Nincs érdekesebb, fölemelőbb, de furcsább feladat egy költő-író számára, ha méltatnia kell a múlt távolából megszólaló alkotótársat, aki történetesen a rokona, abból a szempontból is, vajon milyen mértékben hatott reá a nagy előd magatartása, életútja, életműve?
Nem könnyű, hiszen két író-költő, két különböző személyiség, öntörvényű, mint minden egyéniség, mint minden ember: egyszerre közösségi és magános emberi lény.
Az őseink, kiváltképpen a vérrokonaink minden mozdulatunkban benne vannak, így jómagam valószínűleg genetikusan vagyok elrendelve arra, hogy író-költő legyek. Szeretem, nagyra tartom Pósa Lajos költészetét és – úgy vélem – akkor is büszke lennék a rokonságunkra, ha nem lennék magam is író, költő (bár ebbe a kijelentésbe bele lehet kötni: honnan tudom? Ugye, ha a nagymamám magasabb lenne, ő lenne a falusi templomtorony. )
Tény, hogy a konkrét, világnézeti azonosságok mellett, s a vérrokonságtól függetlenül is döbbenetes, misztikus egyezések is előfordulnak mindkettőnk életében és életművében, amit nem nevezhetünk semmiképpen sem véletlennek. A legmarkánsabb hasonlóság a közös családfa mellett az, hogy mindketten vidékiek vagyunk, nem csak születésünket tekintve, hanem a lelki alkatunk is visszatérésre predesztinál(na) ahhoz az emberközeli, természet közeli, vidéki életformához, amely hasonlatos az aranykorhoz.
Ebben az édeni korban a földi ember bűnbeesése előtt még személyes és mindennapi kapcsolatban állt a Teremtővel.
Pósa Lajos a ma is idillien szépséges gömöri, lankák ölelte balogvölgyi kis falu Radnót szülötte, én a Hajdúságban, Debrecenben, a nemzet fővárosában jöttem e világra. Ő, a csodálatos Felvidék gyermeke rimaszombati, sárospataki, pesti, szegedi közjátékok után 1889- től kezdve Budapesten élt huszonöt éven át kalácscipófriss vidéki lélekkel, ezt egyszer szakította meg, 1901-ben, amikor édesanyja halála, temetése után feleségével, Andrássy Anna Lidiával rövid ideig Radnóton éltek.
Ám bármennyire is hív a kisebbik haza, az író számára éltető ájer a civilek számára olykor elrettentő, „egészségtelen” irodalmi élet, a szerkesztőségek világa, a művek megjelentetésének lehetősége. S ezek mind, mind a „feketére festő”, mégis nagyszerű Pest-Budához kötődnek.
Jómagam huszonnyolc éves koromig Debrecenben éltem, Nagyváradon, Szegeden, Ózd-Farkaslyukban, Cserépfalun, Nyíregyházán Baján, Hódmezővásárhelyen, Balmazújvárosban eltöltött életmódszerű szünetekkel. 1976. október 9-én házasságra lépve hitvesemmel, Barna Mártával Budapestre költöztem, 1977. április 18-án született fiam, Pósa Máté. A fővárostól, bármennyire is vágyom a vidéki nyugalomba, 1976 óta csak háromszor szakadtunk el életmódszerűen ,vagyis egy hónapnál (alig) hosszabb időre, kétszer Balatonföldváron, egyszer Debrecenben eltöltve mintegy öt hetet.
Pósa Lajos Nemesradnóton született 1850. április 9-én, máris kirívó érdekességként említhetem, hogy fiam Pósa Máté 1977 április 18-án jött e világra, ha kicsit sarlatánkodunk, (keresztyén református ember ne legyen babonás): mindketten a kos jegyében. A felvidéki református hagyományok is értelemszerűen közösek, Pósa Lajos apja nemes Pósa Antal református gazdaember, édesanyja, a nemzet Marcsa nénije nemes Kovács Mária.
