52209

Egy-egy településen a történelem folyamán gyakran került sor különféle népmozgásokra: elnéptelenedésre és újratelepítésre, ki- és bevándorlásra stb. A migrációnak, az emberi sorsfordulóknak megannyi oka lehetett.

Közrejátszottak a természetföldrajzi adottságok, a politikai határok változásai, a földesúri önkény, a vallási villongások stb. A fenti okokból adódó változások a történelmi Hont megye településeinek egy részét sem kerülték el. Ezek vizsgálatánál olykor hajlamosak vagyunk az egyoldalú ítélkezésre, a tények kiragadott értelmezésére. Általában csak a közelmúlttal foglalkozunk alaposabban, a dolgokat nem helyezzük széleskörű összefüggésrendszerbe, a mélyebbre ható gyökerekig nem jutunk el. Dolgozatomban magam sem törekedtem teljességre, csupán a tipikus esetekből mutatok be néhányat.

Azt próbálom felvillantani, hogy az egyes helyeken melyek voltak a változások okai, és mik voltak azok következményei.
A Duna és az Ipoly összefolyásánál Szob fontos és régi helysége Dél-Hontnak. Nevét 1268-ban Zub alakban írták az okiratokban. A történelem viharai – a török megszállás, a pestisjárvány, az ellenreformáció – ezt a települést is többször megtépázta. A megtizedelt lakosság helyére az esztergomi káptalan a Nyitra melletti birtokairól telepített szlovákokat, megbontva így a község magyar jellegét. Az ellenreformáció idejében ez még tovább fokozódott: azok a szobi jobbágyok, akik a felszólítás ellenére sem tértek vissza a katolikus hitre, az Alföldre vándoroltak. Helyükre újabb szlovák katolikusok érkeztek, megváltoztatva ezzel természetesen a falu nemzetiségi arányait.

A XIX. században Szobot újabb nemzetiségpolitikai hullám érte, melynek „eredményeiről” így tudósított Kőrösy József: A magyarság tíz év alatt 800 főről 1500-ra szaporodván, ma a lakosság háromnegyed részét képezi. Azonban bátran állíthatni, hogy nincs Szobon ember, ki magyarul nem beszélne. (…) Az iskola természetesen egészen magyar, az egyházban pedig a – nemrég még kivételes – magyar szónoklat most már a túlnyomó. A magyarosodás még azon külsőségekben is jut kifejezésre, hogy egyes tót családok neveiket megmagyarosítják, és hogy a fiatal emberek bajszot eresztenek.
Emlékezetre méltó különben azon tény, hogy Szob régebben tökéletesen magyar és református falu volt. 1763-ban az esztergomi káptalan, mint uraság jobbágyait azon kényszerválasztás elé állítá, hogy vagy katholikus hitre térjenek vagy pedig kivándoroljanak; a református lakók az utóbbit választották, és az Alföldre vándoroltak ki, mire a káptalan Szebelébből tót gyarmatosokat telepített helyökbe. Ez nemzetiségi szempontból kétségkívül nagy hiba volt; de ki is törődött akkor nemzetiségi politikával! Amennyiben azonban az így eltótosodott Szob jelenleg a katholikus egyház segélyével hódíttatik megint vissza a magyarságnak, e hiba ezzel ismét jóvá lesz téve. (1)

Talán a fentiek is jól érzékeltetik, az emberi sorsok alakulását milyen szabálytalan és rafinált játszmák határozták meg. Gyakran volt a különböző népmozgások színtere a Duna-kanyarban a dél-honti Nagymaros is. Az oklevelekben először 1257-ben említett Marost Fényes Elek német–magyar–tót mezővárosként jegyzi 2299 katolikus és 359 református lakossal. (2)
Borovszky monográfiájában 771 házról s a Duna-parti nagyközség 4175, túlnyomóan német nyelvű és római katolikus vallású lakosáról olvashatunk. (3)
Kőrösy szerint Nagymaros eredettől fogva magyar falu vala, mely 1324-ben szabad királyi várossá lett. Református lakói a XVII. században szintén kénytelenek voltak az érseki uradalomból távozni, mire aztán németországi svábokat és mainziakat telepítettek ide. A település nemzetiségi sorsának alakulásáról a továbbiakban ezt írja Kőrösy: E vállalkozó, de egyúttal makacsfejű svábok lakta községnek magyarosodása mégsem halad oly gyorsasággal, mint ezt az egy évtized előtt összegyűjtött adatok után reméltem volna.
A magyarság Nagy-Maroson ez idő alatt alig hódított, mi annál meglepőbb, mivel ott a tanítók buzgók és jó érzelműek, és az ott nagy számmal nyaraló fővárosi közönség szintén némi magyarosító hatást gyakorol a conservatív német lakosságra. (4)

A XIX. századi nemzeti-nemzetiségi szemléletet is tükröző elemzéshez még hozzátehetjük, hogy az egyes feltevések szerint Maros első német lakosait még a Huntok telepítették ide. Azt is tudjuk, hogy a tatárjárás után tájainkon is létrejött néhány kiváltságos telepes falu, melyek lakóit hospeseknek (vendégek) nevezték. Marosra valószínűleg a vele szemben lévő Visegrádra jött német telepesek költöztek át. Már 1298-ban oklevél említi őket, s településüket Neustadtnak nevezték. Az 1680-as felszabadító háborúk alatt szintén sokan elmenekültek innen. Tovább tetőzte a bajokat az 1709-es pestisjárvány. Néhány év múlva a már részben megmagyarosodott német lakosság helyét újabb betelepített németek foglalták el. Ők a Rajna vidékéről érkezett katolikusok voltak, akik újra hozzáláttak a település gazdasági és kulturális életének fellendítéséhez. (5)

A nógrádi határ menti Szokolya valószínűleg Árpád-kori alapítású helység.
Hunt vezér telepítette le egykori lakóit. Bár a Börzsöny-táj egyik legősibb magyar falujaként emlegetik, neve szláv eredetű lehet (szokol=sólyom), s valószínűleg a királyi udvar solymászai laktak itt. Ősi temploma eredetileg katolikus volt. Romjaiból 1615-ben Pétsi János épített prédikátorsága alatt új Istenházát, amely már református volt. Ez idő tájt a Csákyak és az Esterházyak voltak a falu urai. S noha a község prédikátorait többször meghurcolták, s gályarabságra is vitték, az uraság itt nem lépett fel erőszakosan a lakosság vallását illetően. Így maradt meg a település a mai napig a dél-honti reformáció egyik kitartó végvárának.

