Ötven év komoly idő egy ember életében, hát még egy iskoláéban! Emlékszem, az első osztályt még a zeneiskola melletti épület hátsó traktusában vészeltük át, s a betűvetés tanulmányozása közepette azzal szórakoztunk, hogy figyeltük az egerek rohangálását az egyik lyukból a másikba.
Mégis játszva megtanultuk az ábécét, hála Vass tanító néni szeretetteljes „vasfegyelmének”. Mily boldogság volt aztán birtokba venni a vadonatúj, hatalmas, fényes iskolánkat a csodás tornateremmel, sportpályával, étkezővel, ahol az ember menzakoszt helyett az igazi hazai ízeket érezhette Zsófi néni konyhafőnökségének köszönhetően . Gyerekbaráti főztjét még ma is nyelvem hegyén ízlelgetem. Imádtam odajárni, ha jól kiléptem, akkor öt perc alatt a suliban voltam.
Szinte mindig az utolsó percben, a csengetésre érkeztem, de annál tovább maradtam a falai között, hogy élvezhessem a különórák különös hangulatát. Tudom ma már tapasztalatból, mily nagy kihívás a semmiből létrehozni, felépíteni valamit. A fundamentum a legfontosabb, hisz csak jó alapra lehet építeni. Így vagyunk ezzel a tudással is, hisz a tudás hatalom! Hálás szívvel emlékezem egykori tanítóimra, akiktől szeretetet, gondoskodást, odafigyelést, biztatást kaptam. Igazán jó útravalót ahhoz,hogy később kibontakoztathassam mindazt a talentumot, melynek a csíráját születésemkor megkaptam, de szükség volt az ő gondoskodó, biztató szavaikra is. Magyarságom, gyökereim táplálták, tudásszomjamat, kíváncsiságomat elégítették ki, önazonosságomat erősítették. Az ember ezt igazán éretten, felnőttként tudja értékelni.
Az iskolai tanítás fontosságát mindig hangsúlyozom, bár tisztában vagyok az ember „nevelhetetlenségével”, mert vallom, hogy a Teremtő kész lényeket hoz létre, már a megszületésünk előtt. Valóban egy genetikai-horoszkopális csoda születik kész adottságokkal, akit tulajdonképpen nevelni nem lehet, mert már születéskor magunkban hordozunk mindent és a nevelésből csak az marad meg bennünk, ami ellen a már kész énünk nem lázad.
A koncertezés mellett pedagógusi pályám során én nem nevelek, de cselekedeteimmel próbálok példát adni, hátha növendékeim kész lénye-lelke nem lázad ellene és befogadja. Énekesi tevékenységem inkább lelkek gyógyítása, istápolása, melyre mostani szeretetéhes világunkban nagy szükség van. Az ének, a zene, a rajz és a testnevelés a legjobb gyógyír egy egészségesebb generáció felcseperedéséhez.
Vassányi tanárnő és Vágó tanár úrnak köszönhető, hogy hajdan a füleki iskolában énekléssel kezdtük mindennapjainkat, így könnyebb volt a matematika órát is elindítani. Szilágyi Ida néni rajzszakköre kitárta előttünk a művészet égiszét és a lehetőségek tárházát, önmagunk vizuális megvalósítását.
Hiszek az iskola üzenetében, a holtig tanulásban, mert az életünkért mi vagyunk felelősek, s annak minősége is jelzi, milyenek is vagyunk mi voltaképpen. Önmagunk keresése, megtalálása végtelen kihívás, egy életen át tartó folyamat és ha az ember szembe mer nézni önnön tükörképével, ha megérti cselekedeteinek okát, próbál nem gépemberként rutinszerűen élni és figyel belső hangjára, akkor Paulo Coelho-val vallhatjuk: ” Már annyi meglepő dolgot láttam, hogy a legcsekélyebb kétségem sincs afelől, hogy léteznek csodák, hogy minden lehetséges, s hogy az ember kezdi újra felfedezni azt, amit elfelejtett: saját belső hangját.” A csendben rátalálunk önmagunkra, elkezdjük magunkban és magunk körül a világot megváltoztatni, s így nyerhetünk önmagunk számára igazi feloldozást, még mielőtt Istentől várnánk azt.
Ebben a csendben gondolok egykori iskolámra. Felsejlenek tanáraim, egyre több emlékkép, mosolyok és biztatások. Hiszem, ahol iskola van ott jövő is van!
Szvorák Katalin, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”48939,47775,39222,38513″}
A szerző az iskola egykori diákja, Kossuth-díjas énekművész