Jómagam a kálvinista Rómában, 1948. szeptember 6-án születtem, a Nagytemplomban kereszteltek. Apai nagyapám, dr. Pósa Péter cserépfalui esperes, nagyanyám, az először korán megözvegyült Pósa Péter második felesége, Szőllőssy Irén tolcsvai református tanítónő, a varázslatosan vonzó, gyönyörű Felvidék (vagy Felföld) gyermekei. Anyai nagyszüleim mindkét ágon Székelyföldről elszármazott református lelkész, lévita, vagy tanító ősökre tekintenek vissza…de még a trianoni tragédia előtt kerültek a későbbi anyaországba, Debrecen mellé, Hajdúböszörménybe, majd Vámospércsre. Szüleim tanárok, kik halálukig tartották református hitüket, s gondoskodtak arról, hogy 1962-ben Debrecenben a Nagytemplomi Északi Gyülekezetben tegyek konfirmációs vizsgát nagytiszteletű dr. Dezső László esperes úrnál, s váljak a református egyház – elvben – felnőtt tagjává, ki élhet az úrvacsorai közösségben.
Pósa Lajos az elemi iskoláit Radnóton végezte, hat éven át volt 1860-tól kezdve a Rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnázium, majd három éven át a híres sárospataki gimnázium diákja. Már a rimaszombati Kazinczy önképző körben kiugró sikert arat verseivel házigazdája Báthoryné Mindszenti Erzsébet anyai védőszárnya alatt. Misztikus egyezés, hogy engem is már kisiskolásként fölfedeztek, egy Marczonnay Tibor nevű háttérbe szorított, reakciós költő dicsért meg, nagy jövőt jósolva nekem prózaíróként, de meg is feddett stílusom egyhúrúsága miatt, szüntelen olvasásra és elmélyült tanulásra biztatván.
Ami egészen különleges és már-már mágikus realista egyezés: időbeli eltolódással mindketten landoltunk Sárospatakon, Pósa Lajos három éven át tanult a híres Református Gimnázium és Kollégium diákjaként 1866-1869-ig, én bár mindössze egy hónapig, a debreceni Kossuth Lajos tudományegyetem végzős, magyar német szakos hallgatójaként voltam Patakon gyakorló tanárjelölt (ahogy akkor tréfásan hívták a gyerekek a végzős vendégtanárokat: hospes) 1972. februárjában. Az akkor világiasított egykori református, 1990 után újra egyházivá vált főgimnázium 1972-ben még alig burkoltan őrizte a nagy elődök hagyományait, a református szellemiséget. Vezető tanárom, dr. Csuhaj Imréné és mások is, szerették volna, ha ott maradok, de az igazgatóhelyettesnek (ő volt a párttitkár) nem tetszett magyar óráim egyszerre nemzeti és túlzottan európai szellemisége, a gyerekekhez kötődő túl kötetlen viszonyom, s kifejezetten negatív jellemzést írt rólam. A tantestületben ki is mondta: bár úgy néz ki, mint egy modern hippi, olyan reakciós, mint a dédnagyapja (Előléptetett Pósa Lajos unokaöccsből unokává, nem tudván, hogy Pósa Lajosnak nem voltak gyermekei, így egyenes ági leszármazottjai sem. Annál több közeli másod, harmad, negyed, ötöd unokatestvére él most is a faluban, mely a Pósáknak, vagy a velünk ági rokon Bodonoknak köszönhetően kapta a Nemes előnevet.
Most, frissen tudtam meg Homoly Erzsótól és unokatestvéreimtől, idősebb és ifjabb Pósa Dénestől, Pósa Sándortól, Czeglédy Zoltánné Pósa Évától, édesanyjuktól, Fodor Évától: mi első Lipóttól kaptuk meg a nemesi diplomát 1669. október 1-én, a radnóti nagy Pósa ág Bedécs megkülönböztető nevű családrésze vagyunk.)
Pósa Lajos pataki éveinek markáns nyomai vannak a híres Nagykönyvtárban, sőt, esperes nagyapám és tanár édesapám (mindkettőt dr. Pósa Péternek hívták) írásainak is nyomára bukkantam sokkal később, 2000. július 13-án, a millennium évében. Ekkor – újabb, immár tudatos találkozás – nagytiszteletű Pocsai Ferencné Eperjesi Eszter lelkész könyvtáros, a sárospataki Kollégiumi Nagykönyvtár múzeumigazgatója hívott meg, hogy megnyissam az általa kiválóan megkomponált kiállítást Pósa Lajos születésének százötvenedik, halálának nyolcvanhatodik évfordulóján.
