49844

Az 1956-os magyarországi eseményeknek Szlovákiában is – mint ahogy más határon kívüli magyarok között – a történéseknek megnevezhető személyei voltak pro és kontra, akik nagyrészt mai életünkben is jelen vannak. Nem egy esetben tanúi lehetünk annak a fonák helyzetnek, hogy akik akkor „ellenforradalomról” beszéltek, ma ők tetszelegnek az áldozati bárány szerepében.

Ellentétben más évekkel, 1956-ban Pozsonyban később kezdődött az egyetemi oktatás. Ez viszont egyáltalán nem akadályozott meg senkit abban, hogy már szeptember közepén meg ne jelenjen a városban, s ki-ki a maga módján múlassa az időt október elejéig, míg megnyílnak az egyetemek, főiskolák kapui. Összebújt párok indultak a Vaskutacska felé egy kis erdei sétára, mások a Duna parti sétányokon keresték az ismerős arcokat. Mi, magyar egyetemi, főiskolai polgárok a Szuvorov kollégium udvarán gyűltünk össze, s tárgyaltuk a pesti eseményeket, egymást húzgálva le a sebtiben szónoki emelvénnyé magasodott kiselejtezett konyhai asztalról. Másnap a szokott kávéházunkba tértem be, gondolván: majd csak találok valakit az évfolyamtársak, törzsvendégek közül. Jól sejtettem. Hárman ültek az egyik sarokasztalnál, kezdő süvölvény írók, költőreménységek, s már messziről integettek, hogy a negyedik szék engem vár. Az élénk diskurzus a pesti események körül folyt. Felmerült a gondolat: nekünk is ott lenne a helyünk! Forradalom van! A fiatalság átvette a hatalmat! Lám, Babos Laci verset írt, rapszodikusat, őrjöngve az alig 13-16 éves gyerekemberek kiontott vérét kiáltva az égre – lobogtattam a kezemben a vers másolatát. (Sajnos, a későbbi házkutatások elől menekítve elvesztettem a verset, mindössze az utolsó sorát őrzöm máig agykérgem zegzugos útjaiban: „…köpj le rájuk a keresztről, Jézus Krisztus.”)
Benne az öccsét siratva, gyászolva, aki már napokkal azelőtt átszökött a zöld határon, s valahol a pesti utcán lelte a halálát. Nem úgy, mint mi, akik az irodalomra tettük fel életünket, s ott lenne a helyünk, akárcsak 1848-ban, a forradalom kellős közepén. Igen, a Tízek Társasága! Petőfivel az élen! Induljunk hát mi is! De – veti fel egyikünk – már nem engednek át a határon! Még ha van is útleveled! Éjjel átússzuk a Dunát! Nem nagy dolog! Nem tudok úszni! – jött a válasz. Autógumi- belsővel! Belebújsz, a kezeddel meg hajtod magad!
Még aznap éjjel megjelentek nálunk a titkosrendőrök. Mindenről tudtak. Pedig csak négyen ültünk az asztalnál. Magamban morfondíroztam, mint a keleti bölcsek a sipka körül: vajon a három asztaltárs közül ki súgott a rendőrségnek? Ma már tudom.
De történt valami más – amire Simon Attila is utal cikkében (Szabad Újság, 2006. 24. szám). A pozsonyi Duna utcai Magyar Tannyelvű Pedagógiai Iskola végzős diákjai javaslatára a diákok a forradalom bukása napján fekete karszalaggal jelentek meg az iskolában. Gyászoltak! Volt merszük gyászolni! Az iskolai belső vizsgálat még aznap kiderítette, hogy kik voltak a kezdeményezők. Négy végzős diákot azonnal kicsaptak. Név szerint: Morvay Lajost, Alföldi Lászlót, Győrödi Jánost és Miklós Tibort. Bár még csak negyedikesek voltak, már akkor tagjai az induló Magyar Főiskolások Művészegyüttese tánckarának. A nyolctagú férfikarból ők négyen! Vége a fellépéseknek! – gondoltuk mi, a szép reményekkel kecsegtető együttes vezetőiként.
Mede Pista barátommal – mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga – elindultunk a Megbizotti Hivatal iskolaügyi osztályára Sykora elvtárshoz interveniálni a négy diák ügyében. Hogy honnan vettük a bátorságot ahhoz, hogy hívatlanul, bejelentés nélkül belépjünk egy miniszteri szintű intézetbe, nem tudom. De bent voltunk, és csodák csodája, Sykora elvtárs elfogadta érvelésünket: a diákok jóformán még gyerekek, akik nem tudják: mit cselekszenek, tehát nem büntethetők. Ezért-e, vagy a magyarországi feszült politikai helyzetre való tekintettel, a négy diák közül három diákot azonnal, Morvay Lajost pedig két hónappal később visszavették az iskolába azzal a megkötéssel, hogy csak az őszi pótérettségin fejezheti be tanulmányait. Együttesünket pedig a SZISZ KB elnökségéhez csatolták, hasonlóan a Lúčnicához, félprofi együttesként, ami azzal járt, hogy a tagok havi 200 korona kosztpénzt kaptak, az együttest pedig ezután fizetett igazgató és karvezetők irányították. Később, 1957-ben pedig Dobos László javaslatára felvettük az „Ifjú Szívek” nevet.
Kis dolgok, mondhatná valaki. Vér nem folyt. Így csak egzisztenciák törtek ketté, csak életpályák módosultak, Mács Józsefé, vagy a jó tollú Keszi Tóth Miskáé, Török Eleméré, akiket az egyetlen felvidéki magyar napilaptól menesztettek azonnali felmondással, Babos Lászlóé, akit börtön várt a le sem közölt verséért. Csak az ifjúkori álmok foszlottak szerte, mint az őszi köd, ha felsüt a nap, de mégis hideg van, s fázósan összehúzza magán az ember a vékonyka felöltőt.

Gyüre Lajos/Felvidék.ma