Ellentétben Szokolyával, Kóspallag Dél-Hont legfiatalabb községe.
A XVIII. század közepén települt ott, ahol eredetileg a márianosztrai konvent középkori kolostora állt. A lakosság több helyről érkezett, lévén a visegrádi koronauradalomnak is több községben birtoka Hont megyében. Jöttek Nagymarosról és Szobról magyar és német családok, az északi községekből pedig szlovákok. Az utóbbiak fuvarozással és fa szállításával foglalkoztak, s zömmel katolikusok voltak. Talán ezért is maradhattak meg ők eme félreeső faluban hosszú időn át. Igaz, a falu nemzetiségi összetételének alakulása nem egészen egyöntetű, Kőrösy az alábbiakat írta ennek kapcsán 1898-as tanulmányában: A nemzetiségekről közölt adatok érthetetlenek.

Fényes magyar–tótnak mondja, Czörnig már magyarnak; az 1850-iki népösszeírás 386 lakó között 266 tótot, 103 magyart és 12 németet talált, ellenben az 1852-iki 410 lakó között csak 61 tótot, de 323 magyart (!) és 11 németet. Ennek megfelelőleg az 1863-iki Helynévtár magyar-tótnak jelzi, de 17 évvel reá az 1880-iki népszámlálás 351 lakó közt ismét csak 66 magyart talált, mivel szemben aztán az 1890-iki eredmény, mely Kóspallagot négyötöd részben magyar falunak jelzi (508 lakó, 412 magyar), a gyors magyarosodásnak majdnem hihetetlen példáját nyújtaná. Polákovics szobi plébános és Szabó Géza kir. tanfelügyelő tanúsága szerint azonban csakugyan feltűnően magyarosodik. (6)

Egy biztos, Kóspallagon volt ilyen-olyan keveredés, ami olykor bizonyos identitástudat-zavarral is járhatott. A templom előtti országzászló talpazatán elhelyezett márványtáblán például az alábbi szöveget olvashatjuk:
Magyar vagyok,
a fajomat szeretem,
nem leszek más,
inkább meghalok.

Aztán a második világháború utáni ún. lakosságcsere-egyezmény alapján innen is érkeztek tyilpákok (7) a Felvidék magyar falvaiba. Ma a vendégszerető falu lakosainak 18,1 %-a beszéli még a szlovák nyelvet, s újabban az óvodában és az általános iskolában is oktatják a szlovákot. (8)

Ipolydamásd az Alsó-Ipoly mente régi települése
Már a történelem előtti korokban is lakott hely lehetett. A honfoglalók is korán megszállták a vidéket. Neve egy 1138-as okiratban fordul elő először Damasa alakban. Ebben mint a dömösi prépost helembai halászainak halászó helye szerepel, amely az Ipolyban Damás(á)tól a Béla patakig tartott.
A falut a törökök a XVII. század közepére szinte teljesen elpusztították. Később a hajdani magyar községbe a helység földesurai szlovákokat telepítettek. Ugyancsak Kőrösy József írta, hogy Damásd Korabinsky szótárában tót–magyar, térképén tót, szintúgy egészen tót az összes forrásokon végig, egészen az 1890-iki népszámlálásig, amidőn 546 lakó között 105 magyar találtatott. Fölemlítésre méltó az 1850-iki összeírás eredménye is, mely szerint a magyarok száma csak 24-et tett volna ki. (9)

A község újabb kori betelepítése a mai névanyagon is meglátszik. A lakosság nagy része mára asszimilálódott. Legtöbbjük katolikus volt, s a falu ma is az. Néhány ház még őrzi a népi építészet emlékét: a felföldi nyeregtetős, vízvezetős, oromfalas házformát.

A hegyek karéjában települt Nagybörzsöny már a bronzkorban erődített hely volt.
Az államalapítás után Szent István ajándékozta az egyháznak. A honfoglaló magyarok egyébként több bányára bukkantak itt, hisz már őket megelőzően az avarok is folytattak errefelé bányaművelést. A bányászkodást Szent István törvénykönyvében már királyi felségjognak minősítette. A település jelentőségét tehát a határában lévő arany-, ezüst- és ércbányák adták a középkorban. Valószínű, hogy a XIII. század közepén telepítettek ide Selmecbányáról származó bajor bányászokat, hevéreket. (10)

Egy 1327-es oklevél már Börzsöny német nevű falu nagyját említi, aki igen gazdag lehetett, hisz palotát vett Esztergomban. A bányák tovább virágoztak, s művelésükre Zsigmond király és Albert szász telepeseket hozatott. 1439-ben már bányavárosként említik a települést. (11)
Fényes Elek német–tót–magyar mezővárosként említi a települést. Az 1890-es népszámlálás idejében az 1762 lakosból 1498 németnek, 249 magyarnak, 1 horvátnak, 14 pedig szlováknak vallotta magát. Az evangélikusok és a katolikusok aránya körülbelül 50-50% volt, s rajtuk kívül összeírtak még 27 református és ugyanannyi zsidó lakost. A község iskolájában ma oktatják a német nyelvet, a német nemzetiségűek őrzik viseletüket és népi szokásaikat; s állnak a faluban a felekezetek szép műemlék templomai.