Ez is emblematikus, Istentől megszentelt pillanat volt, hiszen éppen abban az évben méltathattam nagy elődöm jubileumi emlékkiállítását, amikor átvehettem az első Orbán kormánytól a József Attila-díjat, ami 1998-ig tartó teljes háttérbe szorítottságom ünnepélyes lezárásának is volt tekinthető – véltem a kommunisták 2002-es visszatéréséig.
És még vannak látszólag megmagyarázhatatlan – a különbségek dacára közös érintkezési pontok. Mindkettőnknek húsz éves korában adatott meg az első nem diák, felnőtt fórumon való bemutatkozásunk. Bár nekem, a kommunizmusban reakciós partizánnak, keresztény anarchistának kinevezett író, költő, irodalomtörténésznek nem jelentett látványos felívelést a Délmagyarország hasábjain közölt első költeményem, Pósa Lajost viszont befutópályára tette, hogy Jókai Mór az Üstökös hasábjain adta közre három versét, ahogy Homoly Erzsébet Pósa Lajos emlékezetei – Emléktár című könyvéből is olvashatjuk: Darázs álnéven.
Már- már kísértetiesen közös, hogy folyóirat szerkesztői, munkatársi előélet után az első kötött, napilapos robotkorszakunk Szegedhez fűződik. Pósa Lajost 1881-ben Mikszáth Kálmán ajánlja be maga helyett a Szegedi Naplóhoz, de mivel nem bizonyul élelmes riporternek, pár hónap múlva abbahagyja a kötött újdondász tevékenységet, ennek dacára sikerkorszaka kezdődött a Tisza parti városban, verseit továbbra is közli a lap, kap egy ifjúsági rovatot. S sorolhatnánk: Pósa Lajos Szegeden alapítja meg az első irodalmi igényű gyermeknapilapot 1882-ban Jó Barát címen, amely bár rövid életűnek bizonyult, alig tizenhét számot ért meg, de Az Én Ujságom előfutára lehetett.
Szegeden született életre szóló, meghatározó kapcsolata azzal, kit Juhász Gyula gyönyörű versében az örök cigánynak nevezett: Dankó Pistával. 1883. augusztus 24-én ismerkednek meg a Hungária kávéházban. A Hungária kávéházat joggal tekinthetjük a híres-nevezetes pesti Pósa Asztal elődjének. Magyarán: Szegedhez kötődnek azok a sikerek, melyeknek köszönhetően 1889. december 15-én Pósa Lajos olimposzi csúcsokra emelkedhetett.
Még Szegeden napvilágot lát a Dalok, regék az ifjúság számára 1884-ben. Szegedtől 1889-ben a Magyar Olvasókönyv sajtó alá rendezésével búcsúzik.
Bekövetkezik életében a nagy pillanat, 1889. december 19-én a budapesti Singer(Sándor) és Wolfner cég vezetője, Wolfner József azért hívja Pósa Lajost a fővárosba, hogy a nagy mesemondó szerkesszen egy vérbeli, tősgyökeres magyar, hazafias szellemű gyermekirodalmi lapot. Így jött létre Az Én Ujságom, amelyet élete végéig szerkeszt. Társszerkesztője volt 1891. áprilisáig Benedek Elek, a másik nagy magyar mesemondó, mesegyűjtő. Azt hiszem, nem követünk el kegyeletsértést, ha kimondjuk (Pósa Lajosról készült egyetemi szakdolgozatokból is kiderül), hogy Benedek Elek adta a nevét, adott írásokat, de jó magyar (és nem magyar) író-szokás szerint nem nagyon járt be a szerkesztőségbe és nem sok hajszála hullott a lapszerkesztésért.
Ezt a nagyszerű újságot Pósa Lajos halála után Gaál Mózes vette át. A jeles erdélyi ifjúsági író Pósa Lajos súlyos betegségének utolsó hónapjaiban már a szerkesztőségben dolgozott, majd átvette Pósa bácsi helyét és 1936. július 12-én bekövetkezett haláláig szerkesztette a lapot. Altay Margit ifjúsági író 1936-ban egyesítette a saját Tündérvásár című lapját Az Én Ujságommal úgy, hogy Az Én Ujságom címmel szerkesztette 1944-ig, a lap megszűnéséig. Ezután a folyóirat folyamatossága megszakadt. 1956. október 31-én a forradalmi tanács egyetlen szám megjelenését érhette el a szabadságharc vérbefojtása miatt.
