Hosszú éveken át láttam Santa Imrét ügyködni a DAC labdarúgó szakosztályának vezetőjeként. Az interjúra ugyan 2004-ben került sor, ám beszélgetésünkkor rendre felvillannak bennem az elnök régebbi mondatai is.
Santa Imre – akit Weisz Mihály indított el sporttisztségviselői pályáján – 2003 júniusában megvált az elnöki poszttól. Csaknem két évtized munkája állt mögötte , számtalan élménnyel, eseménnyel, s mert kitünő az emlékező tehetsége, a volt elnök a DAC enciklopédiájának tekinthető. Bár a téma a DAC fényes korszaka, érdekelne a klub múltja is: mely nevek maradtak fenn a rohanó időből? „Az első világháború előtti időszak a homályba vész, de az megállapítható, hogy a városban teret nyert a futball.
A háború ugyan megtörte a lelkesedést, de csak rövid időre, mert a múlt század húszas éveinek elejétől végérvényesen elindult útjára a dunaszerdahelyi labdarúgás. Persze, ehhez az is kellett, hogy akadjon néhány futball rajongó, aki időt és pénzt nem kímélve intézze a csapat ügyeit. Ne higgye senki, hogy azokban az időkben nem kellett pénz a csapat működtetéséhez! Kornfeld Feri bácsi, a dunaszerdahelyi labdarúgás hőskorának tanúja mesélte, hogy az akkori vezetőknek jócskán kellett áldozni a focira, olyannyira, hogy Grünberg Samu teherfuvarozó és a kocsikereskedő Goldberger, akit mindenki csak „tatának” hívott, tönkre is ment. Minden pénzüket a csapatra költötték…
Nemcsak a városban, a messzi környéken is híres játékos volt a húszas és a harmincas években a kapus Csánó, a hátvéd Politzer és Goldschmidt,s a center Fried, aki, ha a tizenhatos táján labdát kapott, remegtek a kapusok, olyan lövései voltak. Technikás, intelligens futballista hírében állt a centerhalf Németh Károly, emlékezetes csaták részese volt Stern Marci, Melicher Karcsi, Balázs Miki, Grünhut és sokan mások. Kornfeld Ferenc édesapja, Kornfeld Ármin az első vezetők egyike volt. A 30-as évek elejére olyan ütőképes csapat verődött össze, hogy Pozsonyban legyőzte a PTE együttesét!
Ekkor merült fel a vezetőkben, hogy a játékosok kapjanak meccspénzt, miközben – természetesen – a munkahelyükön továbbra is dolgoznának. Valószínűleg nem akadt azonban mecénás, így ez az elképzelés füstbement. Csupán egyetlen labdarúgót fizetett a klub, s állítólag nem is rosszul: a brünni Müllert. Minden vasárnap kora reggel autót küldtek érte, ő aztán lejátszotta meccset és indultak vele vissza. Tréningekre nem járt. Akadt még egy játékos, aki pénzt kapott a meccsekért – egy bizonyos Bibek. Őt félhivatalosként tartották számon, és feleannyiért játszott, mint Müller. Ennyit a múltról.
Engem Weisz Misi bácsi vitt a csapathoz: tanítgatott, átadta a tapasztalatait, s amíg tehette, irányított. Célunk az volt, hogy a labdarúgás által népszerűsítsük a Csallóközt és Dunaszerdahelyet, ezt a mezőgazdasági városkát. Mint köztudott – harmadszori nekifutásra a Slovan B-től hozzánk szerződött Pecze Károllyal – sikerült bejutnunk az elsőligába. Mindez persze, csak úgy sikerülhetett, hogy a vezetők – Magyarics Vince járási párttitkár és a többiek – biztosították a feltételeket. A csapat nyugodtan játszhatott, jól kerestek a játékosok. Némi – kellemes! – gondunk akkor akadt, amikor elnyertük a Csehszlovák Kupát, mivel a győzelemmel főként a játékosok számoltak, mi, vezetők viszont hajszolhattuk a prémium gyanánt kifizetendő pénzt. A koprivnicei kupadöntőn több futballistánk nyújtott kimagasló teljesítményt – például a kapus Vahala.
Ez a győzelem eredményezte, hogy kijutottunk az európai porondra. Az én legkedveltebb edzőim Pecze, Szikora és Skorpil voltak. Pecze Karcsi kitartó volt és türelmes: órákon át magyarázta a vezetőknek, hogy mit akar megcsinálni és miért? A végén mindig meggyőzött bennünket. Szikorának, a nagy tudású válogatott játékosnak óriási volt a tekintélye a játékosok előtt. Ő adott fazont a csapatnak. A játékosságra épülő stílus híve volt, a végsőkig kitartott az elvei mellett, mert a céltudatosság vezérelte. Olyan volt, mint a kréta – nem lehetett hajlítani…”
(Folytatjuk) ( 2004)
Batta György, Felvidék.ma {iarelatednews articleid=”45924″}