Vámosmikola az Alsó-Ipoly mente egyik járási székhelye.
A hajdani közigazgatási központ első írásos említését Györffy György 1300-ra teszi. A középkorban Lévai Cseh Péter erdélyi vajdának és Dobó István egri hősnek voltak itt nagyobb birtokai. S bár a falu többször is török uralom alá került, folyamatos lakottsága nem szűnt meg.
A XVII. században a község a herceg Esterházy család tulajdonába került. Ez idő tájt Mikolán is elterjedtek a lutheri és a kálvini reformáció tanai, s nem volt mentes a vidék a vallási villongásoktól sem. Lakosságának vallási és nemzetiségi képét megváltoztatta a német telepítés és a zsidók beköltözése.
Az utóbbiaknak zsinagógájuk, iskolájuk és temetőjük is volt a faluban. Fényes Elek 1851-ben 813 katolikust, 11 evangélikust, 32 reformátust és 5 óhitűt talált a községben. 1890-ben a hivatalos statisztika Mikolán 1244 katolikust, 17 evangélikust, 119 reformátust és 71 zsidót írt össze. A falu német eredetű lakossága mára asszimilálódott, a jelentős számú zsidóság pedig a holokauszt áldozata lett. A községnek ma római katolikus és református temploma van.

A Vámosmikolához közeli Perőcsény a Hunt nemzetség ősi birtoka.
Valószínűleg az e nemzetségből származó Salgó volt a község alapítója. A helybeliek ősi magyar eredetűeknek, a reformáció korától pedig reformátusoknak tartották magukat. 1469-ben egy György nevű plébános volt a falu katolikus papja, s még 1629-ben is volt itt római katolikus lelkipásztor, de 1592-től már működött a községben a református gyülekezet. Fényes Elek az Ipoly-vidék magyar falujaként emlegette Perőcsényt 51 katolikus és 730 református lakossal. Az 1890-es népszámlálás az 1051 lakosból 1047-et magyarnak, négyet szlováknak mutatott ki; 109-en katolikusok, 12-en evangélikusok, hatan görögkatolikusok, 29-en zsidók, 895-en pedig reformátusok voltak. A gyönyörű környezetben fekvő Perőcsény hagyományőrző falu református templommal s a népi építészet szép emlékeivel.

Koczó József, aki a fent említett két település vallásfelekezeti alakulását alaposabban vizsgálta, az alábbi zárógondolatokat közli tanulmányában: A XVIII. században az Alsó-Ipoly-völgy településein a vallásfelekezetek közti arány módosulását feltehetően az egyházak közjogi helyzete és az abszolutista államot támogató katolikus egyház ellenreformációs tevékenysége, más megfogalmazásban: az egyeduralmi kizárólagosságra törekvő katolicizmus és az abszolutizmus érdekszövetségén alapuló ellenreformáció; a század első felének népmozgása során katolikus németek és szlovákok idekerülése és a földesurak rekatolizációs tevékenysége idézte elő.
Vizsgálódásunk végére érve látható, hogy a hipotézis csak részben volt helyes. Az egyház törvényekben és királyi rendeletekben körvonalazott státusza státusza valóban vallásválasztást befolyásoló tényezőnek bizonyult, melyet a katolikus egyház előnyére ki is használt.

A migráció során a német telepesek Vámosmikolára kerülése ugyancsak hozzájárult a község rekatolizálásához. Nem mutatható ki viszont az Esterházy-uradalom számottevő szerepe a katolicizmus restaurációjában, sőt az uradalomhoz tartozó községekben jelentős maradt a helvét hitvallásúak aránya. (12)
Az Esterházyak Szokolyán sem törekedtek a katolizálásra, amint azt a fentiekben is láthattuk. A mikolai németek bár erősítették a helybeli katolikusok arányát, ám nemzeti identitásukat az idők folyamán elveszítették.

Megint más volt a helyzet a Zselízhez közeli Tergenyén.
A XIX. század közepén 221 katolikus, 16 evangélikus és 135 református élt. Kőrösy József említi többször idézett művében, hogy az eredettől fogva magyar Tergenye az ellenreformáció alatt sokat szenvedett, s nemcsak vallási, de nemzetiségi képe is megváltozott. A magyar reformátusokat kiűzték innen, s telkeik a fölvidékről lehozott, ugyan katolikus hitű, de német és tót nyelvű telepítvényeseknek adattak ki. Nemzetiségi elváltozása tehát épp oly tanulságos, mint nyomasztó példáját nyújtja annak, mily véres sebeket tudott a vallásos türelmetlenség a nemzet szegény testén ejteni.

Gróf Esterházy János Károly az 1816-os nagy Garam-völgyi éhínség idején Nyitrabányáról és Jánosgyarmatról költöztetett ide tizenkét német és szlovák családot, hogy az itteni uradalmi szőlőket művelve keressék meg mindennapi kenyerüket. A jövevényeket akkor az újra színtiszta magyar község nem fogadta be, ezért aztán ők a Nagypeszek és Tergenye közti Majoralja dűlőben telepedtek le. Innen viszont később házasság vagy barátság útján mégis bekerültek Tergenyére, ahol az évtizedek során teljesen megmagyarosodtak. Tudnunk kell, hogy Esterházy grófot nem csupán a segítőkészség és a jószívűség vezérelte akkor.