Jómagam 1988-ban élesztettem újjá Az én újságomat, a mutatvánnyal együtt hat szám jelent meg a nevemmel fémjelezve, de a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadóban, bár eleinte színvonalas változatban, de inkább csak a Móra Kiadó könyvklubjának és a kiadványainak a propaganda folyóirata lehetett. (A kiadó igazgatója sem engedte hogy Pósa Lajos szellemében szerkesszük a folyóiratot, a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadóban – tisztelet a kivételeknek, Majtényi Zoltánnak, Rónaszegi Miklósnak, s egy ideig Csukás Istvánnak, akinek 1988-ra elege lett a mórátlanított Móra Kiadóból – nagyrészt olyan szerkesztők dolgoztak, akik a nacionalizmus feléledésétől féltették a Móra Kiadót (magyarán féltették Pósa Lajos, Benedek Elek, Gaál Mózes, Altay Margit illetve Jókai, Mikszáth, Tömörkény, Gárdonyi, Móra Ferenc, Krúdy és hát, valljuk be Pósa Zoltán szellemiségétől is hiszen „csak” első számú munkatársként, nem szerkesztőként szerepeltem az impresszumban, bár én írtam tele a lapot).
Még aktívan dolgozott az a szerkesztőnő is, aki a hatvanas években is lekicsinylő öt-hat sorban intézte el Pósa Lajos munkásságát. Így engedve a Film Színház Muzsika felkérésének, 1989-ben, a köztársaság kikiáltásával egy időben váltam a patinás lap főmunkatársává egy évig, ekkor egy munkahelyen dolgoztam a feleségemmel, Barna Mártával. Az immár kétszeresen Pósátlanított Az én újságom szerkesztését annak 1992-es megszüntetéséig ténylegesen és egyedül is Csokonai Attila folytatta, a megengedett keretetek között jól. S volt még egy tétova újjáélesztési kísérlet 1995-ben is.
Visszatérve kicsit pályakezdésünkre: Pósa Lajos első verse 1870-ben húsz éves korában látott napvilágot Jókai Mór lapja, az Üstökös hasábjain, Darázs álnéven, 1878-ban huszonnyolc esztendősen jelent meg első önálló verskötete. 1905-1907-ig pedig megjelennek összes munkái Mühlbeck Károly Illusztrációival. A legnépszerűbb magyar folyóirat, Az Én Ujságom szerkesztőjeként dobban a szíve utolsót. A szerkesztőség többek között a Károly körút 1., az Andrássy út 10. szám alatti palotában volt, a Monarchia legszebb könyvesboltjának, kiadójának és szerkesztőségének nevezték.
Pósa Lajos kereste a találkozásokat az olvasókkal, járta a Kárpát-medencét, annak minden nagyobb szegletében megfordult. Nagy jubileumi ünnepeken tízezrek, százezrek ünnepelték. A nap folyamán bármikor találkozhattak vele felnőtt és gyermek olvasói. Sokan nagyra tartották, Herman Ottó Nobel díjra javasolta. Tömörkény István már verseinek megzenésítése előtt a legnagyobbak közé sorolta, ahogy Gárdonyi, Kosztolányi, Móra Ferenc. Utóbbit ő fedezte fel. Sokan haragudtak rá, irigyelve népszerségét, például Ady Endre is, bizonyítván hogy a nagy költők is gyarló emberek.
Hívei azt is megbocsájtották neki, hogy bizony, jelentős, nagy formátumú kollégák műveit is „meghúzta”, ha úgy érezte, olyan jelenetek vannak benne, melyek nem valók a gyermek olvasóknak. A bolsevizmus 1945-1988-ig igyekezett kitörölni őt a nemzet emlékezetéből. Mi itt és most, Nemesradnóton, de a széles Felvidéken a reneszánszon, az ébresztésen munkálkodunk.
Megint rám térve: ahogy elmondtam: az én sorsom 1990 előtt hasonlított Pósa Lajos 1945 utáni mellőztetéséhez. Mint keresztény, nemzeti és hát, mulatságos módon egyben kozmopolita költőt, perifériára szorítottak, agyonhallgattak, olykor a Pósa Lajos atyafiságot is a szememre vetvén. Ahogy Homoly Erzsébet a bevezetőben elmondta: 1990 előtt csak az Ama tőrök című regényem jelent meg. 1990 után eddig huszonhárom önálló kötetem, hetven „közös” könyvem, négyezer cikkem látott napvilágot.
