48507

El is indultam, aztán mentem, mentem, mintha a határokról jöttem volna, lefelé lejtnek a géppuskások állása felé. Körülbelül másfél kilométert kellett volna megtennem gyalog, amikor látom, hogy jön egy szekeres és felém tart. Kérdeztem: „Bácsi, hova megy?” Ő mondta, hogy Rajerosztockijba. „Legyen szíves engem oda elvinni, mert ismeretlen vagyok ezen a helyen, nem tudom az irányt, merre kell mennem”. Na, föl is vett maga mellé a kocsira, elindultunk, mentünk egy darabon, amikor hirtelen az orosz srapnelt küldött ránk. Megriadtak a lovak, és rohantak egyenesen Rajerosztockijba.
Mire beértünk a faluba, már sötét volt. Minden udvarban katonák voltak, nagy volt a mozgás, itatták a lovakat, kérdezősködni kezdtem a géppuskás század után. Mutatták, hogy merre menjek, meg is találtam a törzsőrmestert, azok is kártyáztak gyertyavilág mellett. Illően beköszöntem, azok rám néztek, és neki a röhögésnek. Rajtam röhögtek, azon, hogy hogyan nézek ki, mert kegyetlenül sáros, piszkos voltam a gyaloglástól. Na, amikor kinevették magukat, rám szólt a törzsőrmester, hogy mosakodjak meg, tegyem rendbe magam, aztán mehetek vacsorázni. Az épület, ahol a géppuskások voltak, és ahol én is szállást kaptam, tele volt krumplival, vacsorára azt sütöttek a katonák.
Amikor megmosakodtam, leraktam a holmimat, megvacsoráztam, majd csendben lefeküdtem.
Ó, Karcsi fiam, úgy kialudtam magam, mintha új életre születtem volna. Reggelre új ember lett belőlem, kinyíltak a szemeim, olyan könnyű volt a testem, mintha újjászülettem volna. Kimondhatatlan jó érzés volt, és nagyon örültem, hogy megszabadultam az előző helyemről.
Két hónapig voltam ott, januárban és februárban, kijártunk az erdőbe, nyírfákat fűrészeltünk, szánkókra raktuk, hármasával-négyesével összekötöttük, és úgy húztuk be az állásokba. A nyírfatörzsekből bunkerokat készítettek a bajtársaink. Amikor ez a munka befejeződött, kitettek a rajvonalba a géppuskásokhoz, őrségbe. Itt az állások úgy voltak megépítve, mint egy szín. Három oldala zárt volt, a bejárati részen meg pokrócokat raktunk föl, hogy védjenek a szél és a hideg ellen.
A szolgálati őrség egy fél éjszaka volt, és itt, ezen a védett helyen kibírtuk a nagy hideget. Két fél éjszakai őrség után a harmadik éjszakát átaludhattuk teljes egészében. A kosztunk is nagyon jó volt, nem éheztünk. Nem volt minden századnál így, ezt bizony megtapasztaltam. A falunkból való Gyurász Pistyi mint tizedes szolgált egy másik századnál, és bizony gyakran éhezett. Sokszor vittem neki kenyeret, konzervet, krumplit meg más ételt, amit mi nem bírtunk elfogyasztani. Ilyen jó életünk volt nekünk a géppuskásoknál, nagy volt a különbség század és század között.
Hiába volt Pistyi tizedes, mégsem jutott neki étel, ezért nagyon örült, amikor vittem neki az enyémből, mindig megette. Még a szolgálatban is különbség volt, mert némelyik századnál olyan vadrác ellenőrök voltak, akik a szolgálatot kiírták, hogy nem törődtek az emberekkel, hogy bírják-e vagy sem, nem volt bennük semmi emberi érzés. A kimerült katonák aztán, ha leültek, rögtön elaludtak a fagyos köpönyegükben, ami olyan keményre fagyott, mintha karosszéken ültek volna.
A tisztek meg verték őket, ordítottak rájuk, és rugdosták őket, hogy ne aludjanak. Szemtanúja voltam az ilyen eseteknek, hogyan ordítottak a katonákra, meg káromkodtak kegyetlenül. Ennyi különbség volt a mi századunk és más század katonáinak szolgálata között.
Az öreg itt egy pillanatra megállt, mintha a lelkét akarta volna megóvni az elhangzott rossz emlékképektől. Szinte maga előtt látta a kiszolgáltatott embertársait, akiken legnagyobb akarata mellett sem tudott segíteni, mert akkor, ott a gonoszságnak nagyobb volt az ereje és a hatalma, mint az emberi szeretetnek. Ő az emberszeretetből nagy adagot hozott magával otthonról, és ha csak tehette, ha csak egy kis morzsányit is, de adott másoknak belőle. A fölösleges élelmet nem dobta ki, nem falta föl, hanem fáradságot nem ismerve elvitte az éhező bajtársának, ezt nem tilthatta meg neki senki.
