Március 15-én, mint minden esztendőben, ama nevezetes 1848 március idusára és az azt követő szabadságharca emlékezünk, amely a mai napig meghatározza magyarságtudatunkat.
Az ezeréves Magyar Haza minden magyarlakta településén elevenen él 1848/1849 emlékezete, ám azt már kevesen tudják, hogy szűkebb pátriájuk fiai mely honvéd alakulatokban is szolgáltak. Az idei ünnepi visszatekintő egyfajta seregszemle, méghozzá a honvédsereg felvidéki alakulatai felett.
A császári-királyi hadsereg felvidéki ezredei
1848 márciusát megelőzően a császári-királyi ármádia több alakulata is a Felvidékről nyerte legénységi állományát. A fekete csákót, – ezredenként más hajtókaszínű – fehér frakkot, fekete-sárga zsinórdíszes világoskék magyar nadrágot és bakancsot viselő magyarországi sorgyalogezredek közül négy volt felvidéki. A császárságra hajtókás-sárga gombos 2.-nak (ezredtulajdonosa: I. Sándor orosz cár) Pozsony, a sötétkék hajtókás-fehér gombos 33.-nak (ezredtulajdonosa: gróf Gyulay Ferenc altábornagy) Komárom, a buzérvörös hajtókás-fehér gombos 34.-nek (ezredtulajdonosa: Vilmos porosz herceg) Kassa, míg az acélzöld hajtókás-fehér gombos 60.-nak (ezredtulajdonosa: Gustav Wasa herceg altábornagy) Eperjes volt toborzási központja.
Közülük 1848 tavaszán idehaza állomásozott a teljes 2. sorgyalogezred (Győr és Pozsony), továbbá a 33/III. (Pest), a 34/III. (Eger) és a 60/III. (Pest) sorgyalog zászlóaljak. Ezen sorhadi alakulatok is adták a későbbi honvédsereg magvát és becsülettel harcoltak a szabadságharcban. Történelmi érdekesség, hogy a későbbi aradi vértanúk közül többen is felvidéki bakák között szolgáltak, 1848 tavaszán Aulich Lajos alezredes a pozsonyi 2. gyalogezred egyik zászlóaljparancsnoka, Láhner György őrnagy a 33/III. zászlóalj parancsnoka, míg Knezić Károly a 34/III. zászlóalj főszázadosa volt (és ugyanitt szolgált korábban hadnagyként Lázár Vilmos).
Az itthon lévő 25 sorezredi zászlóalj mellé még pár magyar sorgyalog zászlóalj hazakerült 1848 nyarán, így a Vilmos- és a Wasa-gyalogezredek teljes állományukkal csatlakoztak a honvédsereghez. A magyar oldalon álló sorgyalogosok alig különböztek a császári oldalon lévő gyalogosoktól, ezért fehér szíjazatukat befeketítették, igyekeztek “svarcgelb” jelvényeiktől megválni és fehér frakkjukat honvéd atillára cserélni.
A régi sorozású 12 császári-királyi huszárezredből három volt felvidéki magyar, tót és ruszin legénységű: a 3. (ezredtulajdonosa: Habsburg-Estei Ferdinánd főherceg), a 8. (ezredtulajdonosa: Ferdinánd szász-coburg-gothai uralkodó herceg) és a 10. (ezredtulajdonosa: III. Frigyes Vilmos porosz király). 1848 tavaszán a buzérvörös csákót, fekete-sárga zsinóros-sárga gombos sötétzöld mentét és dolmányt, buzérvörös nadrágot viselő Coburg-huszárok a galíciai Zolkiew környékén, a fűzöld csákós, fekete-sárga zsinóros-sárga gombos világoskék öltözetű Vilmos-huszárok a galíciai Tarnopol városának vonzáskörzetében állomásoztak, míg a hamuszürke csákóban, fekete-sárga zsinóros-sárga gombos, sötétkék öltözetben parádézó Ferdinánd-huszárok idehaza, Sárospatak környékén “tanyáztak”.
