„Mint edző megfigyeltem, hogy a legtöbb meccset nem vasárnap veszíti el a csapat: már napokkal előtte sejteni lehet, hogy nem fog sikerülni a találkozó.
A különböző apró jelek elárulják, hogy ki-ki nem figyel oda eléggé, nem készülődik az elvárt módon. A játékos megihatja a sörét, törődhet a családjával, de sohasem szabad elfelejtenie, hogy elsősorban futballista, így aszerint kell élnie. Edzői munkám során számos olyan játékos került a kezem alá, akivel öröm volt dolgozni.
A kassai Lokomotívánál Strapeket annakidején én beszéltem rá, hogy ne fejezze be olyan fiatalon a játékot, noha mérnökként már biztosítva volt a jövője. Jó szemem volt, mert benne olyan sportemberre leltem, aki tudta irányítani a csapatot a tréningeken és a mérkőzéseken, nem volt vele semmi gondom – ő egyszerűen intelligens ember volt.
A DAC-nál Tóth Lacival, Majoros Gyurival, a csapatkapitány Krištoffal öröm volt edzéseket tartani és bajnokikat játszani, mert valamennyien megértették, hogy mit kérek tőlük és mindig a csapat érdekeit szolgálták. Voltak persze, ellenpéldák is: mindig akadnak olyan csapattagok, akik többet képzelnek magukról, mint amennyit valójában érnek, akik úgy hiszik, hogy az edző akadályozza őket a kibontakozásban, s ha valami olyat kér tőlük, ami nem az ő sablonjaik szerint való, képesek az edzéseket, vagy néha még a meccset is félvállról venni.
Teszik ezt csak azért, hogy önmaguk és a többiek előtt bizonyítsák: tévedhetetlenek, mert ők mindenhez jobban értenek, mint az edző. Ilyen volt például Pavlík a DAC-nál, aki vitathatatlanul jól képzett labdarúgó volt, de gyakran lassította a játékunkat. Sokan csodálkoztak rajtam, amikor Hodúrt vagy Ekhardtot a DAC-hoz szerződtettük. Hodúr az egyik legfegyelmezettebb játékosunkká vált a középpályán, s mindig példásan küzdött, Ekhardt pedig azért is kellett, mivel az ő agresszivitása befolyásolta az ellenfeleket. A Szlovák Nemzeti Ligában és az elsőligában sokféle alkatú labdarúgó szerepel – nem engedhettük meg magunknak, hogy csupa „finom” játékos alkossa a gárdánkat, amikor az ellenfeleink nagyon gyakran kíméletlenek voltak velünk szemben.
Edzői munkámat Poprádon kezdtem, de úgy, hogy még játszottam is a Vagónka csapatában. Nem volt nehéz dolgom, mert volt tekintélyem, a játékosaim tiszteltek. Az is igaz ugyanakkor, hogy én nem játszottam meg a sztárt, azt mondogatva nekik, hogy egy vagyok közülük, együtt kell küzdenünk a győzelemért. Ha megbíráltam valakit, nem lekicsinylően tettem, megpróbáltam elmagyarázni neki, hol hibázott, s hogyan kellene legközelebb megoldania a helyzetet. Egyik tapasztalt ottani játékosom még harminc éves korában is úgy vette le a labdát, hogy magasra emelte a lábát.
Azt tanácsoltam neki, hogy engedje csak minél lejjebb hullani a bőrt, akkor fékezze le a röptét, mert úgy sokkal egyszerűbb lesz a művelet. Az eredmény természetesen nem maradt el. Egyvalami nagyon lényeges az edzőnél: ne mutassa, hogy fél, mert akkor az ő kishitűsége azonnyomban ráragad mindenkire. De ugyanúgy ráragad az egészséges önbizalom is, annak hite, hogy az ellenfél legyőzhető.
Nem hinném, hogy sikeres lehet az a nagyképű „mester”, aki minduntalan arról fecseg, hogy az ő idejében, amikor ő még válogatott volt, mi mindent művelt a pályán. Sokkal hatásosabb, ha az ember edzés közben mutatja meg, mit képzel el, és megmutatja, hogyan valósítaná meg az elgondolását.”
(Folytatjuk.)
Fotók: Szikora családi archívumából és M. Nagy László felvételei.
Batta György, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”45924″}