A fiú, egészen ellágyult ennyi szeretet láttán. Azonnal felismerte nagyapjában az irgalmas szamaritánust, amit a bibliai történetben olvasott. Az elmondott történet töredékből megismerte nagyapjának igazi énjét, és büszkeség töltötte el. Most már tudta, hogy honnan volt benne az a nagy őserő, amely megvédte őt az értelmetlen haláltól.
Tudod, Karcsi fiam, aztán véget ért a tél, megjött a tavasz, mindjárt könnyebb lett az ember lelke valamivel. Eszembe jutott, hogy otthon már vetik a tavaszi árpát, a kukoricát. Édesanyám megültette a tyúkjait meg a ludait, hogy kiscsibék meg kislibák legyenek a háznál. A juhok is biztos megellettek, a gyenge kis bárányok meg ott ugrándoznak körülöttük, amikor apám kiengedi őket a rétre legelni. El is múlt gyorsan a tavasz, megjött a nyár, s ekkor, 1915 júliusában, amikor megkezdődött az aratás, szabadságra engedtek, mehettem haza harmadmagammal, Zolczer Lajossal meg Cseri Jóskával.
Két hét szabadságot kaptunk. Itthon voltam, Karcsi fiam, a nyári aratásban. Apámmal meg az öcsémmel fogtuk a kaszát, és hajnalok hajnalán mentünk aratni. Még a farsangban apám megegyezett két marokszedő asszonnyal, azok szedték utánunk a markot, kötötték a kívéket. Nagyon jó volt a gabonatermés, de kellett is, mert a háború elvitte a javát, be kellett szolgáltatni. Csak hát rövid volt a két hét, gyorsan elrepült az idő, nekem meg vissza kellett mennem a frontra. Édesanyám megint sírt, amikor búcsúzásnál átölelt, majd kezembe nyomta az elemózsiás csomagot, amibe, mint a mesebeli legénynek, hamuban sült pogácsát rakott meg finom szilvalekváros, mákoskalácsot, mert ezek nem romlottak meg a hosszú úton. Apám befogta a lovakat, és elvitt a közeli városka vasútállomására, ahonnan vonat vitt tovább a keleti front felé.
Egész úton azon gondolkodtam, hogy vajon megúszom-e élve ezt a háborút. Eddig megtartott az Isten, ha bízni fogok az ő gondviselésében, akkor ezután is meg fog tartani. Azt azonban valahol a lelkem legmélyén éreztem és tudtam, hogy nekem itt, a gonoszság kellős közepén is jónak kell lennem, a szeretet kell szolgálnom, ha törik, ha szakad, bármilyen nehéz is lesz.
Mikor kiértem a századomhoz, már láttam, hogy megindultak a nagy bajok, megindult a front, az oroszok támadtak minket három hétig. Ez alatt a támadás alatt, állandóan szolgálatban voltam a géppuskásoknál. A hadiállásunk egy temetőben volt a Szered folyó partján. A Szered nem nagy folyó, úgy mentünk át rajta egy kis fahídon, libasorban. Zalozstye felé mentünk, ahol egy tengerszemféle nagy tó volt. Itt még nem voltak katonai állások, csak kezdődött a rajvonal, mert akkor foglaltuk el a vidéket. Balra volt egy katonai állás, ahol a falunkból voltak katonák, Zolczer Filip meg Huszár Pali bátya. A mi állásainkat az övéktől egy kerek domb választotta el. A támadás alatt egyszer balra lőttek, máskor jobbra. Az én századom a jobbszárnyon volt elhelyezve, és szerencsések voltunk, mert oda nem értek el a lövedékek.
Parancsot kaptunk a visszavonulásra, ezért a temetőtől elindultunk fel, egy dombra, ahol megálltunk. A dombról nagyon jól ráláttunk az ellenség hadiállásaira, ezért a géppuskások szakaszvezetője kilövette az összes lőszert, és nem maradt muníciónk. A hátunk mögött egy hosszan húzódó mocsár volt, s amikor hátra akartunk menni lőszerért, ezt meg kellett kerülni. Mindenki elindult, a géppuskás katonák is, s mivel időt akartak nyerni, egyenesen nekimentek a mocsárnak. A gépfegyvereikkel szurkálták maguk előtt a lápos sarat, hol járható, de sokan rossz helyre léptek, beszívta őket a mocsár, elmerültek és odavesztek az ingoványban. Én meg a társaim, kikerülve a mocsarat, beértünk egy erdőbe, s ekkor hirtelen elibénk toppant egy tiszt, a pontos rangját nem tudtam megállapítani, és ránk parancsolt, hogy álljunk meg. Kérdezte, hogy hová megyünk, mondtuk, hogy munícióért. Azt mondta, hogy ne menjünk egyszerre mind, csak hárman, a fegyvereinket hagyjuk hátra az erdőben a többi géppuskásnál.
Engem és két másik társamat kiválasztott, és el is indultunk, csakhogy ez alatt újból támadott az ellenség, és a katonák között nagy zűrzavar keletkezett. Megtaláltuk a fegyverutánpótló szakaszt, de nem tudtuk, hogy hová vigyük a lőszert, mert ahol a géppuskásaink voltak, oda nagyon lőttek, oda nem mehettünk, bizony folyt a háború, Karcsi fiam. Akkor megláttam Huszár Pali bátyát, hogy a könnyebb sérültekkel megy hátra a szanitécekhez, mert ő is megsebesült. Így sikerült hazajutnia az 1. világháborúból még idejében. Estére szűnt a támadás, ekkor már sikerült összegyülekeznünk és megkeresnünk egymást.