Kőrösy Balogh Sándor tergenyei prédikátor írásbeli feljegyzéseire hivatkozva írja, hogy a gróf a robotot és a dézsmát oly túlságosra csigázta, hogy azt teljesíteni a lakosok képtelenek voltak – némelyek tehát önként odahagyták földeiket, mások erőszakkal kivetettek a földesúr gazdatisztje által; helyüket németajkú (handlovai) rom. kath. néppel töltötték be. Ugyancsak a feljegyzésekből idézi, hogy Tekintetes Már János úr inspectorságában febr. és márcz. hónapokban a régi ref. magyarok házait, helyeiket, nevezetesen Molnár Sámuel és Nagy János földjeiket máshonnan jött idegen tótok szántották meg, ezeket pedig házaikból kihajtották s már ezekkel, valamint előbb kihajtottakkal igen megfogyatkozott a tergenyei ekklea. (13)

A Dunától a Szitnyáig című kötetemben írtam, hogy kevés olyan települése van Hont megyének vagy akár a felvidéki magyar tájaknak, amely az újabb korszakban annyit szenvedett volna, mint Hontfüzesgyarmat, s melynek a történelem sorsfordulói olyan fájdalmas érvágásokat okoztak volna, mint ennek a szerencsétlenné vált községnek. (14)

A magyar Gyarmat törzsbeliek egyik ősi települését már 1272-ben oklevél említi.
Az esztergomi érsekség szinte végig megtartotta itt régi birtokát, annak ellenére, hogy a reformáció hulláma ezt a községet sem kerülte ki, s zömmel református vallásúvá vált. Ám áll ma is katolikus temploma, s van Istenháza a református gyülekezetnek is. A török hódoltság után Gyarmat lakossága is megcsappant, de a vész után az itteniek újra fel tudtak emelkedni.
Fényes Elek magyar faluként jegyzi Gyarmatot: 146 katolikus, 6 evangélikus és 676 református lakossal. Lakosainak száma a XIX. század végére 1084-re emelkedett. Ebből 1035 magyar, 16 német, 6 egyéb nyelvű 27 pedig szlovák nemzetiségű volt. Vallásfelekezetileg ez így oszlott meg: 867 református, 175 katolikus, 32 zsidó, 10 evangélikus. A nagy kiterjedésű határ bőséges megélhetést nyújtott az ittenieknek, amivel élni is tudott a feltörekvő gyarmati parasztember. Sok gazda nagy jövedelemre tett szert, hisz korszerű dohány- és gabonatermesztést folytatott, lépést tartott az állattartás újszerű követelményeivel.

A falu nyugalmát igencsak felkorbácsolta az a fordulat, melynek a második világháború után a békét kellett volna elhoznia. A göröngyös sorsú, de önmagát mindig összeszedni tudó nép most végleg megroppant. Az újabb kori történelem szégyene és meg nem bocsátható bűne az, amire itt sor került. Őslakókat deportáltak és telepítettek ki innen Magyarországra és Csehországba; szép parasztportáikba messziről hozott idegeneket ültettek. A földönfutók egyetlen bűne magyarságuk, s főleg református hitük megvallása volt.

A Lévai Járási Levéltárban is megtalálható kitelepítettek jegyzékében mintegy 140 hontfüzesgyarmati család neve szerepel. A Balla, Bartal, Berecz, Bori, Budai, Csáky, Csenky, Dálnoki, Deák, Demeter, Duba, Györgyi, Elek, Pomozi, Füri, Gál, Gergely, Gracza, Molnár, Nagy, Harangozó, Jankovics, Kelemen, Koczka, Kulcsár, Lázár, Lédeczy, Magyar, Máté, Németh, Nyilas, Nyírő, Nyúlas, Pásztor, Pécsi, Pereszlényi, Petrik, Régi, Rózsa, Szabó, Szalay, Szekfü, Szilvás, Taliga, Tóth, Varga, Varró nevűeket, zömmel tősgyökeres gyarmatiakat, magyar hangzású családnevek viselőit kiebrudalták saját portáikról. S helyükre jöttek az olyan nevű családok mint a Hudec, Chovan, Jančo, Kačmár, Karas, Kazár, Kozák, Kóša, Kuruc, Kysel’, Labovský, Mlynarčík, Očenáš, Segedi, Spišiak, Stanko, Štancel, Števko, Trčka, Varga, Vitál, Vojtko, Vyšehradský, Zachariáš, Zvara. Talán őket is becsapták, de mégsem kényszerítették a helyváltoztatásra, mint azokat, akiknek házaikba beköltöztek. Hogy mindez mit váltott ki a gyarmatiak lelkében, milyen irányba vitte a községet, milyen sorsra juttatott embereket, kitűnően ábrázolja Vajúdó parasztvilág című irodalmi szociográfiájában (1974) a falu szülötte, Duba Gyula író.

Az újkori politika szörnyű tetteinek s Hontfüzesgyarmat megsebzésének következményeit jól érzékeltetik az utóbbi népszámlálások is. 1980-ban például a 717 lakosból mindössze 328 (47,75 %) vallotta magát magyarnak Gyarmaton. A lakosság száma aztán tovább csökkent, s 1991-ben már csak 573 füzesgyarmatit írtak össze, 2001-ben pedig 574-et, ám a magyarok száma 212-re csökkent, s csupán 36,93 %-át teszi ki a község lakosságának. Elárvulnak vagy idegenek kezébe kerülnek hát a szép gyarmati porták, a három- és többosztatú, fehérre meszelt, boltíves bejáratú, oszloptornácos parasztházak, a gazdasági épületek, a XIX. századi pincék és hajlokok. Árván maradtak a zárt udvarok; díszes kapuik kőbálványai senkit sem védenek már. (15)

