Érdeklődéssel és megdöbbenéssel olvastam honlapunkon Kalita Gábor írását a pozsonyi Szent András temetőről. Az utóbbi években gyakran betértem ide magam is, hisz erre vezetett utam a Mickiewicz utcai Egyetemi Kórházba, ahová beteg feleségem gyógyszereiért jártam. Ha sikerült ügyesen átvennem a több doboznyi injekciót, egy kicsit megpihentem a temető valamelyik padján, majd átnéztem egy-egy szektor sírköveit. Mondtam is itthon, hogy rengeteg itt a magyar és a német feliratos sírjel, s jó lenne egyszer valamelyik helytörténésznek feltárni, kik is voltak ők valójában; mennyi híres és jeles személyiségünk nyugszik e helyen.
Bizony nagy baj, ha egy műemléktemető védett sírjelei, a művészileg is értékes alkotások sorra dőlnek az anyaföldre az Óváros szívében. Múltunk egy-egy darabja hullik ki velük e földi világból, lelkünk lesz szegényebb hiányuk által. Hogy ez ne így legyen, mielőbb cselekedni kellene. Már Kalita Gábor is tett néhány javaslatot.
Pozsonyban még mindig több ezer magyar él: művészek, tudósok, tanárok, politikusok, orvosok, mérnökök stb. Itt a nemzetiségi kultúránk múzeuma, pártjaink központi irodái, szerkesztőségek, egyesületek, intézmények, nagykövetségek. Úgy gondolom, közülük egynémelyik igenis kompetense kellene, hogy legyen az odafigyelésnek, odafigyeltetésnek. Persze, a múlt mindig annyit ér, amennyit ismerünk belőle. S hogy ismertté váljon, tenni is kell érte valamit. Kutatónak, helytörténésznek, muzeológusnak, művészettörténésznek, történelemtanárnak egyaránt. Van, akinek szakmai, legtöbbünknek pedig erkölcsi kötelessége ez. Eötvös József mondotta egykor: „Emlékeiből él az ember, s a múltból él az emlékezet. Kinek nincs múltja, nem lehet jelene, s jövője sem.” De a múltat – hallom Illyés Gyula intő szavait – „alkotni kell, különben elvész, elmúlik”.
A Kalita Gábor cikkében felvetetteket tovább gondolva, felmerül bennem a kérdés: vajon mi a helyzet e tekintetben a szlovákiai magyar vidék temetőiben? Majdnem az, ami Pozsonyban, csak „kicsinyben”. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy a hasonló sírjeleket idegenek döntögetik a földre. Ledönti azokat az idő meg a tudatlanság és a közöny. A tudatlanságért azonban nem lehet az egyszerű halandó embert okolni, mert ő a maga megszerzett talentumával sáfárkodhat csak. Az írástudók s a kutatók felelőssége az, hogy megismertessék közösségüket azzal, amiről ők tudnak. Hogy elvégezzék a feltárásokat, s átadják az ismereteket. Vagyis, hogy publikálják azokat. De hol és hogyan?
Az imént felvetetteket magamtól is számon kérve, szerény lehetőségeimhez képest megpróbáltam elvégezni e téren egyet s mást. Így kerültek be a köztudatba a Pongráczok, Kubinyi Ferenc, a Jekelfalussyak stb. S így lett rendbe téve sírjuk, sírjelük Felsőtúron, Kóváron vagy Lontón. Így készült néhány publikációm, bár meg kell jegyeznem, ezek elhelyezése honi sajtónkban nem éppen egyszerű és könnyű munka. Volt, amikor úgy tartották, a tanulmány nem éppen egy első vonalbeli emberről íródott, s azért nem méltó a közlésre. Máshol nem felelt meg a lap profiljának. Megint máshol túl terjedelmesnek tartották az írást. De hadd ne soroljam itt sérelmeimet. A lényeg az, hogy – munkám eredményeként is – megmenekült az enyészettől jópár sírjel, felkerült a maga helyére több emléktábla; tudnak valamit az adott helyen arról a hajdani hírességről, aki temetőjükben pihen stb. Annak is örülök, hogy 55 falu szakrális emlékeit be tudtam mutatni 5 kötetben úgy, hogy egyik sem kapott az államilag finanszírozott könyvtámogatási keretből egy fillért sem. Igaz, nem is kérte ezt a kiadó. Ezekben a kötetekben, ha csak érintőlegesen is, de ott vannak a jeles egyházi személyiségek, szó esik mindama jeles személyiségekről, akiknek sírjelei még láthatók temetőinkben. Annak is örülök, hogy a Felvidék Ma honlapon elindíthattuk a Temetőjárás sorozatot, melynek célja, hogy a kört bővítve, alaposabban és színesebben még több jeles elődöt bevigyünk a köztudatba; a neves személyiségek sírjaira, temetkezési kápolnáira is felhívjuk a figyelmet. Kutatásaink eme téren bizony hagynak még maguk után kívánnivalókat. Az általunk Felvidéknek nevezett hosszú keskeny földsáv sok-sok pontján egyaránt.
Felvetéseimet Kazinczyt idézve fejezem be: cselekednünk kell, mert „Nem merni, amit merni kell, gyalázat”. S hadd tegyem még ehhez hozzá földink, az általam is oly nagyra becsült Ipolyi Arnold tudós püspök, művészettörténész gondolatait, melyek nem szorulnak különösebb magyarázatra, s így szólnak: „Azon nemzet, mely emlékeit veszni hagyja, azzal saját síremlékét készíti”.
Csáky Károly, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”52854″}
