Lőrincz Zsuzsa művészetéről
A nő és a férfi: minden.
És aki őket nézi: Isten.
Nő és férfi vére hull örökre:
világ esője, Isten könnye.
Lőrincz Zsuzsa életműve – ahogyan nemrég a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában rendezett kiállítása is mutatta – mintha csak a fenti négysoros vers ihletésére tört volna napvilágra, helyesebben, mintha e négysoros verset az ő szenvedéllyel, dinamikával, tánccal, zenével, lírával, balladával és drámával átszőtt életműve ihlette volna.
A művésznő rajzai, grafikái, monotípiái, szobrai, legyen bármi is az ihletőjük, rendre „az örök ember örök útját”, a teremtő Lélek, a teremtett ember és a teremtett világ „szentháromságának” a széttéphetetlenségét sugallják: tele sugárzó örömmel, mély bánattal, vigalommal és vigasszal, fájdalommal és önátadással, gyengédséggel és boldogsággal, mely dráma során az élők halálra mennek, tűzzel és jéggel keverednek, a holtak pedig életre kelnek, zsoltárt és himnuszt énekelnek.
Lőrincz Zsuzsa egyik gyönyörű monotípiájának a címe Énekek Éneke, a másiké Forrás. Mindkettőt az Ószövetség ihlette, s igazából akkor lehetne méltón szólni róluk, s egyben az egész eddigi életműről, ha idemásolnánk a teljes Énekek Énekét, megmutatva a nagyon jelentős Lőrincz Zsuzsa-életműnek a mélységét, szépségét és gazdagságát, azt a tényt, hogy az életet (és a halált) úgy kellene szemlélnünk, ahogyan a gyermekek vagy a szentek szemlélik, vagy úgy, mint a szeretők és a szerelmesek, akik így beszélnek: „Tégy engem, mint egy pecsétet, a te szívedre, mint egy pecsétet a te karodra, mert erős a szeretet, mint a halál, és kemény, mint a sír, a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai, sok vizek el nem olthatnák e szeretetet, a folyóvizek sem boríthatnák el e szerelmet.”
Lőrincz Zsuzsa, a „kísérletező ember” – készítsen bár toll- vagy ceruzarajzot, színes grafikát vagy monotípiát, papírból, drótból, fából készült, vagy samotból égetett szobrot – mindig a reálisba és szürreálisba oltott expresszivitást és monumentalitást „szüli” világra, legyen az keresztre feszítés vagy pietà, az örökkévaló Alfája és Ómegája, a próféták tüze, az Ikaroszok alázuhanása, regék, legendák, mondák és hiedelmek megjelenítése, a Paradicsomból való kiűzetés, a Megváltó levétele a keresztről, a Jó pásztor örök jelképe, a város peremén élők és a földbe zárt titkokat őrzők „bánata” vagy a folyókkal, a búzamezőkkel, az éggel, a teremtéssel ölelkezők megrendült „boldogsága”; mintha csak azt üzenné – vigaszul – művei szemlélőinek: „Az Út, amelyen az ember jár, nem egyéb, mint a Lét, s ez a Lét maga az ember.” Az az ember, akinek örök útján Istennél van a szabadulása, és Istenben a csendes reménysége és menedéke; az Ő szárnyainak oltalmában örvendezése.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”36819″}
