51685

Még a politológusokat is meglepte a szlovákiai népszavazás csúfos kudarca. A még mindig mélyen kereszténynek és vallásosnak tartott népesség többedszer bizonyította: a sztereotípiákkal csínján kell(ene) bánni e téren is.
Akadtak, akik (M. Horský, R. Tóth) a keresztény egyházakat hibáztatták, amiért belebeszéltek a kampányba a templomi szószékekről, ezzel elriasztották az embereket a szavazástól, s rögtön asztalra is tették az adu-ászt: ideje egyszer s mindenkorra rendezni, hogy az egyház belebeszélhessen a társadalmi ügyekbe.
Lám, ez is a kudarcba fulladt referendum egyik hozadéka: az egyház államról történő teljes leválasztásának felmelegítése és elővétele, hiszen nyílt titok, amúgy is dolgozik rajta a kulturális tárca, csak még nem tartotta időszerűnek, hogy élesben tűzze napirendre a kérdést. Most akad, aki úgy látja: ettől a mélyen keresztény és vallásos népességtől nem kell tartani többé. Ha olyan kardinális kulturális-etikai kérdésekben, amilyen a népszavazáson feltett három kérdés volt, a választópolgárok alig egy ötöde érezte úgy, hogy el kellene mondania, mi a tényleges véleménye és meggyőződése, más ilyen jellegű kérdésben sem nagyon tesz majd egyebet, mint megvonja a vállát, vagy megismétli az ellenérdekelt tábor legfőbb érvét, a feleslegesen kidobott pénzről. (Nekem is mondták többen: meg kéne fizettetni a népszavazás költségét azokkal, akik kitalálták, meg akik elmentek szavazni.)
A kezdeményező, a Szövetség a Családért, igyekszik ezt a sovány eredményt is sikernek elkönyvelni. Az ellenlábasaik, akik végig azt hirdették, hogy a népszavazás az ő jogaik ellen irányul – merthogy Szlovákiában a valamiért, valaminek az érdekében történő fellépés régóta elképzelhetetlen –, most győzelmi mámorban úsznak.
Az LGBT szervezetek eredményváróján nem is titkolták: a népszavazás kudarca fényesen bizonyítja társadalmi elfogadottságukat, ezért rá kell hajtaniuk a kormánynál, hogy kezdje meg a jogaik rendezését, hiszen a társadalom többsége nyitott és elfogadó a leszbikusok, gay-ek, bi- és transzszexuálisok párkapcsolatainak egyenjogúsítására. (A hírtelevízióban legalábbis ezt nyilatkozták.) Ők ezt olvasták ki abból az eredményből, hogy kevesebb, mint egymillió ember vette a fáradságot, hogy elmenjen véleményt nyilvánítani. S ez sem meglepő, elvégre: Lajčák külügyminiszter emberjogi tanácsadó testületeiben ezzel a kérdéssel is régóta foglalkoznak, s csak az alkalmas időpontot várják, hogy a nagypolitika asztalán megjelenhessen a kérdés.
Nekünk, felvidéki magyaroknak ordítóan erős üzenetet küldött ez a népszavazás. A 21,41 %-os országos részvételi mutatóval szemben a magyarlakta vidékeken alig van települése, ahol a szavazókedv meghaladta a 10 százalékot. Hogy ez minek a jele? Véleményem szerint leginkább a közönyé, a nemtörődömségé, a minden mindegy szellem eluralkodásáé. A jövőt nézve sem sok jóval kecsegtet ez a magatartás, hiszen a mostani népszavazáson egy értékrendről kellett volna véleményt nyilvánítani, tehát ezúttal még a politikusokra sem beszélheti ki magát, aki ignorálta a szavazást, elvégre kizárólag önmagának kellett volna elgondolkodnia azon, milyen világban szeretne élni, milyen jövőt látna szívesen bolygónkon az utódainak. Hogy akar-e mondjuk egy olyan világot, ahol már utódok, gyerekek sem lesznek, vagy ha igen, az iskolában megtanítják nekik, milyen áldásos „problémamegoldó” dolog az eutanázia, elvégre az kerül a legkevesebbe az egészségügyi-szociális ellátórendszereknek, de neki magának is…
A magyarlakta vidékek részvételi mutatói hátborzongatóak. Hosszú távon nézve is azok, s nem csupán a népszavazások esetén. Azt gondolom, lélektanilag fest riasztó kórképet rólunk, magyarokról. Olyannyira, hogy ezzel a jelenséggel nem a politikának, hanem elsősorban orvostársadalmunknak, a lélekgyógyászoknak és kevés társadalomtudósunknak kellene nagyon behatóan foglalkoznia. Beteg a lelkünk, a közösségi agónia egyfajta leképződése a magatartásunk. A magukat a felvidéki magyarság fővárosaként gyakran aposztrofáló városaink egyikében 7,99 százalékos volt a részvétel, másikában még ennyi sem, 6,57 % mindössze… Kisebbségként (de általában véve: emberként) így túlélni, megmaradni nem lehet, ahogyan értékrend és jövőkép nélkül sem.
S ennek a sikertelen népszavazásnak talán ez az egyik legriasztóbb üzenete.

NGYR, Felvidék.ma