Nem könnyű és nem egyöntetű a nemzetiségi szempontú minősítése Dalmad községnek sem.
A Hont megye szívében, Szántótól északnyugatra települt. Az igaz, hogy Mohács előtti jobbágynevei közt sok a magyar hangzású – Bencze (1476), Balassa, Nádasy, Sipos (1485), Borsos, Fejér, Sóhaj (1494) –, ám Kőrösy József feltételezi a lakosság későbbi elszlovákosodását, s azt írja, hogy Dalmad visszamagyarosítása körül komoly akadályt képez a falunak legnagyobb és legújabb birtokosa, a heiligen-kreuzi zárda, amely nemcsak németül viszi ügykezelését, de a gazdaság vezetésére is csak németül értő barátokat küld ki. (16)
Ugyanő említi, hogy az 1850-iki népösszeírás szerint a 330 lakó közt csak 89 magyar találtatott. 1880-ig ezek száma 62-re fogyott, s bár az utolsó évtized alatt megint 112-re emelkedett, Dalmad ma még mindig háromnegyed részben tót falu. (17) Tót–magyar községként emlegette a helységet a Borovszky-monográfia is, 526 római katolikus vallású lakossal. Sajnos magyarsága mára szinte teljesen eltűnt.

Érdekesen alakult Bori község nemzetiségi összetétele is.
A történelem folyamán a nyelvhatáron felekezetileg vegyes területen megbúvó, már 1135-ben említett kisnemesi falut.  A Fényes Elek által magyarként emlegetett településről Kőrösy József így írt a XIX. század végén: Igen változatos és megörökítésre méltó Bori nemzetiségi hányattatása.

A református Bori a XVII. században, épp úgy, mint Varsány, közbirtokosok és nagyrészt előkelő nemes családok, valamint kiváltságos alsó nemesség tulajdona és tisztán magyar falu volt. (…) Az 1749. évből fönnmaradt akta szerint számos tanú igazolja, miszerint itt előbb soha más, mint református ember nem lakott. Az evangélikusok üldözése után Bori volt egyike azon hét református gyülekezetnek, mely 1733-ban Hont megyében még fönnállott. Később azonban a magyar református elem, vegyes házasságok és kivándorlások következtében igen elgyengülvén, a református gyülekezetet már végfelosztás fenyegette. (…) A magyar elemnek a körülményből megállapítható fogyásával összevág, ha a múlt század végéről a rendelkezésre álló statisztikai források Borit összehangzólag már tót községnek nevezik.

Dűlői azonban ez időben is mind megtarták magyar neveiket (Árnyék, Mogyorós, Nyolcházhely, Csont-árka, Kényesi-irtás, Nyitványok, Ereszkedő dűlő stb.). Századunk negyedik felében Bori megint magyar falu gyanánt tűnik föl; 1850-ben még az akkori abszolút kormány összeírása is tiszta magyarnak ismeri el, 319 lakó 313 magyar és 6 zsidót találván. Evvel szemben Bori jelenlegi állapota, mely szerint csak háromnegyed részben magyar, esetleg figyelmet érdemlő hanyatlást jelenthetne. A tót elem szaporodása különben csakis a cselédség hullámzásából ered. Bori állandó lakossága magyarnak mondható. (18)

Amit aztán a történelem ilyen-olyan viharai nem végeztek el, azt a „felszabadulás” utáni korszak betetőzte. A magyarországi kitelepítettek listájára kerültek Boriból a Molnár, Nagy, Nagybányai, Polgár Pomothy, Révkomáromy, Szabó, Szeme-rédy, Szoboszlay, Szudy, Zabolay nevű családok, s érkeztek helyükre a távolból az olyan nevűek mint az Adamov, Bobčik, Hancko, Hriadel’, Janečko, Patricky, Stanko, Stankovič, Škreň. S bizony azóta is fogy a falu lakossága, különösen pedig a magyaroké. 1991-ben a község 333 lakosa közül mindössze 174 (52,25%) vallotta magát magyarnak.
A lakosság száma 2001-re ugyan nem csökken, ám a magyar nemzetiségűek számaránya már csak 45,65 %. A 2002-re újonnan felépült, Szent Teréz tiszteletére szentelt katolikus templomban már nem hirdetik magyar nyelven az igét. (19)

A Hont nyugati felében, Bars határának közelében települt Csánkot 1270-ben említi először oklevél.
Fényes Elek szlovák, Borovszky monográfiája szlovák–magyar faluként emlegeti. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a történelem folyamán ez a falu is gyakran váltott mind nemzetiséget, mind felekezeti hovatartozást.

A faluról nemrégiben kiadott kismonográfiában olvassuk, hogy 1715-ben a 17 háztartásból itt 11 magyar, 6 pedig szlovák volt. Az 1720-ra vonatkozó közlésekből furcsamód az derül ki, hogy ekkorra a 25 háztartásból csak 5 találtatott magyarnak, 20 pedig szlováknak. 1785-ben a monográfia szerzője szerint a 344 csánki lakosból mindössze 16-an voltak magyarok, 328 pedig szlováknak vallotta magát. 1850-re a falu lakossága 237-re csökkent, s ebből 156 volt a magyar, 81 pedig a szlovák. (20)

Az 1890. évi hivatalos népszámlálás 439 csánkit mutatott ki, 85 magyart, 3 németet és 351 szlovákot. A lakosság zöme ekkor evangélikus volt, huszonhárman katolikusnak, négyen reformátusnak, tizenöten zsidónak vallották magukat. (21)
A nyelv- és hitváltogatás gyakori okaira a XIX. század végén Kőrösy József próbált rámutatni, akit a falu mai monográfusa is idéz: Varsánytól csak néhány kilométerre fekszik Csánk, az e vidék lutheránus lakosságának anyaegyháza. E falu egyik tanulságos bizonyítékát szolgáltatja azon szoros kapcsolatnak, mely hitfelekezet és nemzetiség közt fönnáll.

