Eredetileg azt a címet akartam adni ennek a kis szösszenetnek, hogy „Faluszéli jegyzetek”, de aztán rájöttem, hogy mi nem is a faluszélen lakunk, hanem éppenséggel a falu központjában van a házunk. Mégpedig olyannyira a központjában, hogy előttünk ágaznak el az utak. Az egyik elvisz a felvégbe, a másik lefelé, az alvégbe, a harmadik pedig kifelé, a Vihar utcába. Úgy is írhatnám hát, hogy mi a senki földjén lakunk, és ha Százdon egyszer kikiáltják az autonómiát, és eldöntendő kérdéssé válik, hogy akkor most a felvég vagy az alvég kapjon-e autonómiát, pont nálunk húzódna az a bizonyos demarkációs vonal, ahol magyarok és szlovákok szabadon találkozhatnának. Ez már csak azért is roppant üdvös volna, mert túlnan van a templom, ahová magyar és szlovák hívek egyaránt járnak…
De félre a tréfával: ott akadtam el, hogy volt egy jó címem, ami azonban nem igazán fedte a valóságot. Márpedig, egy zsurnalisztának legalább a címben illik igazat írni, ha már a későbbiekben „át is értékeli” a valóságot. Igaz, újságolvasó ember lévén, találkoztam én már olyan hatásvadász címekkel, amelyek köszönő viszonyban se voltak a cikk tartalmával, vagy éppenséggel, az ellenkezőjét állították annak.
Én azonban nem akartam így eljárni, ezért aztán a „Jegyzetek a Morda aljáról” címet választottam, amibe végképp nem lehet belekötni, hiszen Százd tényleg a Morda nevű „hegy” alján fekszik. Igaz, ez a hegy csak nekünk hegy, máshol talán csak egy vakondtúrás volna, de mivel a Morda a miénk, meg szeretjük is, hát hegynek becézzük.
Mert valahogy úgy van vele az ember, hogy amit igazán szeret, azt szereti nagynak látni, hát pont így vagyok én Százddal.
Jó emberek élnek itt, ahogy Mikszáth mondaná, jó palócok. És akik nem jó palócok… hát ők a tót atyafiak. Akik pedig nem jó palócok, nem is tót atyafiak… ők a mi roma polgártársaink.
Folytatás következik!
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
