Nemrégiben becses ajándékként elolvashattam Nagy Sándor munkáját a magyar nép kialakulásának történetéről, mintegy megfürödve nemzetünk ősi, előkelő származásának felemelő tudatában. Megkísérlem dióhéjban összefoglalni, mit is üzen nekünk, a magyarul író, gondolkodó, álmodó, imádkozó és beszélő népnek ez a könyv.
Először is azt, amit nagyon régen sejtünk, sőt tudunk, hogy a magyar nép és a magyar nyelv nem az emberi elhagyatottság legalsó fokán vergődő voguloknak és egy török fajnak a nászából származott, Krisztus után az V. században, a vogul őserdő nyomortanyáin. Ezt a gyarló mesét, mi több, a történelmi események tudatos meghamisítását a magyar nemzettel szemben elfogult erők agyalták és izzadták ki, megfertőzve vele mindmáig a magyar nép nemzedékeinek hosszú sorát. Tették ezt azok a fölényeskedő „vogulisták”, akik maguk mögött tudták a Habsburgok támogatását. E hatalomnak egyetlen célja volt: a magyar nemzetet kisemmizni igyekvők segítségével kitörölni a történelemből a Szent István-i keresztény Magyarországot. Ennek érdekében a császári palota – hitvány bosszúként szabadságharcunkért – el akarta hitetni Európával, hogy a magyar nép nem érdemli meg az együttérzést, a szolidaritást és a rokonszenvet, mivel az alacsonyrendű voguloktól származván, képtelenség őt kultúrnéppé nevelni. E máig is fel-felbukkanó hazugság megalapozására 1878-ban a budapesti Tudományegyetemen egy új tanszéket nyitottak, a finnugort, élén egy Josef Budenz nevű, magyarrá vedlett szalajtottal és „hittestvéreivel”, Hunfalvi (Hansdorfer) Pállal, Munkácsi (Munk) Bernáttal, Szinyei (Ferber) Józseffel és másokkal, hogy e vezérkar (és idegenlelkű utódaik) mind itthon, mind külföldön hirdessék: a honfoglaló magyarság őse egy műveletlen, vad és szószegény nyelvet beszélő barbár nép volt.
Nagy Sándor kitűnő művében e világraszóló hazugságokat leplezi le egyrészt a nyelvtudomány, másrészt a természettudomány átörökléstanának megdönthetetlen bizonyítékaival. Könyvében a szerző történelmi kutatásai alapján kifejti, hogy a mezopotámiai, gabonatermeléssel és iparral foglalkozó, betű- és számírással rendelkező sumér nép és a Kárpát-medence ősnépe egy közös tőről származó testvérnép volt, azaz a sumér eredetű pannon ősnép – beleértve a székelyeket is – már évszázadokkal Árpád népének honfoglalása előtt a Kárpátok koszorúzta hazában élt. Semmi mással nem magyarázható ugyanis, hogy a Kárpát-medence településeinek, folyóinak, hegyeinek, sőt lakói zömének neve sumér-pannon eredetű. Természetesen itt nincs hely a millió és egy sumér gyökerű szó bemutatására, csupán néhány földrajzi nevet említünk – közülük egyet elemezve –, melyeknek megcáfolhatatlan a sumér eredetük, bizonyítva, hogy ezek a települések már a honfoglalás előtti évszázadokban elnevezést nyertek sumér őseinktől. Ilyenek: Pozsony, Somorja, Mohács, Badacsony, Muhi, Kövesd, Várkony, Hetény, Abony, Tihany, Siófok, Ölved, Martos, Fehérvár, Szabadka, Kalocsa, Debrecen, Balaton, Duna, Komárom, Csallóköz s még több ezer földrajzi név, köztük Esztergom. Elemezve: Esztergom sumér neve Istergam. Kérdezzük: vajon melyik néptől kaphatta a Duna, e gyönyörű nagy víz a termékenység és a csillagok istenének, Isternek a nevét és a mellette épült város az Istergam, azaz Esztergom nevet, ha nem attól a sumér néptől, amelynek hitregéjében Ister isten volt, a gam pedig e nép nyelvében sarlót, görbületet jelentett, „beszédesen” tudtunkra adva, hogy Esztergom (Istergam) Dunakanyart jelent, azaz a Dunakanyarban fekszik.
Ugyanez a helyzet a családnevekkel, a földműveléshez és az iparhoz fűződő szavainkkal. Sumér eredetű a sok ezer között az ős, apa, anya, gyerek, ház, udvar, palánk, kasza, gabona, malom, kenyér, bárány, ló, kutya, mező, szántó, szérű, kazal, tündér, csillag, láng, tűzhely, edény, marha, sajtár, ostor, hordó szavunk. Sőt még az isten (iziten) szavunk is!
Na és hát a kuvasz, a komondor és a puli, mely kutyák már „öt és fél ezer időtávolságból ugatják a fülünkbe, hogy ők vér szerinti és név szerinti ősei a mai magyar hasonnevű utódaiknak, mert ezek azzal az őstelepes néppel kerültek a Kárpát-medencébe, a jelenlegi hazájukba, Magyarországra, amelyik nép már 5500 évvel ezelőtt is tartotta és nevelte őket, még az Eufrátesz mellett, Mezopotámiában. Ők tehát ugyanazt a népet szolgálták már akkor, amely most is szeretettel tartja őket a Duna–Tisza táján”.
A valóság tehát ez: közvetlen nyelvhatás a magyarok és az északi turánok nyelve között sohasem volt; ezt maga a földrajzi helyzet is kizárta. A magyar nép ma is az őshonos európai testvérnépnek, a suméroknak a történelem során továbbfejlődő nyelvét beszéli. A hunok, avarok, frankok után Árpád török eredetű népe volt az utolsó hódító nép, amely a Kárpát-medencét birtokba vette, s amely a többség ősi népének, a sumérnak átvette a nyelvét. Így a 13. század végére az őstelepes sumér-pannon nép nyelve az egész nép nyelvévé alakult át. S mivel Árpád törzseinek legerősebbike a megyeri vagy magyari törzs volt, ez adott később az egész törzsszövetségnek és az általa meghódított sumér eredetű népnek és nyelvnek nevet. Így született meg a magyar nép, a magyar nyelv és Magyarország a Kárpát-medencében.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
