Pénzes Tímea Kavicsok című kötete tíz elbeszélést tartalmaz. Témájuk a búcsúzás és a halál, vívódások, harcok és beletörődések, kétségbeesés és remény, kiútkeresések, titkok és csodák. Kóborlás az elmúlásban, gyerekkori emlékek felvillanása a jövőbe vezető úton.
A Kavicsok cím a világ kavicsaira (és egyben elbeszéléseire) utal, amelyek heterogén mivoltukkal – épségükkel vagy csorbaságukkal, színükkel vagy fakóságukkal – teszik gazdagabbá a világot.
„Magában kell megtalálnia azt az idézetet. Tollat ragad. Kezdetét veszi az alkotás. Több ponton is elkanyarodhat a cselekmény, elég egy másik szó, és máris új történet bontakozik ki. Egy óvatlan pillanatban kicsírázhat, szárba szökkenhet és megszülethet egy teljesen más elbeszélés, amelyből Illa akár ki is maradhat. Illa összpontosít, tolla végét rágja, két-három szót papírra vet, majd az ablakon túlra kalandozik a tekintete.
Az égen már csak formátlan résekből bukkan elő egy-egy világosabb árnyalat. A felhőket nagytüdejű égi hatalom fújja, komótosan hagyják el az ablakkeretet. Nyomukban ott vonul az alkonyat.” (Egy idézet nyomában)
„Képek bukkannak fel a múltból, egyre több kép, rajzanak elő, mint méhek a kaptárból, hemzsegnek és hancúroznak, számtalan színben pompázó látomás, tompák és fényesek, leginkább a repcemező aranysárgájába meg az ég alján szétmaszatolt napnyugtavörösbe játszó képek. Szertelen képek kavalkádja, haloványak és élesek, özönlenek a távolból, a kopár hegyeken túlról, körbelibegnek, majd a fülembe duruzsolnak. Az én képeim és mások képei, nehéz lenne eldönteni, ki képei valójában, kiben születtek meg és kiből röppentek elő. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy szépek. Akadnak köztük olyanok is, melyeket már korábban láttam, újra meg újra előtörnek a mélyből, aztán útra kelnek vagy visszamerülnek a mélybe. Néha ugyanolyanok, mint korábban, a színük, az ízük, a szaguk, máskor meg alig ismerek rájuk.” (Képek a múltból)
Felvidék.ma
