Emlékezés: Tizenöt éve hunyt el Veres János

Veres János (Vörös Zoltán)  1930. február 28-án született Tornalján. Tizenegy éves korában szüleivel Rimaszombatba költöztek. Iskoláit Tornalján, Rozsnyón valamint Rimaszombatban végezte. 1949-ben tüdőbajban megbetegedett, ezért nem tudott leérettségizni. Már diákkorában verseket írt.
Évekig a Magas Tátrában gyógykezelték. Itt ismerkedett meg Fábry Zoltánnal, aki felfedezte költői tehetségét. Autodidakta módon tanult, olvasott, művelte magát a szanatóriumban eltöltött évek alatt. Csehszlovákiai magyar lapokban publikált. Hivatalnokként dolgozott a rimaszombati kórházban, majd az Új Szó külsős riportere.1970-ig a rimaszombati Járási Művelődési Ház szakelőadója, népművelője volt.
Kezdettől tagja volt a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának. Az 1968-69-es események alatt a Csemadok járási elnökségének tagja és a népművelési szakbizottság titkára. Kiállt a gömöri magyarság jogaiért, amiért utána koholt vádakkal illették, meghurcolták. 1970-ben súlyosan megbetegedett, kórházi kezelésre szorult, később ennek következtében rokkant nyugdíjasnak nyilvánították. Évekig nem publikálhatott bizonyos sajtótermékekben, a hatalom akkori emberei zaklatták, félreállították. A rendszerváltás után sablonlevélben a Járási Hivatal rehabilitálta.
A szilencium éveiben a salgótarjáni Palócföld c. folyóirat áll mellé, közölte verseit, fordításait, műsoros estekre is több alkalommal meghívták. 1990-ben megkapta a magyarországi Nógrád megye Madách díját, költői munkásságáért, műfordításaiért, a magyar-szlovák kulturális kapcsolatok gyarapításáért.1997-ben Magyarországon munkásságáért Pro Gömör díjat kapott. Több Csemadok-díjjal, valamint Blaha Lujza Plakettel ismerték el kulturális munkásságát.
1962-ben egyik alapítója volt a rimaszombati Tompa Mihály Klubnak, megalakította s évekig vezette a Fáklya Irodalmi Színpadot, Mács Zoltánnal és Horváth Júliával egyetemben, többször nyertek díjakat, nagydíjat a komáromi Jókai Napokon.
Kiváló kulturális kapcsolatokat épített ki Salgótarjánnal, Fóttal, Budapesttel, Gömörszőlőssel valamint Putnokkal, Kelemérrel és Ózddal-az ottani közművelődési klubokkal, csoportokkal-gyakran szerepeltek a nevezett helyek csoportjai, szólistái városunkban, valamint a Tompa Mihály Klubban és viszont. Helytörténeti cikkeket, munkákat is írt, Széttekintés a Rimaszombati járásban című kislexikonja 1992-ben jelent meg.
Jó barátság fűzte Ján Smrekhez, több szlovák költő s író műveit fordította magyarra. Így Smrek számos versét is valamint Andrej Sládkovičtól A gyetvai legényt.
1999. augusztus 5-én hunyt el, hosszas betegség után. Halála után nem sokkal, posztumusz Elnöki Aranyérmet kapott Budapesten, a Magyar Köztársaság elnökétől.
Felesége és hűséges segítője Mgr. Vörösné Habán Ilona tanárnő. Fia Attila agrármérnök, szerkesztő, unokája Előd és Ádám operatőrök, dédunokája Lenke, tavaly, 2013-ban született.
Veres János kiváló nyelvérzékkel rendelkező, kivételes intelligenciájú és igen jóhumorú, társaság és sportkedvelő ember volt. Több nyelven beszélt, szerette a vidám, közvetlen embereket. Nyári művelődési táborok rendszeres résztvevője majd szervezője volt, igazi társasági , közéleti ember, aki szívesen segített, akinek csak tudott s akinek csak lehetett. Ragaszkodott szülőföldjéhez, anyanyelvéhez, népéhez, nemzetéhez, élete végéig, s ezt hirdette nagyrészt verseiben is.
Tóth László verseiről így ír 1977-ben: -A természet fura játéka lehet, hogy benne a világra naivan rácsodálkozó kisgyermeket s a világot józanul szemlélő és mérlegelő, olykor el-elkomoruló bölcs aggastyánt egyesítette. Nemcsak emberként, költőként is ilyen volt.
Amikor a legmagasabbra szárnyalna, gyökerei visszafogják.
Duba Gyula előadásában a pozsonyi Casinóban tartott posztumusz könyvbemutatón ekképpen vall a költőről: “A „vidék” fogalmának,melyet jellemző vonásának érzünk, más jelentősége is van. Veres János „vidékiségében „semmi leértékelő, alábecsülő szándék nincs. Léthelyzetre utal. Veres Jánosé Gömör volt, ezen belül Rimaszombat, innen sugározza a” felvidéki erőt”, melyet megtestesített. S ez nemcsak költészetét jelenti, hanem kultúramegőrző és anyanyelvvédő munkáját is, amely szintén nagyon jelentős”.
Művei : Három fiatal költő-Ozsvald Árpáddal és Török Elemérrel-1954; Ifju szívem szerelmével-1955; Tüzek és virágok-1961; Fehér szarvas-1967; Földrengés után-novellák-1966; Homokvirág-1972; Mikrovilág-1979; Életút-1989 Jéghegy-1998; Tapsiráré-tapsórum-gyermekversek; Fekete május-2006,  A basa sípja-színpadi játék-2013.

Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=””}