Ezerkilencszáztizennégy májusának utolsó napjait mutatta a naptár, amikor a horvát tengerpart egyik festői zugában meghúzódó Lovranában hosszabb lábadozás és gyógykezelés után Feszty Árpád festőművész már a csomagolásra és szeretteinek a boldog viszontlátására gondolt. Életkedve visszatért, olykor már a palettáját és ecseteit is elővette, új témák és motívumok kavarogtak a fejében, terveket szőtt.
Hogyisne, hazavárta Kingyes, gyermekkorának szívéhez nőtt színtere, a lápok, vadvizek és mocsarak által őrzött búvóhelye, ahová a főváros forgatagából felnőtt korában is oly sokszor visszavonult magányába alkotni a világ szeme elől. Már szűkebb környezetének is olybá tűnt, hogy az élete és művészi sikerei delén álló magyar mester – hála a nyugalomnak, kezelésnek és a sós tengeri levegőnek – legyűrte a kórt. Annál lesújtóbb volt, amikor a pünkösd első ünnepére virradó hajnalon halva találták szobájában. A sors másként akarta… Mindössze ötvennyolc évet élt.
Száz év telt el azóta, hogy a festőművész halálával elárvult az egykor művészkörökben híres-nevezetes kingyesi tanya, amelynek létezéséről sokan tudtak, továbbá arról is, hogy amikor Jókai veje időnként eltűnik Budapestről, oda vonul vissza alkotni, s olykor ott látja vendégül szűkebb baráti körét, azzal azonban már csak kevesek voltak tisztában, hogy Komárom vármegye melyik szögletében található tulajdonképpen ez a különös csengésű nevet viselő puszta. Nem csoda, hiszen még a komáromi fiákeresek is szégyenkezve vallották be Gárdonyi Gézának, Pósa Lajosnak és Lányi Gézának, hogy nem ismerik az odavezető utat. Amint azt az egri remete később Kingyes című remek elbeszélésében megírta, sok viszontagságot és veszélyt leküzdve éjnek idején holtra fáradva mégis odataláltak a világ végére.
Száz év alatt sokat változott e táj, a vadvizek, lápok, nádasok visszaszorultak és gazdag terméssel kecsegtető szántóföldek foglalták el a helyüket. Aki Kingyes hollétére kíváncsi, ilyen nevű pusztát ne keressen még az oly részletes Google-térképen sem, mert eredeti nevétől is megfosztották, hivatalosan Zlatá Osadá-ra keresztelték a föld és a táj új urai a ma közigazgatásilag Vágfüzeshez (Vrbová nad Váhom) tartozó kis települést.
Az odajutás sem olyan viszontagságos, mint Gárdonyi idejében, hiszen Komáromból Kaván át aszfaltozott úton juthat oda emberfia, akit netalán az a kíváncsiság vezérel, hogy megpillantsa Feszty Árpád egykori búvóhelyét. Nos, kellemes meglepetést nem ígérhetek, éppen az ellenkezőjét. A vályogból épített nádtetős tanyának ma már hűlt helye. Majd fél századdal ezelőtt, 1969 nyarán még dacolt a tanya az elmúlással, amikor Feszty István bátyámmal, a festőművész unokaöccsével ott jártam, hogy egy utolsó elkeseredett kísérletet tegyünk a ház megmentésére, amelynek a tetejét már beszakította egy kidőlt fa, s így már csak idő kérdése volt végső pusztulása. A mestergerendája, amely a magyar irodalomtörténet egyik legkülönösebb vendégkönyve, szerencsére nem enyészett el. Közel kéttucat rigmusba öntött üzenetet őriz ma is, amelyek többek között Gárdonyi, Pósa, Lányi, Bródy, Dankó, Komáromi Kacz és sok más magyar művész kézjegyeként örökítette meg ott-tartózkodásuk vigasságainak feledhetetlen emlékét.
Az egykori, ma már nem létező tanya szomszédságában áll (?) Feszty Árpád egykori műterme, amelyet romantikus stílusban még 1902-ben tervezett és építtetett bátyjának Feszty Gyula műépítész. A „Magyarok bejövetele” monumentális körkép alkotójának ecsetje alól sok-sok kisebb méretű, de nem kevésbé becses alkotás került ki éppen kingyesi műtermében. Magán- és közgyűjteményekben többet magam is megcsodálhattam. Az elmondottak alapján azt gondolhatná a jóhiszemű olvasó, hogy – ha a tanyát nem is sikerült megmenteni, bár némi jóakarattal meg lehetett volna! – legalább a részben téglából, részben vályogból épült műterem megmaradt az utókornak.
Sajnos azt kell mondanom, hogy Feszty Árpád műterme – legalábbis ami még megmaradt belőle – lassan ugyancsak az enyészeté lesz. Tetőzete rég beomlott, padlózatából fák és bokrok törnek az ég felé, falai dőlnek, repedeznek. Talán ez az utolsó utáni pillanat, amikor még – magyaros összefogással és tenniakarással – cselekedhetnénk. Erre, véleményem szerint, kiváló alkalmat adott volna Feszty Árpád halálának küszöbön álló századik évfordulója. Hogy nem így történt, nem értem. S ebben bizonyára nem vagyok egyedül…
Gondolatzárónak szabadjon idevetnem az elpusztult Feszty-tanya megmentett mestergerendájának egyik utolsó feliratát, mely szerint:
„Pusztulóban Kingyes ország,
Már ez ellen nincs orvosság,
Erről írtak hajdanában,
Nappal nincsen éjszakája,
Gólya, daru messze elszáll,
Árpád Urunk merre jár?”
Véreim! Valóban nincs orvosság értékeink, emlékeink, apáink örökségének jóvátehetetlen pusztulására?!
További képek a kingyesi egykori műteremtől és környékéről megtekinthetők a Képgalériában ITT>>>.
Németh István, Felvidék.ma
A szerző felvételei
{iarelatednews articleid=”37046,45488,44962,40687″}