Beesteledett, a géppuskásaink hátrajöttek, az erdő alá. Egy csomóban voltunk mind, akik épségben maradtunk. Másnap mi támadtunk, megkaptuk az erősítést is, de ezek nem jöttek velünk támadásba, hanem a rajvonallal voltak elfoglalva, minket, géppuskásokat küldtek előre. A hely, ahol voltunk, olyan volt, mint a nyéki határ, itt-ott fák, közben pajták, mi meg hason kúsztunk előre egy falu felé, amely a völgyben volt. Már jó ideje kúsztunk, megtettünk vagy három kilométert, vagy tán négyet is, mire bekúsztunk a faluba. A falu közepén volt egy vendéglő, itt volt a zászlóalj, a parancsnokság. A mi parancsnokunk is itt volt, és távcsövön figyelte a csatát. Látta, hogy a mieinket visszaverte az ellenség, ezért kiadta a parancsot a visszavonulásra. Visszavonulás közben a fő útvonaltól úgy 4 km-re voltunk, amikor az egyik emberünk, aki a páncélt vitte a géppuskás előtt, megsebesült. Hirtelen történt, de hogy hogyan, azt nem tudom, csak megsebesült az oldalán.
Ahol bement a golyó, vér spriccelt ki a sebből. Visszaértünk a kiindulópontba, amikor a parancsnokunk, Virág őrmester, azt mondta nekem: „Molnár, menj vissza bekötni a sebesült Szorsulákot!” – így hívták a katonát. Gondoltam magamban, jól nézek ki, nem is vagyok szanitéc, nem is tudom, hogy kell elkötni a sebet, de hát mit tehetek, muszáj mennem, a parancs, az parancs. Visszakúsztam a fák meg a pajták takarásában, hogy az ellenség ne lássa a mozgásomat. Odakúsztam a sebesülthöz, elővettem a kötszereit, átkötöttem a sebét, de nem ért semmit, csak vérzett tovább. Mivel a kötelességemet pontosan akartam teljesíteni, nem akartam, hogy elvérezzen, körülnéztem, hogy honnan hívjak segítséget. A gyümölcsös mellett kerítés húzódott végig, onnan nem messzire idegen szanitécek voltak az erdőben.
A legközelebbi csapattesthez kúsztam, és szóltam az idegen szakaszvezetőnek, hogy jöjjön segíteni, lássa el a sebesült bajtársamat, mert én nem tudtam a parancsot teljesíteni, és félek, hogy sebesült társam meghal. Úgy 11 óra tájban lehetett, amikor elindult velem az idegen szakaszvezető, hogy a segítségemre legyen a sebesült megmentésében. Közben az idegen szanitéceknek is szólt, hogy jöjjenek utánunk. Nem messzire volt egy mély árok, olyan vízmosásféle, ami védett hely volt az ellenséges lövedékekkel szemben, oda hordták a sebesülteket. Az én sebesült bajtársam is oda lett irányítva, a sebesült katona még előbb ért oda, mint én, mert a szanitéc átkötötte a sebét, és elindultak a mély árok felé. Én már indultam a csapatomhoz, de annyira lőtt az ellenség, hogy nekem is a mély árok felé kellett mennem azért, hogy védve legyek. Ahogy odaértem, az egyik sebesült rám kiáltott: „Molnárkám, te vagy az?” A Szorsulák volt, akit megmentettem, tudta, hogy én kötöttem be először a sebét, és én mentem a szakaszparancsnokhoz, hogy küldjön szanitéct a sebesült katona megmentésére. Mondtam neki, hogy estig maradjon ezen a helyen, és amikor már nem lőnek annyira, akkor viszik majd a szanitécek hátra, a sebesültellátó helyre. Ahogy szűnt a golyózápor, én hason visszakúsztam a csapatomhoz. Este hallottam a telefonos jelentést, hogy Szorsulák János sebesültet behozták a csapattesthez a kórházba, no, mondom, hála Istennek.
Hát, így történt, Karcsi fiam. Az öreg palóc lelkét erre az emlékre jóleső érzés járta át. Ott, ahol a halál volt az úr, neki, egy egyszerű paraszti léleknek, ha nehézségek árán is, de sikerült megmentenie az embertársát a halál markából, és átadni az életnek. Igaz, abban a helyzetben sosem lehetett tudni, hogy mikor kerül a megmentett ember újból a halál közelébe, mert a háború kellős közepén az élet és a halál állandó harcban álltak egymással. Neki mégis sikerült, és ennek nagyon örült, hiszen a háború kellős közepén életet mentett. Nagyot sóhajtott, majd gondolataiban tovább kutatva megszokott mozdulattal kivette kabátja zsebéből a pipáját.
Folytatása következik. 

Lőrincz Aranka, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”48505,48504″}