Csánk két évszázaddal azelőtt ugyanis tiszta református és magyar vala, ma azonban tiszta lutheránus és tót. Törzscsaládjai Abafi, Erdélyi, Huságyi, Nyilas, Gubányi nevet viselnek.

Csánk eltótosodása annál tanulságosabb, mivel világos példáját mutatja azon nagy befolyásnak is, melyet a pap egymagában egy egész falu nemzetiségi elváltozására gyakorolhat. Csánkot 1674-ben hagyta el utolsó református prédikátora, aki a fenyegető gályarabság elől Málasba menekült.
Az így árván maradt gyülekezet egy Sebestini nevű ágostai papot fogadott föl. Ennek az egy férfiúnak működése pedig elegendő vala arra, hogy ez az egész magyar és református község negyven év alatt úgy hitéből, mint nemzetiségéből teljesen kivetkőztessék. Holuby Adolf már évekkel ezelőtt ismét meg akarta honosítani a magyar isteni tiszteletet; ebbeli törekvése azonban az úri osztály közömbösségén megfeneklett. (22)

Történt pedig mindez a történelmi Magyarországon. 1938. november 10-én ezt a községet is Magyarországhoz csatolták,
s az oktatás nyelve ismét magyar lett. A második világháború után ismét szlovákra fordult a szó, s azóta lassan a maradék magyarság is asszimilálódott.

A Hont északnyugati felében települt Bátról is íródott újabb kori monográfia.
Ebben olvassuk, hogy a lengyeli kultúra emlékeit is rejtegető település első írásos említése 1037-ből való, amikor is a bakonybéli apátságnak Báton vámszedési joga volt. (23)
Fényes Elek már tót mezővárosként említi a kies kellemes vidéken települt helységet katolikus és evangélikus anyatemplomokkal. Lakosai, kik eredetileg németek voltak, a régi időkben jeles szabadságjogokkal éltek, sőt bányájuk is volt, de ezeknek ma csak nyomai látszanak. (24)
A német bányászok által benépesített Bát már a XIV. században oppidumként szerepelt, s hozzá tartozott az ország leggazdagabb bányavidékének egy része is. A bányák kiapadásával azonban a németség is eltűnt innen. 1890-ben a helység 1355 lakosából csak 26 németet írtak össze; 153 magyarnak, 8 egyéb nyelvűnek, 1168 pedig szlováknak vallotta magát. A katolikusok száma 453, az evangélikusoké 835, a reformátusoké 7, az izraelitáké pedig 60 volt.

A felvidéki magyarság egyik végvára volt hosszú időn át a nyelvhatáron fekvő Deménd is.
Nemrég azonban megszűnt teljes szervezettségű magyar tannyelvű alapiskolája, Csudai Sándor plébános távozása óta pedig nincs magyar nemzetiségű, illetve magyar nyelvet jól beszélő papja sem. Az „egynyelvűség – kétnyelvűség – nyelcsere” folyamat itt tehát szédületes sebességgel hódít magának teret.

A háttérben mindenképp ott vannak a történelmi sorsfordulók, a megfélemlítések, az erőszakos kitoloncolások és reszlovakizációs folyamatok emlékei, de a nagybirtokon lebonyolódott népmozgások is. Fényes Elek 1851-es országleírásában magyar–tót faluként emlegeti Deméndet 720 katolikus és 20 evangélikus lakossal. Kőrösy József a századforduló táján így írt a Búr völgyéről, ahol Deménd is található: E völgy felső része tót, alsó része azonban Kálna-Borfőtől Boriig azelőtt vegyes ajkú, ellenben Boritól, Szántón, Deménden, Magyarádon és Százdon át egészen az Ipolynál fekvő Szetéig tiszta magyar vala. Az utóbbi századok alatt azonban a völgy néhány magyar faluja eltótosodott, míg másrészt több tót falu megmagyarosodott. (25)
1890-ben a hivatalos népszámlálás 723 deméndit mutatott ki: 695 magyart, 4 németet, 24 szlovákot; 616 katolikust, 31 evangélikust, 28 reformátust és 48 izraelitát.

Magyar faluként emlegeti a települést a XX. század elején a Borovszky-monográfia is. S most nézzük a mai Deméndet! 1991-ben 1051 lakója volt: 403 magyar (38,71 %) és 629 szlovák (A többi egyéb nemzetiségű.) 2001-re a lakosság száma alig változott (1036), ám a magyaroké 335-re (32,34 %) csökkent, míg a szlovákoké 688-ra (66,41 %) emelkedett.

Ugyancsak a nyelvhatáron települt Palást község.
A XIX. század közepén 1107 lakosa volt, közülük 997 római katolikusnak, 84 evangélikusnak, 26 pedig zsidónak vallotta magát26 1890-ben 1545 lakost írtak össze: 1448 magyart, 87 szlovákot és 5 németet és 5 egyéb nemzetiségűt.

Trianon után az 1759 lakosból 282-en tartották magukat „csehszlovák” nemzetiségűnek. Az új határmódosítások áldozata lett a falu neves földesura, Ivánka István író is. Az első köztársaság ideje alatt Zmeskall György nagyobb földterületet is eladott itteni birtokából a Trencsén környékéről érkező szlovákoknak, báró Berg birtokából pedig 117 kh területet a szomszédos rakoncai szlovákoknak adtak.
Érkeztek a faluba már a Monarchia ideje alatt is szlovákok Trencsén, Zsolna vidékéről és más északi tájakról, akik a nagybirtokok uradalmi cselédei, pásztorai lettek. 1938. november 9-én Palástra is bevonultak a magyar katonák, s az új országhatár a falu kataszterében húzódott.

