Kevés ember van a mai világban, aki ki mer állni az érvei mellett, aki meg meri mondani a véleményét, aki az áldozatos munka erejében és nem az alibizmusban hisz, és az ilyen emberekből még kevesebb van a sportban.
Kovács Józsi bácsi ilyen ember. És nekem az a megtiszteltetés jutott, hogy együtt dolgozhattam vele. Emlékszem, az ifi csapatban sokat morogtunk rá, mert semmiből sem engedett. Amikor bemelegítés, hosszú futások és hosszú sprintek után még a rövid sprintekből sem engedett el egy szériát sem. S utána foci közben is hajtott, néha volt, hogy morogtunk az Öreggel. De az eredménye akkor is megvolt a munkának. Volt, hogy mikor nem tudtunk fejen állni, ő 65 évesen megmutatta az öltöző csempéjén, hogy kell. Mikor egyszer 8:0-ra nyertünk egy meccset egy gyenge ellenfél ellen, bejött és jól leteremtett, hogy mi volt ez, hogy ezeknek kétszer ennyit kellett volna rúgnunk.
Emlékszem, hogy sokat mesélt nekem. Régi időkről, arról, hogy 20 éves kora után kezdett focizni, magát edzette.
Majd amikor a helyi csapat edző nélkül maradt, 29 évesen elvállalta az edzőséget. S itt kezdődtek a sikerek, olyan emberekkel volt körülvéve, akik hajlandóak voltak dolgozni és a munkának megvolt az eredménye. Járási csapatával ötödik, negyedik ligás csapatokat vertek meg a felkészülések során, játékosai közül sokat vittek magasabb osztályokba. Mindig is az volt a filozófiája, hogy minden játékosnak kell lehetőséget adni, mert kemény munkával mindenkiből lehet hasznos játékos. Akarattal, kitartással, edzéssel. Azt tartotta, hogy vagy edzünk rendesen, vagy sehogy.
Edzősködött Sárosfán, Somorján, Tejfalun, sokat foglalkozott a somorjai fiatalokkal, edzette a tárnoki ifjúságot, majd pár éve a tárnoki nagycsapatot is. A hetvenes években a DAC kispadjára is hívták, de nemet mondott. Minden állomáshelyén egyértelműen tisztázta a játékszabályokat, ki játszott, tudja, miért játszik, aki nem, az tudta, hogy miért nem. De a lehetőséget mindenki megkapta. S mint mondtam, mindenkitől megkövetelte a munkát. Ismétlem, mindenkitől. Mára ezek a szavak ismeretlenek. Edzeni senki sem akar a járásban, de járandóságot szívesen elfogadna mindenki.
2008-tól két évig edzette az általam alapított csapatot. Barátaimat gyűjtöttem magam köré. A csapat 90 százaléka a nulla alól indult, sokan voltak, akik soha sem játszottak még focit csapatban. Ehhez képest négy győzelmet is szereztünk s az év végére egész jól összeállt a csapat. A második szezonra azok a játékosok, akik focisták voltak elmentek, nem akarta elengedni őket a klub ahol játszottak, így az egy éve összeállt keret 70 százalékban lecserélődött. S abban az évben csak egy győzelmet szereztünk. Mintha beledobnék a vízbe húsz kártyást és megmondanám nekik, hogy ússzátok át a Balatont. Ő ezt tudta és ennek ellenére vállalta, hogy edzéseket tart. Ekkor kerültünk szorosabb kapcsolatba.
Mindenesetre hálás vagyok Józsi bának, hogy mindig mellém állt, ha segítség kellett a csapatnak. Sokszor jött hozzám, mesélni a régi történeteket, szidni a mai játékosokat, tanácsot, adni, motiválni.
Most, hogy ehhez az évfordulóhoz érkeztünk, mindenképpen köszönetet szeretnék mondani magam, a csapat, sőt az összes eddigi csapata és játékosa nevében. Köszönjük az együtt töltött éveket. Köszönjük a januári edzéseket, amikor a töltésen sprinteltünk fölfelé térdig érő hóban, amikor a gumikerekekből felállított akadálypályán hajtott minket, amikor kilós kövekkel a kezünkben futottunk, köszönjük az erkölcsi tisztaságot, hisz a csapataiban mindig feketén-fehéren elmondta, hogy kiről mit gondol, és legfőképp köszönjük azt, hogy olyan élményekkel gazdagodtunk, amit az életünkben sosem felejtünk és melyeket már most sokan visszasírunk.
Viszont ez nem búcsúzás, hiszen ha sikerül – mint ahogy már beszéltünk róla -, lehet a jövőben újra együtt dolgozhatunk. De addig is őrizze meg a Jó Isten erőben, egészségben, s kívánom, hogy annyi jót kapjon még az élettől, mint amennyit Ön adott a felvidéki, dunaszerdahelyi járási csapatok játékosainak.
Méry János, Felvidék.ma
