“Kellemes emlékem fűződik Tahiti szigetéhez, ahol egy hatvanöt éves cseh emigráns, Klíma úr vendégei voltunk. Klíma úr gazdag ember volt, cölöpös házban lakott, s az egész csapatot meghívta ebédre. Két felesége volt, egy vele egyidős öreg, s egy gyönyörű fiatal. Az öreg házastárs volt a reprezentatív társasági hölgy, ő beszélgetett velünk erről-arról, a fiatalasszony pedig felszolgált. (Egy kis borozgatás után megoldódik a nyelv, majdnem mindegyik hazánkfia elsírja magát, bármilyen jól megy a sora. A kivándoroltak hetven-nyolcvan százalékában erős a honvágy.)
Az ebéd finom volt, bár, őszintén szólva, nem tudom, mit ettem? Tengeri halak és egyéb husikák voltak a tányéromon, s ezekhez rengeteg zöldséget meg gyümölcsöt adtak. Valami ottani szeszkülönlegességet is ittünk és dinnyét ettünk – januárban!
Az étkezéssel bizony akadtak gondjaink a portyákon, én például tíz napon át angol beafsteket rendeltem magamnak Hong-kongban, Ondrášek csirkét evett – ebben a két fogásban megbíztunk, a többit nem mertük megkockáztatni. Tahitihez tartozik Morea szigete, ide is eljutottam, s ez azért érdekes, mert itt nincs pénz, az ember nyakába akasztanak egy fagolyófüzért, és azzal fizet. Minthogy ezek a szigetek francia fennhatóság alá tartoznak, az itteni futballcsapatok „franciás” stílusban kergették a bőrt. Nagyon meg akartak verni bennünket, még durváskodtak is – hét francia játszott a csapatukban, – de nem sikerült győzniök.
Buenos Airesben felfedeztünk egy Piroska nevű vendéglőt, ennek magyar tulajdonosa volt. Ez az étkezde a szállónk mellett volt, ide jártunk reggelizni. Itt ettem először – ugyancsak januárban! – görögdinnyét sonkával. Mondhatom, remek reggeli volt – a dinnyét természetesen jéghidegen tálalták – és nagyon ízlett a sonkájuk is. Ahol annyi a zöldség meg a gyümölcs, természetesen nem hízhatnak el az emberek, ráadásul tele vannak erővel.
Indiában a legelőkelőbb szállóban is nehezen viseltük a hőséget és fülledtséget, mígnem rájöttünk, hogy a forró tea a legkiválóbb szomjúságoltó ital. A pincér fehér kesztyűben szolgált fel Calcuttában, de az egyik ujja beleért a levesbe…
A legtöbb nyugati szállóban jégszekrény is szolgálja az ember kényelmét a szobákban, Argentínában viszont latrina-vécék voltak csak, ami számunkra igencsak szokatlan volt és meglepő. Utaztam olyan repülőgépen Costa Rica városai között, melynek nyitva volt az ajtaja – alacsonyan szálltunk, viharfelhők alatt, de láttam már égő motort és imádkozó apácákat is a fedélzeten…
Tetszett Ausztrália, mert tisztán tartott városaiban ápolt füves térségek vannak, és lenyűgözött Rio de Janeiro a fekvésével, az óriási Krisztus-szoborral a tenger és a város fölött. Számos humoros jelenetet éltem meg a külföldi utakon, sőt egyszer, Costa Ricában, a csapatvezetők elképedését látva olyan nevethetnékem támadt, hogy alig bírtam visszatartani.
Az történt ugyanis, hogy ebben a délamerikai országban én nagyon népszerű lettem, olyannyira, hogy az emberek felismertek az utcán. Egy este séta közben felfedeztünk a fővárosban egy bordélyházat. Minthogy a Costa Rica-i, brazíliai, tahiti nők igazán gyönyörűek, két játékostársammal együtt bemerészkedtünk a bordélyházba.
Engem Csikorának szólított az egyik szépség. Pár nap múltán az egész csapat – az edző meg a vezetők is – sétált ugyanott. Bennünket, fiatalokat, sehogysem akartak a „romlott nők” közelébe engedni, de aztán kiderült, hogy hármunkat jól ismernek. A lányok nagyon szívélyesen fogadtak, miután felfedeztek bennünket…Sohasem felejtem el azokat az elképedt arcokat…Küldöttségünk korosabb tagjainak tátva maradt a szája.”
(Folytatjuk.)
Fotók: Szikora családi archívuma és M. Nagy László felvételei.
Batta György, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”45924″}