A „felszabadulás” aztán újabb szenvedést hozott: a falu lakosainak egy részét nemzetiségükben alázták meg. A templomban egy időre betiltották a magyar nyelvű istentiszteletet, hosszú időre bezárták a magyar iskolát (pedig a visszacsatolás után is működött itt a szlovák iskola), 122 családot pedig csehországi munkára jelöltek ki.
Közülük vagy százat deportáltak is: embertelen módon, marhavagonokban szállították a cseh munkapiacra. Ez a megfélemlítés ma is érezteti hatását a lelkek mélyén. Rohamosan fogy a falu lakosainak száma is. Míg 1961-ben 2193 polgára volt Palástnak, addig ez a szám 1991-re 1804-re, 2001-re pedig 1735-re apadt. A magyarok száma 1201, azaz 69,22 %, az előző 73,95 % helyett.

A Korpona-patak völgyében lévő három Túr községet a régi monográfiák magyar falvakként emlegetik.
Az 1890-es népszámlálás Felsőtúron például 492 lakost jegyzett, s ebből mindössze 8 volt a szlovák, 2 pedig a német. Középtúr 346 lakosából 22-en vallották magukat szlováknak. Kistúron 291-en éltek: 266 magyar és 25 szlovák. A történelmi sorsfordulók a lakosság keveredését is felgyorsították. 1900 előtt az uradalmi birtokokon bukkantak fel idegenek, főleg a megye északi feléből jöttek ide pásztoremberek.

Trianon után kolonisták kaptak bőven az uradalmi birtokokból. A második világégést követően a jobb magyar gazdákat száműzték Csehországba, illetve az Ipolyon túlra. Érkeztek újabb idegenek: szereztek földet, kúriát egyaránt, hisz ezekből akadt bőven ezekben falvakban. A kitelepítés különösen a ma Nagytúrként szereplő Középtúrt érintette. A falu lakosainak (Kistúrral együtt) ma már csak 60,74 %-a magyar nemzetiségű. Felsőtúron 1991-ben 666 lakost írtak össze, melynek 72,71 %-a volt magyar. 2001-re a lakosok száma 621-re csökkent, s a magyaroké ennek már csak 67,95 %-át tette ki.

A keveredést itt is az uradalmi birtokokon bekövetkezett népmozgások, a vegyes házasságok idézték elő. 1900 előtt a nemesi birtokokon több idegen felbukkant itt is, főleg az északi részekről ideköltözött olcsó munkaerő. De jöttek Trencsén és Zólyom megyéből olyan szlovákok is, akik felvásároltak tönkrement vagy a tönk szélére juttatott birtokokat. Trianon után, illetve a II. világháborút követően az idegenek újabb hulláma érkezett Felsőtúrra. Így alakult ki a község Bodor nevű falurésze is. A deportálás ezt a falut nem érintette oly súlyosan, mint sok más Ipoly menti települést. Roppant érdekesek és elgondolkodtatóak az ide költözöttek generációs sorsfordulói.

A Szinger család például néhány emberöltővel ezelőtt mint „kályhás” iparoscsalád Németországból rajzott ki, és Zsolna vidékén, Tyeplicskán települt le. Itt lassan – lévén a család szlovák környezetben – szlovákokkal keveredtek, majd elszlovákosodtak. Mivel azonban rokonaik, ismerőseik Hontba települtek, ahol földet vásároltak és magyarrá lettek, ők is követték földijeiket. Túron a családból került ki a falu jó nevű magyar tanítója, akinek leszármazottai aztán a második világháború után részben újra visszaszlovákosodtak.

A nyelvhatár menti települések közül több – Kelenye, Ipolyfödémes, Ipolynyék –, ellentétben a már említett néhány hasonló fekvésű faluval, mai napig megtartotta magyar többségét, illetve csaknem színtiszta magyarságát.
Sokáig nem keveredtek az olyan nyelvhatár menti falvak lakói sem, mint például Felső- és Alsópribél, illetve Csáb. Az előbbieket szlovák evangélikusok, az utóbbit magyar katolikusok lakják. A települések közt éveken át jó volt a kapcsolat: összejártak búcsúkkor, jeles napokkor saját anyanyelvükön énekeltek, beszéltek, s ellentétekre alig-alig került sor. Az újabb korban azonban Csáb községben is erősen fellazult a nemzetiségi homogenitás, s a falu lassan szlovákosodik.

A Hont megyei Selmecbánya és Korpona vallási–nemzetiségi szempontú vizsgálata külön dolgozat tárgya, hisz ezek egykor szabad királyi városok voltak gazdag iparral, előkelő polgársággal, jól működő iskolákkal stb. A zsidóság sorsfordulós alakulásának elemzése úgyszintén külön tanulmányt érdemelne.

Befejezésül az Ipoly menti Gyerk és Pereszlény községek múltjának témánkat érintő fejezetéről ejtünk még néhány szót. Hont megye szomorú sorsú települése Gyerk. A nagymérvű török pusztítás után a helységnek sikerült talpra állnia: a magyar kisközségnek a XIX. század végén már 583 lakosa volt, zömmel katolikusok és magyarok. A szorgos gazdák tetszetős portáit, jó földjeit, gazdag állatállományát azonban mintha megirigyelték volna a történelem „hóhérjai”, s a második világégés után nem kellett sokat várniuk az újabb tragédiára.

1946 decemberében és 1947 januárjának dermesztő hidegében csendőrök és katonák szállták meg a gyerki portákat, s első nekifutásra mintegy 14 család 46 tagját zárták marhavagonokba, hogy elszállítsák Csehországba a fiatalokat, terhes nőket, öregeket egyaránt. (27) Még fájdalmasabb volt a gyerkiek másik kálváriája, a magyarországi kitoloncolás.

