Pecze Károlynak, a Slovan, a Trnava, a Nitra, a győri ETO , a Wisla Krakkó és más csapatok mesterének sikersorozata éppen Dunaszerdahelyen, a sárga-kékeknél kezdődött: 1984-ben váltotta Szikora Györgyöt a DAC kispadján. A kassai születésű szakember a csendes stratégák közül való. Még legjobb ismerői sem tudják, hogy anyanyelvén, a magyaron kívül németül, angolul, csehül, szlovákul, lengyelül, oroszul és törökül is meg tudja magát értetni a játékosokkal, s hogy tanulmányúton járt német és angol ligacsapatoknál. Sohasem köt úgy szerződést, hogy az ne szavatolja az általa megkívánt szakmai feltételek maradéktalan biztosítását.
Ő mondja: „Egy futballcsapat éveken át formálódik, amíg ütőképessé válik. Megváltozhat a keret, a politikai helyzet, új nemzedékek nőnek fel, stb., s így időbe telik, amíg az együttes beérik. Ha pedig – akár a kártyában – menni kezd a lap, nem szabad könnyelműsködni: ilyenkor kétszeresen oda kell figyelni a dolgokra, mert sokan éppen a siker küszöbén buknak el. Nekem az az elvem, hogy mindig a legtöbbet, a maximumot kell nyújtani! A teljesítmények hullámzása persze a nagy csapatoknál is törvényszerű, ezzel számolni kell. És ott van még egy másik, mindenkori tényező: a szerencse!
Hányszor megtörténik, hogy a labda nem a hálóba kerül, hanem a kapufáról vágódik vissza – de hát a foci és az élet, úgy tetszik, ilyen. Mindenesetre izgalmas visszatekinteni a múltba, azokra az időkre például, amikor 1985-ben bejutottunk a csehszlovák szövetségi ligába. Engem Weisz Misi bácsi hívott Dunaszerdahelyre 1984-ben. A Slovannál éppen lejárt a szerződésem. Figyeltem én is a csallóköziek szereplését, és tudtam, hogy két alkalommal nem sikerült bejutniok a felsőházba. Azt hittem, feladták, de kiderült, hogy arról szó sincs! Weisz úr megígérte, hogy megteremti a feltételeket a munkámhoz, így hát igent mondtam.
Jól tettem, mert a vezetők állták a szavukat, nekem pedig élmény volt látni, hogyan áll egyemberként a DAC mögé nemcsak a járási székhely lakossága, hanem az egész Csallóköz népe. Nagy kedvvel dolgoztam, mert az illetékesek az átlagosnál jobb anyagi feltételeket biztosítottak, vagyis olyan játékosokat is meg tudtunk szerezni, akik előzőleg talán nem is hallottak Dunaszerdahelyről.
A csapat támadni is tudott, így én elsősorban a szervezettebb, tudatosabb, fegyelmezettebb védekezést akartam kialakítani úgy, hogy a játék továbbra is sok gólt hozzon és látványos legyen. A felkészülés jól sikerült, és pompás lett a rajt is – hat mérkőzésen csak egyetlen pontot vesztettünk! Számomra az volt a kérdés, hogy nem fáradtak-e el a játékosok a kétszeri sikertelen feljutási próbálkozás után?
Nem merítette-e ki őket, hogy kétszer is elbuktak a finisben, hiába döngették a legfelsőbb bajnokság kapuját? Szerencsére az aggodalmam alaptalan volt, ám az ország legjobbjai között küzdve nyilvánvalóvá vált, hogy át kell építeni a tizenegyet. Ez a felismerés a szégyenletes, de nagyon hasznos prágai nyolcgólos vereség után – a Bohemianstól kaptunk ki – vált véglegessé, pedig előzőleg nemzetközi tornát nyertünk, még a Dinamo Berlint is megelőzve.” (1994)
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”45924″}
