Olyan ez az alábbi történet, mint az eleven seb, amelybe egy gonosz kéz sót tömött. És olyan, amely számtalanszor megesett már a történelem folyamán, s megeshet a jövőben is, ezért nem árt emlékezni rá.
Mostani történetünk egy kicsi, a miénkhez hasonlóan mintegy félmilliónyi lélekszámú néppel esett meg, a 19. század második felében. A Kaukázusban élő ubihok voltak ők, kik ősidők óta éltek zengő völgyeikben és szikrázó hegyeik közt, ahol minden egyes platánlevél fénylett, akár a gyík bőre, az erdők borította hegyoldalakon és a füves tisztásokon illatos eper díszítette a földet, s érett málnát és egrest kínáltak a bővelkedő bokrok. Ősszel az anyaföld borízű vadszőlőt, kedves diót, fényes héjú, édes gesztenyét, kizilbogyót ajándékozott az embereknek, a fák odvai pedig telis-tele voltak erőt adó lépes mézzel. S ha az ember fia értett a vadászathoz, jobb helyet keresve sem találhatott volna magának: kőszáli kecskék, zergék, muflonok és bölények laktak a hegyekben. És szőrmés vad mennyi! S milyen gyönyörűek! Meseszépek! Ha meg az ubihok tüzet raktak a patakparton, a tenyerükbe úsztak az aranypettyes pisztrángok.
Úgy érezte, úgy élte meg ez az ősi nép, hogy nincs még egy ilyen szép vidék a Nap alatt, a Hold alatt.
S ami az emberi történelemből annyira ismerős, az esett meg az ubihokkal is. Egy másik, lélekszámban hatalmasabb, terjeszkedő és hódító nép, az orosz ezt a gyönyörű vidéket, a Kaukázus egész édenkertjét magának akarta. Ám az ubihok elszántan védték anyaföldjüket egészen addig, míg el nem jött az árulás napja: istenként imádott Vezetőjük hatalomért és aranyért elárulta őket, kiszolgáltatva népét cárnak és szultánnak egyaránt. A mit sem sejtő ubihok renegát vezérük Édent ígérő hajóira szálltak, majd török földön kikötve, mint akiket váratlan hegyomlás ér egy szűk völgyben, felismerték, hogy aki elhagyja szülőföldjét, a mennyországot, annak minden útja a pokolba vezet: szorosra csukódik a kapu a háta mögött. Mintha a dantei pokol kapufeliratának betűi gyulladtak volna ki az ubihok szemei előtt: Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Villámként csapott beléjük a felismerés, hogy a keleti égbolt legszebb csillagának, Allah földi helytartójának a „paradicsomába”, egy Istentől elhagyott földre léptek, mely ráncos, mint az eunuchok arca, s melyen csak szenvedés és halál várhat rájuk. Rövidesen meg is tapasztalják: kárhozott az, akinek idegen földön kell élnie, mostohán, elhagyatva mindenkitől – számukra fonnyadt fű az éden, s mérgezett vizű a tejjel-mézzel folyó patak.
Mondják, az éhség kiűzi az erdőből a farkast, az éhezők pedig olyanok, mint a gátat szakító víz: a büszke, harcos ubih nép rövidesen útonállóvá lesz, rongyokban jár, bár egy ideig a fegyvereiken még csillog az ezüst. Áruló fejedelmük helyett az éhség lesz a vezetőjük: lyukas zubbonyaikból kiáll a kulcscsontjuk és lapockájuk, szakadt csizmáikból piszkos lábujjaik, és a nők kisbabával a hasukban vagy csecsemőjüket szoptatva pusztulnak el – a sátán sem gondolhatott volna ki ennél gonoszabbat. Dühöng közöttük a tífusz és a kolera, s mint a kóbor kutyák, irigylik azokat, kik még otthon, az anyaföldön haltak meg, mert őket nem falják fel az éhes farkasok és csontjaikat nem hordják szét a hollók.
Mondják, a kapzsi ember a kőből is vizet akar facsarni, s hiába van tele a hasa, éhes marad a szeme. Miközben a müezzin naponta ötször felment a mecset minaretjének erkélyére, hogy imára hívja az igazhitű mohamedánokat a kegyes Allah nevében, az éhségtől elgyötört, eszelős tekintetű ubihok, ezek a hajdan büszke hegylakók moslékért végezték a legpiszkosabb munkákat, s még hálásak is voltak „jótevőiknek”, akik az ubihok fiainak rabszolgamunkára és leányainak háremekbe történő eladásával növelték jövedelmüket. A müezzin idegen rikácsolása ott szállt a becsapott és megnyomorított nép feje felett, de végső pusztulásuk hangjait nem nyomhatta el. Haldoklásuk hangjai fellegekké gyülekeztek, s átrepültek a tenger fölött, elárvult és kifosztott szülőföldjükre, megsiratni minden egyes elárvult, kialvó tűzhelyet.
S vezetőjük, az egykor istenített vezérük ubih fejedelemből török pasa lett: kollaboráns, harmincezüstös Júdás. De ő az árulásáért Júdásnál többet: arannyal teli drágaköves ládikót kapott, meg palotát és földbirtokot, cserébe azért, hogy az Éden helyett poklot és pusztulást szerzett maroknyi népének. Az ubihok fejedelmétől, a Porta új alattvalójától cserébe három dolgot várt el a pöffeszkedő szultán; tulajdonképpen azt, amit minden öntelt hatalom a mindenkori hitvány árulóktól: olyan nevet kell választania és olyan nyelvet beszélnie, mely kedves a Hatalomnak.
Azt is mondják: csak későn, a sír szélén nyerik vissza látásukat a vakok. Ez történt az ubihokkal is: az őket eladó, nekik jogokat és szebb jövőt ígérő vezetőjük árulását, a halálos csókot csak akkor vették észre, amikor már késő volt. Számukra alkonyatkor a Nap összevérezte a láthatárt, éjszaka levágott fejként emelkedett az égre a Hold, s szemfedélként lebegtek a felhők arcuk előtt.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45421,45398,45370,45255,45225,45178,45140″}