Az 1848. március 15-én elfogadott tizenkét pont egyik legfontosabb követelése volt, hogy „magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.” Ennek érdekében a később megalakult Batthyány-kormány is igyekezett mindent megtenni, ám ezt a bécsi udvar viszont lépten-nyomon gátolta. Pár alakulat mégis hazakerült külországból, így 1848 nyarán a Vilmos-huszárok két osztálya. 1848 őszén aztán a Haza hívó szavára szökött meg galíciai helyőrségeiből szinte a teljes Coburg-huszárezred és a Vilmos-huszárok másik két osztálya. Bersek József főszázados a Coburg-huszárok, a lengyel származású Zsurmay Lipót kilépett hadnagy pedig a Vilmos-huszárok hazaszökését készítette elő. A régi huszárok fenemód büszkék voltak mundérjukra, szemükben a fekete-sárga sűrű zsinórzat jelentette a kiképzett, hadra fogható katonát, így a szabadságharcban is régi egyenruhájukat viselték és lenézték a “kutyafuttában” szervezett piros zsinóros honvédhuszárokat.
Kossuth Lajos felvidéki honvédei
A tizenkét pontban is követelt nemzetőrség felállítása már 1848 márciusában megkezdődött, a Felvidéken is ekkoriban szervezték meg a vagyoni cenzus alapján kiállított gyalogos és lovas nemzetőrséget.
Ám a hamarosan kitörő szerb-magyar „kis háború” bebizonyította, hogy a belrendészeti és helyi szolgálatra – „vasárnapi katonaként” – igénybe vehető, javarészt kiképzetlen nemzetőrök és a nálunk lévő, de a Batthyány-kormánynak vonakodva engedelmeskedő, idegen ajkú császári alakulatok helyett saját hadsereg felállítása szükségeltetik.
Így jelent meg 1848. május 16-17-én az a felhívás, amely egy tízezer fős „önkénytes mozgó nemzeti őrsereg” kiállítását célozta. A tervezetben szereplő 10 zászlóalj adta a majdani honvédsereg magvát.
1848-1849 folyamán a fekete csákót, piros zsinóros kávébarna atillát, világoskék magyar nadrágot és bakancsot viselő honvédzászlóaljak közül Érsekújváron a 16., Lőcsén a 19., Trencsénben a 40., Losoncon pedig a 62. alakult meg. Pozsonyban (4., 15.), Léván (17., 100.) és Kassán (9., 20.) két-két zászlóaljat állítottak ki, Besztercebányán hármat (51. [másodízben], 64., 124.) a komáromi erődben (18., 37., 98., 201-204.) még ennél is többet: hét honvédzászlóaljat és egy gránátos osztályt, melyekben nem csak dunántúliak voltak, hanem szép számmal akadtak felvidékiek is. 
Az említett honvédzászlóaljak közül a kassai 9-esek, más néven a vörössipkások voltak a leghíresebbek, akiket a Damjanich János-féle III. hadtest másik nevezetes zászlóaljával, a szegedi 3. fehértollasokkal szokás együtt emlegetni. A délvidéki harcokban, az 1849. évi tavaszi és a nyári hadjáratban való hősies szereplésük az ezeréves magyar vitézség legszebb fejezetei közé tartoznak.
A vörös sapka idővel a vitézség látható jelét is képezte, Kossuth Lajos erről 1849. április 6-án az alábbiakat írta: „A fővezér [Görgei Artúr – BZ] azon rendkívül hősies bátorságot, mellyet a 9-ik zászlóalj, mint mindig, úgy tegnapelőtt is a legborzasztóbb veszélyek között tanúsított, méltányolni akarván, arra szóllított fel, emeljem fel a veres sapkát s veres csákót a dicsőség jeléül, mikint annak viselete legyen a kitüntetés jele (…) s hogy a veres föveget minden zászlóalj megkaphassa, melly magát folytonosan kitünőleg viseli, ellenben ha egyszer megfut, elveszítse. A józan politicához tartozik, csekély eszközöket hatalmas rugókká emelni; én a javaslatot elfogadtam. (…)”
Ennek eredményeképp több alakulat is kiérdemelte eme kitüntetést, így a komáromi erődben szolgáló pozsonyi 15. honvédzászlóalj is, amely az 1849. augusztus eleji kitörésben vitézkedett és honvédei számára „a veres sipka hordás megengedtetett”. Más, kollektív kitüntetési forma is létezett, voltak olyan alakulatok, amelyek ünnepélyes külsőségek között zászlajukra megkapták a III. osztályú katonai érdemjelet.
