51292

A dobfeneki Póczos Gézáné Farkas Mária visszaemlékezése

1947. január harmadik vasárnapján másodszor hirdette ki Holczman József kanonok a dobfeneki római katolikus templomban házassági szándékunkat. Én tizennyolc éves voltam, a jegyesem, Géza huszonhárom.

Hétfőn Feledre indultam bútort vásárolni, s mivel szüleim már nem éltek, a nagynéném férjét kértem meg, hogy kísérjen el. A hideg télben gyalog indultunk. A falu végén ballagtunk, amikor katonákkal teli teherautók gördültek be a településre. Mi mit sem sejtve mentünk tovább. A szomszédos Almágyban utolért bennünket az a dobfeneki fiatalember, akit a nagynénénk küldött utánunk az üzenettel, hogy azonnal forduljunk vissza, mert a faluban megkezdődött a deportálás.

Aznap még nem telepítettek ki senkit. A katonák körbezárták a falut, hogy egy lélek se hagy­hassa el a települést. A lakosság egy része titokban szövetkezett, hogy az éj leple alatt elindulnak az országhatár felé és átszöknek Magyarországra. Néhány napig ellaknak az ottani rokonoknál.

Mi nem szöktünk, mi maradtunk. Úgy gondoltunk, egybekelünk, ha deportálnak is bennünket, de legalább együtt leszünk. Másnap átmentünk a szomszédos Péterfalára, ahol a kanonok úr ösz­szeesketett bennünket. Dobfeneken csak templom van, a pap a péterfalai parókiában lakott, az­nap szerencsénk volt, mert otthon találtuk a kanonok urat. Az esketés után Géza hazament, én ottmaradtam a rokonoknál.
Péterfalán házról házra jártak a katonák, szökött dobfenekieket kerestek. „Bújj be gyorsan a kemencébe, ott nem találnak rád!” — mondta a rokonom. Indultunk is a porta hátsó végébe, ahol a kemence állt, de már nem volt idő elbújni. A katonák odaértek, észrevettek bennünket és máris olvasták a lakók névsorát. Szerencsémre a rokonunk lánya éppen nem tartózkodott otthon, ami­kor az ő nevét olvasták én jelentkeztem. Másnap hozták az örömhírt, hogy a dohánytermelő családokat nem deportálják. Megkönnyebbülve hazamentem, mert a faluban a családok többsége – úgy mi is — termesztett dohány. Mint később kiderült, becsaptak, felpakoltak minket is.

A marhavagonban szinte elviselhetetlen volt a hideg. Napokig utaztunk, mert a szerelvény sokszor hosszú órákat vesztegelt az állomásokon, ahol katonák álltak sorfalat és őrizték a vona­tot. Attól féltek, hogy megszökünk. Hová mehettünk volna? A magyar határt messze magunk mögött hagytuk, a megfélemlített ember pedig nem fut bele csak úgy a nagyvilágba, az ismeret­lenbe. Farkasordító hidegben, fél lábszárig érő hóban eszünkbe sem jutott megszökni.
A hosszú, gyötrelmes utazás után a csehországi Klenečen Vlastimar Kratochvil gazda fogadott be. Nagyon rendes volt hozzánk, szeretett bennünket, igaz, sokat is dolgoztunk neki. Ő úgy gondolta, hogy mi önkéntesek vagyunk, mert voltak olyanok is, akiket nem deportáltak, hanem munka után utaztak ki Csehországba. Velünk is dolgozott egy járásunkbeli, aki Klenečbe jött megkeresni a bérét, mert otthon nem kapott állandó munkát. Csak később jött rá a gazdánk, hogy mi erőszakkal lettünk kihurcolva, azután másképpen nézett ránk…., de nemcsak a gazda, az egész falu, mert a hír gyorsan terjedt. Szerettek bennünket és segítettek. Erre számtalanszor volt példa. Egy alkalommal a gazdánk szeretője magához hívott. Elárulta nekem, hogy miben töri a fejét a munkaadónk. Azt mondta, hogy mivel a gazda nagyon meg van velünk elégedve, meghosszabbítja a munkaszerződésünket. Ha nem akarunk tovább maradni, ne adjuk neki oda a már korábban megkötött szerződés másolatát.

Jött is a gazdánk, és kérte azt a bizonyos másolatot. Azt hazudtam, hogy nincs meg, valahol elveszítettem. Ment a férjem után, de vele se boldogult.
Később a gazdám előtt sem titkoltam, hogy nincs tovább maradásom, én bizony hazamegyek.
Halottak napja előtt bekopogtam hozzá, és kértem a beleegyezését, hogy elutazhassak meglátogatni szüleim sírját. Elengedett, a felesége azonban már sejtette, hogy végleg otthon maradok. Bár titokban mindketten reménykedtek még a visszatérésemben, a férjemtől tudom, aki ott maradt, hogy a karácsonyi ajándékomat is megvették.
Soha nem utaztam vissza, de nagyon megértők voltak, mert a férjemet sem tartóztatták tovább. Ő az értékesebb holmijainkat hazaküldte vonaton, ami ott maradt, azt kifizette a gazda. A férjem februárban elbúcsúzott tőlük és hazajött. Így tértünk végleg vissza hosszú nászutunkról, és kezdtünk új életet kirabolt falunkban.

(A fenti történet mesélője már nem él)

Farkas Ottó, Felvidék.ma
A történet megjelent a szerző Ördög János ugratása könyvében.
{iarelatednews articleid=”49407,47477,42316,38359,38358″}