Érdekes és hiánypótló szavazás zajlik ezekben a napokban a legnagyobb közösségi portálon:
„…a régiókban működő személyiségek munkája nélkül nem lennénk sehol. …sokszor egy személyben évek óva végzik dolgukat, kultúrát, helyi politikát, sok esetben életformaként megélve azt. Öntömjénezés nélkül. … Nélkülük nem telne meg a busz a Hedvig-tüntetésre, nem telne meg a diáktábor, nem lennének rendezvények, ahová a “fontosak” eljöhetnek. “
Itt a lehetőség, felsorolni azokat, akik regionálisan a legmeghatározóbbak.
Ők azok, akikről nem szólnak a hírek, még a médiában is csak ritkán szerepelnek – elismerésben pedig annál is ritkábban van részük. Ha a tanítókat szokás a nemzet napszámosainak hívni, akkor rájuk talán illik a névtelen napszámos megnevezés.
Igen, ők azok a névtelen napszámosok, akik még úgy, ahogy működtetik ezt a szlovákiai magyar társadalmat, hogy még fel tudja mutatni egy nemzeti közösség ismérveit. Ők azok, akik gyakran még a személyes egzisztenciájukat, egészségüket is kockára teszik – csak azért, mert hisznek valamiben, amire mi, a cinikus többség, csak legyintünk, és rohanunk tovább, hogy a saját ügyeinket intézzük.
Valaki a hozzászólók közül hiányolta, hogy nem készült leltár az elmúlt év sikeres rendezvényeiről. Teljesen fölösleges egy ilyen lista, ugyanis látatlanban is tudni lehet, hogy minden közösségi esemény, minden falunap mögött ott van egy lelkes önkéntes, aki a szabad idejében, sokszor még az éjszaka óráit is megkurtítva ott „nyüzsög” a háttérben. Mi, többiek természetesnek vesszük, hogy mindig ott vannak, ha szükség van rájuk, és csak akkor érezzük a hiányukat, ha valamiért nincsenek.
Személyes tapasztalat alapján írom, amit írok, mert ahonnan jövök, ott is vannak és voltak ilyen személyiségek, akik segítenek összetartani egy közösséget.
És hogy nem mindig „sikeresek” abban, amit csinálnak? Hát, kérem, ilyenkor döbben csak rá az ember, hogy a siker egy átkozottul relatív fogalom. Mert mi megszoktuk, hogy sikeres az, aminek legalább országos visszhangja támad, általános elismerést váltva ki.
De mi a helyzet, ha valaki egy kis közösségben lesz sikeres, ami nem éri el a média ingerküszöbét, és így szélesebb körben „láthatatlan” marad az ő sikere? Mondhatjuk-e, hogy egy siker attól lesz siker, hogy hány cikk születik róla, milyen nyilvánosságot kap? Ugye, hogy még a kérdés is abszurd.
Ezért aztán becsüljük meg a láthatatlan sikereket és a névtelen napszámosokat!
Sztakó Zsolt, Felvidék.ma