A felvidéki zászlóaljak közül a veressipkások az isaszegi csatában nyújtott teljesítményükkel, a pozsonyi 15. és a besztercebányai 64. honvédzászlóaljak az 1849. augusztus 3-i és 9-i harcokban való helytállásukkal érdemelték ki a kitüntetés ezen fajtáját.
A gyalogsághoz tartozó vadászok között is akadtak felvidékiek. 1849 tavaszán Cornides Lajos a Szepességben szervezett meg egy önkéntes vadászcsapatot. Egy korabeli leírás szerint Szepesváralján “(…) zöldzsinóros barna attilákkal, kék nadrággal és zöld tollas vadászkalapokkal egyenruházott nyalka tisztek és altisztek (…) zeneszó mellett hívogatták a fiúkat (…)” A csapat az iglói honleányoktól kapott zászlót, amely alatt a zsibói fegyverletételig vitézkedtek.
A régi 12 huszárezred mellé felállított 6 honvéd huszárezred közül a 18. Attila-huszárezred állományában voltak felvidékiek. Ennek szervezését már 1848 őszén elkezdték Komárom várában, mely először Kinizsi-huszárcsapat, majd Frangepán-lovascsapat néven szerepelt, végül megkapták az Attila-huszár nevet. Felszerelésük igen lassan haladt, 1849 áprilisáig egy osztályuk állt fel, másik osztályukat Kecskeméten ültették nyeregbe. A szabadságharcban ez volt az egyetlen huszárezred, amely piros zsinóros-sárga gombos világoskék zekéjéhez és mentéjéhez piros csákót és csizmanadrágot kapott.
Természetesen a tüzérségnél is voltak felvidékiek – elég, ha Komárom erődjének tüzéreire gondolunk –, mint ahogy a műszaki csapatoknál is képviseltették magukat. A szepesváraljai önkéntes vadászok mellett létezett a Beniczky Lajos bányavárosokban szervezett önkéntes csapata is, amely 1849 elején csatlakozott Görgei tábornok hadtestéhez.
A fentiekből is kiderül, bizony szép számmal álltak a magyar zászló alá a Felvidék fiai. Nem csak magyarok, hanem szászok, ruszinok és szlovákok. A felvidéki szlovákok 1848/1849. évi történetét a mai szlovák „történetírás” általában a Hurban- és Stur-féle „szlovák légió” tevékenységével igyekszik azonosítani. A bécsi udvar által feltüzelt legionisták csupán pár ezren lehettek, ugyanis a derék tót atyafiak többsége – legalább harmincezren – a honvédsereg kötelékében harcoltak. Róluk azonban mélyen hallgat a hivatalos kurzus, hiszen nem a mai Szlovákia, hanem Magyarország függetlenségéért harcoltak.
A magyar függetlenségi háború idejéből származó egyenruhák, fegyverek és más tárgyi emlékek nagy köztiszteletnek örvendenek a magyarság körében. A honvédzászlók azonban mindennél többet jelentenek számunkra, mivel azokat a magyar történelem legszebb és legdicsőségesebb pillanatában emelték magasra, egy nemzedék álmát fejezték ki és ezen zászlókhoz őseink vére és verejtéke tapad. A felvidéki alakulatok zászlaiból csak kevés maradt fent. Komárom kapitulációjakor a pozsonyi 15. honvédzászlóaljét gróf Esterházy Pál ezredes hadosztályparancsnok, a besztercebányai 64.-ét Ruttkay István alezredes, zászlóaljparancsnok vette magához. A Vilmos-huszárok zászlaja Világosnál került a cári hadsereg kezére, és ezen kalandos sorsú zászlók ma a budapesti Hadtörténeti Múzeum zászlógyűjteményében találhatóak
Történelmi seregszemlénk végére érve javaslom, március 15-én ne csupán a márciusi ifjakról, Kossuthról, Görgeiről és a honvéd tábornokokról emlékezzünk meg, hanem a szabadságharc közel 150 ezer honvédjéről is, akik előtt Petőfi Sándor imigyen hajolt meg egyik költeményében: „Tiszteljétek a közkatonákat, Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.”
Babucs Zoltán, hadtörténész/Felvidék.ma