Több mint ötven család kétszáz tagja került listára, hogy aztán földönfutókká válva, itt hagyva házat és földet, a folyón túlra üldözze őket a megbélyegzettekre vonatkozó kitelepítési parancs. Köztük voltak a Ballák, a Bolgárok, a Csomók, a Fricek, Halászok, Hontiak, a Molnárok, Nagyok, Okosak, Sillék, Szalayak, a Tóthok és még sokan mások, valamennyien jó gazdák és becsületes emberek. És jöttek a kitelepítettek helyére egyedül vagy párban az olyan nevű fiatalok, mint a Brčica, a Dolinský, Ivanič, Labuda, Marček, a Cisárik, Capák, Golia, Grendár, Husárik, Kaplan, Klapal, Kokavec, Majerský, Plštek, Sčurik, Sliž, Sýkora stb.

A teljes jegyzék a levéltárak aktáiban porosodik, s ha az ember olykor kézbe veszi ezeket, nem sebeket akar tépni vagy ellentéteket szítani, csupán a múltat szeretné tisztábban látni, s megkövetést kieszközölni a megalázottak számára. Gyerk nemrég lett újra önálló település. A 339 lakosból 196 a magyar (57,82 %). Magyar kisiskolája már nincs, de működik a faluban egy szlovák nyelvű szaktanintézet, ahol zömmel magyar tanoncok készülnek a „jövőre”. (28)

Pereszlény ma közigazgatásilag Ipolysághoz tartozik. A XIX. századra már egyre erőteljesebben gazdálkodó faluvá vált. Az itteniek „igen kapós dohányt” termesztettek; a falu kövér földjein jó gabona, zöldség, gyümölcs, dinnye termett; volt jó bora, rétjein kövér fű sarjadt, vizeiben halak nyüzsögtek. Gazdálkodási szempontból kitűnő helyen települt: a Börzsöny hegység lábánál, az Ipoly kanyargós lapályán egyféle földi paradicsom volt ez. A XX. század elején már több 50 holdas gazda is élt itt. Házatlan zsellér vagy cseléd a faluban nemigen akadt. A nagygazdáknak a századforduló elején (XIX.-XX. sz.) már volt 5 „tüzesgépük” s egy-egy „magánjáró” cséplőgépük.
A történelem során sajnos Pereszlényt is több tragédia érte. A legfájdalmasabbat a II. világégés utáni „béke” hozta: a hatalom és a csehszlovák vezetés 4 családot Csehországba toloncolt, 52-t pedig Magyarországra telepített. Örökre itt kellett hagyniuk falujukat, házukat, verejtékkel szerzett földjüket. Csak azért, mert magyarok voltak, s mert vagyonukhoz másokat könnyűszerrel hozzájuttattak. Igen nagy érvágás volt ez a falu sebezhető testén. A település őslakói tűntek el: a Ballák, a Tóthok, a Csomók, az Asztalosok és még sokan mások. Mentek a nyomorúságba, földönfutóként a bizonytalanságba. A gazdag portákat aztán lezüllesztették, a maradék őslakosságot idegenekkel vegyítették. A községnek ma se iskolája, se plébániája, se önkormányzata nincs. Vajon talpra áll-e még egyszer ez a megnyomorított Ipoly menti falu.

Csáky Károly, Felvidék.ma

Jegyzetek
(1) Kőrösy József: A Felvidék eltótosodása. Budapest, 1898. Idézi: Csáky Károly: A Dunától a Szitnyáig. Komárom, 2003. 11. l.
(2) Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. Pest, 1851. III. köt. 70. l.
(3) Borovszky Samu, szerk.: Hont vármegye… Budapest, é.n. 59. l.
(4) Kőrösy J., 1898. 24. l. Idézi: Csáky K; 2003. 19. l.
(5) Buzás Gergely: Nagymaros. 1999.
(6) Kőrösy J., 1898. 43. l.
(7) tirpákok = Nyíregyházán és környékén élő, szlovák származású népcsoport (Magyar értelmező kéziszótár) Az Ipoly menti magyarok „tyilpáknak” neveztek minden Magyarországról ide telepített szlovákot.
(8) Kiss László – Kiss Marianna: Kóspallag. 2001.; Csáky K., 2003. 24-25. l.
(9) Kőrösy J., 1898. 43. l.
(10) Horváth M. Ferenc: A nagybörzsönyi hevérek temploma. Népszabadság, 2000. júl. 20.
(11) Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza III. Budapest, 1987., 184. l.
(12) Koczó József: Vámosmikola és Perőcsény vallásfelekezetei a XVIII. században. Vámosmikola, 1999. 44. l.
(13) Kőrösy J., 1898. 34. l.
(14) Csáky K., 2003. 75. l.
(15) Csáky K., 2003. 76-77. l.
(16) Kőrösy J., 1898. 30. l.
(17) Kőrösy J., 1898. 42. l.
(18) Kőrösy J., 1898. 31. l.
(19) Csáky K., 2003. 89-90. l.
(20) Bartoš, Stanislav: Čankov. 2000. 5. l.
(21) Pongrácz Elemér, szerk.: Hont Megyei Almanach 1893. Ipolyság. 54-55. l.
(22) Kőrösy J., 1898. 36. l.
(23) Úradník, Vendelín: Z minulosti Bátovies. Bátovce, 1970. 9. l.
(24) Fényes Elek, 1851. I. köt. 99. l.
(25) Kőrösy J., 1898. 30-31. l.
(26) Palugyai Imre, ifj.: Békés, Csanád és Hont vármegyék leírása. Pest, 1855. 625. l.
(27) A történetet nemrégiben Tipary László dolgozta fel. Gömörország, 2002. 19-30. l.
(28) Csáky K., 2003. 173-174. l.