Ott hagytam abba saját foglalkozásaim részleges elsorolását, hogy újságírói pályám igazából a köztársaság kikiáltásával kezdődött. 1989-1990 között a Film-Színház-Muzsika főmunkatársaként éltem meg a rendszerváltozást. 1990-1992 között a Pesti Hírlap kulturális rovatvezető-helyetteseként, 1993-1994 között az Új Magyarország hitéleti rovatvezetőjeként dolgoztam.. 1997-1999-ig a Magyarországi Református Zsinati Iroda szeretetszolgálatánál voltam lelki gondozó, 1998-1999 között a Napi Magyarország főmunkatársa, ezzel párhuzamosan, másodállásban 1999-2001 között a Kis Újság kulturális rovatvezetője. 2000 óta a Magyar Nemzet főmunkatársa, 2010 óta nyugdíjas munkatársa vagyok.
Műveim: Ama tőrök (regény, 1985); Hernádi Gyula (monográfia, 1990); Jóízű nevetés, Visszafojtott sírás (kisregények, 1992); Menekülés négy sávon (regény, 1994); Pürroszi győzelmek (regények, 1995); Emlék az ezredvégről (irodalomtörténet, írta, szerkesztette, 1994), Két világ határán (irodalomtörténet, írta, szerkesztette, 1995); Az alanyi szociográfia kurucos szóbűvésze (interjúregény Zsille Zoltánnal, 1996); Magyar vagyok (versek, 1997); Lét-nemlét-igék (versek, 1998); Jódillat és komlóíz (kisregény, 1998); Mediterrán tintabúra (regény, 1999), Tetszhalál után (elbeszélések, 2000), Aranykori tekercsek (regény, 2003); Különleges szakasz (regény, 2004), Irodalmi dandy avagy koranyári üdvözlet (regény, 2005), Alászállás (versek, 2006), Hernádi Gyula (emlékkönyv, 2006); Olvasó (versek, 2007), Törött tükörbe néztél (versek, 2008); Az ifjúság maradéka (regény, 2009); Pósa Zoltán breviáriuma I. (versek, prózák, visszhang, 2010); Pósa Zoltán breviáriuma II. (2011), A fehér bohóc feltámadása (új versek, 2011); Osztanki ott mladosztta (Az ifjúság maradéka, Julia Krumova fordításában, 2012); Egy az Isten (új versek, 2013. Fontosabb díjaim a huszonnégyből: József Attila-díj (2000), Írókarácsony-díj (2003), Bertha Bulcsú-díj (2006); Szellemi Honvédelem-díj, (2007); Obersovszky-díj (2007); Balassi Bálint-emlékérem (2009); Péterfy Vilmos-életműdíj (2010); Fehér Mária Emlékdíj (2009); Pro Cultura Újbuda (2013); A Magyar Érdemrend Tisztikeresztje (2013).
Az is rokonít bennünket, hogy 2000-2012-ig magam is a legnépszerűbb magyar lap, a Magyar Nemzet frontembere, főmunkatársa voltam. Íróként, költőként engem is sokan emeltek a csúcsokra, például Hernádi Gyula, Jókai Anna, Kabdebó Lóránt, Ébert Tibor, Kulcsár Szabó Ernő, Rónay László.
Másoktól kaptam én is hideget, meleget, ha nem lennék hívő ember, depresszióba is eshettem volna egy-egy Népszabadság, Népszava kritikától. Hadd zárjam bemutatkozásomat az Istenhez kiáltó szándék versével, legutolsó könyven, az Egy az isten címadójával, hogy kicsit megismerjen Nemesradnót, ahová ma hazataláltam:
Elhangzott Nemesradnóton, a református gyülekezeti teremben 2014. május 4-én, délután fél ötkor Pósa Lajos édesanyjának ünnepén, a Pósa Lajos emlékévben KÉT VIDÉKI KÖLTŐ A NAGYVÁROS FORGATAGÁBAN – Pósa Lajos és Pósa Zoltán életútjának hasonlóságai és különbségei címmel.
Pósa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45620,45086″}
