47708x

Sztakó Zsolt is előszeretettel olvassa a legnagyobb palóc, Mikszáth Kálmán cikkeit. Ez ihlette az alábbi humoreszket:
Lelkemnek Kedves, Jó Palócok, Tót Atyafiaim!

Akkor most megkezdem leveleim írását, innen a Mennyek országából, hiszen, ha jól számolom, száz és négy esztendő telt el azóta, hogy búcsút mondtam ama földi siralomvölgynek, és ugyancsak unalmasan telik ez az öröklét. Kiváltképp azért, mert az első száz évet karanténban kellett töltenünk, mint az utazónak, aki olyan helyről érkezik a kikötőbe, ahol fertőző járvány tombol, és a hatóságok visszatartják, hogy nehogy valamiképpen széthurcolja a fertőzést. Csakhogy minket azért tartanak vissza, hogy kopjon le rólunk a földi mivoltunk, mint a vasárnapi ruha, és ne fertőzzük hiábavaló gondolatokkal a boldog lelkeket, akik már csak arra várnak, hogy Gabriel arkangyal belefújjon az utolsó ítélet trombitájába.
Ha már járványról van szó, én is átéltem egyet a földön, mégpedig az 1873-as nagy kolerajárványt, amikor a halál bőséggel aratott, nálunk, Gyarmaton is. Mint afféle íróember, én tollrajzban emlékeztem meg a járványról:
„Mióta a kolera uralkodik, azóta egészségesebbek az emberek, rövidebbek az éjszakák és hosszabbak a korcsmárosok ábrázatai – uti Mezei docet. Éjfélkor megjelenik a kolerabizottság és elválasztja az ember szájától az »italt«. A kolera maga még becsületes ember, mert az mindössze csak egyszer öli meg a halandót, de a bizottsága minden áldott héten hatszor öli meg benne az egyéni szabadságot.”
Mert mióta világ a világ, nekünk nemzeti jellegzetességünk a részegeskedés, és senki ne merjen minket abban korlátozni, mert akkor kardra megyünk! Nem tudom, édes feleim, így van e ez még mostanság is?
Merthogy az úgy volt akkortájt, és gyanítom, hogy nincs ez másképp mai napság sem, hogy az emberek leginkább a korcsmában szerettek politizálni. Nem mindegy az, hogy az ember eszét a bor vagy a politika veszi el? A kettő együtt pedig különösen hatásos. Az emberek tehát ezért jártak előszeretettel a „Balassába”, aztán ha valaki különösképpen nekibúsult, csak feltekintett a falra, ahol a „Turini Jézus” képe lógott.

Ott volt aztán a konkurencia, a Deutsch-kávéház, ahova becsületes ember csak nagy elővigyázatossággal teszi be a lábát. Tudniillik, mielőtt bemegy, körülnéz, vajh, ismerős nem látta e meg? Mert bizony, ez a ház a bűnnek barlangja, ahol jóravaló gazemberek kártyázzák el családjuk feje fölül a tetőt:
„A különféle nemzetek bőven vannak képviselve az örömek e birodalmában.
Ott van Izrael »szétszórt« népe »összegyűjtve«. A miniatűr »ich gebe«, »ich nehme« hangzavar csendes harmóniába olvad a »posztócsillagos« hadfiak magyaros káromkodásába, kik a hátulsó asztalnál disznómódon ütik, – nem a burkust, – hanem a filkót egészen addig a stúdiumig, míg összes pénzkészletük belevándorol a kártyapénzt gyűjtő pohárba. A legvégén mindig azzal a tapasztalattal kelnek fel, hogy mindenikök vesztett. Ostobaság biz a kártya kevés pénzzel! Hanem azért másnap megint csak kártyán adatik át a közforgalomnak a »lénung«.”
Bevallhatom néktek, ha még ugyan ki nem derítettétek, hogy gyarmati jurátus koromban én is ennek a jeles műintézménynek a törzsvendége voltam. No, ezt nem dicsekvésképpen mondom.

Harmadiknak aztán ott van a „Zichy”, ami a versenyben is harmadiknak van rangsorolva, mert rendesen csak Sramkó bácsi mélázik itt elvesztett pörein, aki hűséget esküdött Zichy bácsinak, úgyhogy olyan a két öreg egymásnak, mint a Búsképű lovag és az ő Sancho Panzája. Az már tényleg tetszés dolga, hogy melyik egyik és melyik másik:
„Azután – én istenem! – csak kell az embernek járni valahova enni. Nem élhet levegőből, kivált ha a levegő tele van vesztett pörök hírével. S ha már egyszer eszik, innia is dukál, mert meg van írva a régi tudós könyvekben, hogy »Trencsiny országban« egyszer a ludak ettek és nem ittak, hát mind kidöglöttek. Hiába, az ember fut a szomorú sors elől. Ez már az önfenntartási ösztönhöz tartozik.”

Végezetül azonban illik visszatérnem elmélkedésem kiindulási tárgyához, tudniillik a nagy járványhoz. Ezt is pedig azért teszem, hogy illusztráljam a nép bölcsességét, ami a gyógyításban megmutatkozott:
„A szklabonyaiak látván, hogy az orvos nem képes akadályozni a halálozásokat, a járvány ellen oly furfangosan védekeztek, hogy lábukat, midőn abban a kolera tünetei, görcs és fagyos merevség jelentkeztek, megkötötték szorosan spárgával, térden alul, ezáltal megszüntetvén a vég- és felsőtagok közti vérkeringést, útját állták a szívhez közeledő halálnak.”

Ehhez hasonló bölcsességet kívánok tinéktek is, ma élő palócok, tót atyafiak! Tudja Isten, mikor jelentkezhetek legközelebb, hiszen a mennyországnak sok előnye van, koszt, kvártély az ingyen van, de azt meg kell adni, hogy a posta az istentelen lassú.
Ölel titeket, familiáris üdvözlettel!

A ti Kálmánotok

Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47662,46098,45945,43678,43656″}