan, expresszíven, szimbolikusan. Volt egyszer egy Kárpát-medence, ezer évvel ezelőtt, melyet – Márai Sándor szavaival – egy urál-altaji nyelvcsaládhoz tartozó, finnugor és tatár-török, mi több, sumer rokonságú keleti törzs kóbor szerzetei, az Urál lejtőiről, Levediából jövet elfoglaltak. Ez a Kárpát-medencei ország – mintegy szükségszerű védőburokként – magára öltötte a keresztény hit palástját, királysággá lett, s e magyar királyságot az idők során feltöltötték németekkel, románokkal, horvátokkal, szlovákokkal, zsidókkal.
Közben tatárok, törökök dúlták, marcangolták Habsburgok, kozákok, az imperialista náci-teutonság s az ugyancsak imperialista szlávság: lelkek millióit és mérhetetlen vagyont rabolva el az országtól. Például a török, miután elvitte a nemzet embereinek színe-virágát, „földönfutóvá, koldussá tette az ország népét, és amikor másfél évszázad után kitakarodott az országból, Magyarország – amely a XV. században négymilliós lélekszámú, erős hatalom volt, több lakossal, mint a korabeli Angliáé – másfél milliós lélekszámú koldus ország lett, sivatag”. S ezt tették a magyar néppel később is, mígnem eljött Trianon perverz ideje, a Felvidék, Erdély, a Délvidék elcsatolása, majd jött a Don-kanyar, aztán a nemzet bilincsbe verése a szovjet által, megtetézve ezt 1956-tal, s a későbbi kisantanti és nem-kisantanti, máig is fel-fellobbanó vádaskodásokkal… Hol volt itt – ezer éven át – a nemzetek önrendelkezési joga, ez a világuralomra törő „internacionalisták” által „burzsoá idealizmusként” megpecsételt és kárhoztatott természetes jog?
Nos, ez a történelem jelent meg előttünk Nagy János művei közt sétálva, többek között Szent István, Szent Imre, Balassi Bálint, Szenci Molnár Albert, Szobieszky János, Csokonai Vitéz Mihály, Liszt Ferenc, Ady Endre, Esterházy János, Kodály Zoltán, Illyés Gyula és mások alakján, a remekbe szabott, szuggesztív, belső erőtől duzzadó plaketteken. De ugyanez jelenik meg Nagy János hatalmas méretű hármas oltárán, ahol Jézus kiűzi a mindenkori, a régi és mai kufárokat a „templomból”, s ahol ezért őt a kufárok keresztre feszítik, mint ahogy a magyar nemzetet is oly sokszor keresztre feszíteni, vérét-kincsét venni igyekeztek a mindenkori kufárok.
Csupa szimbólum mindenütt, hiszen a keresztre feszített Jézus az igazmondók, hittevők és hűségesek jelképe is lehetne, ballada-plakettjei, Golgota-ábrázolásai is ezt sugallják, tudniillik azt, hogy aki a szellemi-lelki magyarságot egynek hiszi és ábrázolja, méghozzá hiteles, érett, eredeti művészi erővel, annak Golgota jár, az keresztre feszítendő, megvádolandó, mert – a művész elmondása szerint – „bűnösen magyar”; nem „internacionalista”, nem „absztrakt”, hanem nemesen konzervatív, „szerelmetesen” nemzeti, mi több, főbenjáró bűnként még érthető is.
Az ilyeneket a mindenkori törtetők sarokba szorítják, a megrendeléseket elorozva előle ellehetetlenítik, hogy övék legyen – s nem a Teremtőé – „az ország, a hatalom és a dicsőség”. Így történhetett meg, hogy kiváló művészi eredményei ellenére a díjak, kitüntetések sokszor „elkerülték” őt, hogy olykor nem tudta a munkájához szükséges nyersanyagot sem megvenni, nem volt, aki „szüljön” neki – mint egykor Modiglianinak – követ, márványt, rezet. „Ám Nagy János – ahogy monográfusa, Kerékgyártó István írja – nem tört meg, nem vált csendes megalkuvóvá, nem épült be sikeres konformistaként a kivételezettek társaságába. Bár sorsa ma is küzdelmes, s a gondok súlya nyomja, példája azt mutatja, hogy a nehezebb úton is célba lehet jutni.”

Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
Fotó: MMA
{iarelatednews articleid=”39348,43754″}