Néphagyományainkban Szent György napja a tavasz jelentős ünnepe. Az ókeresztény eredetű szent legendája természetesen több világrész népeinek vallásos életében, folklórjában is ismeretes. A Kappadókiából származó katonatiszt anyja hatására tért a keresztény hitre. Ezért üldözésben volt része, és börtönbe került, ahol „borzalmas kínzatásokat kellett elviselnie”. Ahogy a legenda olvassuk, egyszerre hatvan szöget vertek a fejébe, háromszor meghalt és föltámadt. Neki s a fogolytársaknak egy látomásban maga Krisztus adta tudtára, hogy szenvedéseik hét évig fognak tartani.
Szent György kultusza aztán gyorsan elterjedt: Szíriában már a IV. században épültek a tiszteletére templomok, Egyiptomban mintegy negyven templom és kolostor, Cipruson pedig hatvannál is több szentély viseli a nevét. De épült templom a szentnek Konstantinápolyban, Rómában és Mainzban, s nagy tekintélye volt Angliában és Skóciában, a német lovagrend pedig védőszentjének választotta őt. III. Henrik korában, az 1222. évi oxfordi zsinaton az angol királyság oltalmazójává nyilvánították. III. Eduárd Szent György-rendet alapított (1348), V. Henrik idejében pedig a cantenburyi érsek rendelkezése értelmében Szent György ünnepe ugyanazt a liturgiai rangot kapta, mint a karácsony.
Györgynek természetesen nagy kultusza volt a magyarok körében is. Többek közt az ő képe is látható a szent korona bizánci részén. Gellért püspök tiszteletére szentelte az első csanádi székesegyházat, kultuszának korai elterjedését bizonyítja a veszprémi Szent György-kápolna, vagy hogy István király Szent György-ereklyével tért haza a bolgárok elleni hadjáratból (Szent György, http:// www. mult. kor.hu/cik=9551). A Középső-Ipoly mentén szintén emeltek tiszteletére templomokat, például Inám és Palást községekben.
A sárkányviadal motívuma csak később épült be a György-legendába. A Legenda aurea szerint Silena város közelében volt egy tó, melyben egy mérges sárkány lakott. A polgárok minden nap egy juhot adtak neki, de miután ezek elfogytak, kénytelenek voltak embert áldozni. Amikor már a királylány is sorra került volna, megjelent György lóháton, s Krisztus nevében megvívott a sárkánnyal. Legyőzte őt, majd a királylány övét kötötte a sárkány nyakába, s mint egy szelíd kutyát, úgy vezette őt a városba. György csak arra kérte a polgárokat, hogy higgyenek Krisztusban. A helyen, ahol a történet megesett, az emberek egy szép templomot építettek, melynek oltára előtt csodatevő forrás fakadt (Weisbender 1990, 169).
György egyszerre lett védőszentje a parasztoknak, lovaiknak és állatállományuknak; segítségét kérték a veszedelmekben, a kígyómarás, a pestis és a lepra esetében. S mint A szentek életében olvassuk, „A naptárban elfoglalt helye adta neki azt a feladatkört, hogy a tavaszkezdet számos ősi népszokását »megkeresztelje«” (Weisbender 1990, 170).
A költészetet és az ikonográfiát mindenekelőtt a sárkányölő-motívum ihlette meg. Az Árvai Galériában őrzik például Albrecht Altdorf 1511-ből származó fametszetét, amelyen a lován ülő vitéz hosszú lándzsájával megöli a sárkányt. A háttérben a festő bizarr alpesi tájat mutat be, s látható az imádkozó királylány (Kardošová 2003, 1). A nagyszomabti főtemplomban is előkerült egy Szent Györgyöt ábrázoló 15. századi faltöredék. György tapolcai apát zágrábi misekönyvét egy XV. századi, Szent Györgyöt ábrázoló miniatura díszíti. De vannak régebbi szakrális emlékeink is. Mártonhegyen egy 1392-ből származó Szent György-falkép látható, és felbukkant egy Jákon is. S feltétlenül meg kell említenünk Kolozsvári Márton és Kolozsvári György 1373-ból származó prágai Szent György-szobrát (Divald 1927, 99, 101, 113, 120, 127).
Palást község istenházát egy 1299-es okirat már Szent György-templomként említi („…venit ad ostium ecclesiae b. Georgii…”), és az új templomot is Szent György tiszteletére szentelték fel 1898. július 3-án. A főoltár képe sárkányölő Szent Györgyöt örökítette meg. A festmény az 1890-es évekből való, Maria Schöffmann szignóval ellátva. A kórus alatti boltozaton a Szent Györgyöt ábrázoló községi címer látható (Csáky 2002, 7).
Adatközlőink a Középső-Ipoly mentén legendás hősként emlegették Györgyöt, aki „vitézségirő vót nevezetes, csákóval és dárdával járt, legyőzte a hétfejű sárkányt”.
Európa nagy részén György napját a tavasz kezdeteként tartották számon. S bár az egyház Szent György nevének ünnepét tette erre az időpontra, a hiedelmek és szokások mégis egy ősibb pásztorünnep rítusaira emlékeztetnek.
Ilyenkor volt az állatok első kihajtása a legelőre. Szendrey Ákos utal egy hajdani nagyszombati kalendárium ábrázolására, amely arra mutat, hogy a szarvasmarhák kihajtása valószínűleg Szent György havában történt. Azt is megjegyzi néprajzkutatónk, hogy az első kihajtáshoz különböző szertartások kapcsolódtak, s „Ezeknek a rituális eljárásoknak célja elsősorban az volt, hogy az állatok védelmét, minden veszélytől, rontástól való megóvását biztosítsa”. Legtöbb helyen akkor is kihajtották ezen a napon a jószágot a legelőre, ha az idő még nem volt erre alkalmas (Szendrey 1959, 313).
Az Ipoly mentén régebben a karácsonyi aprószentekvesszővel hajtották ki a jószágot. Előfordult, hogy az istállót is körülfüstölték, az ajtóra zöld ágat tettek, a teheneket pedig a kapuba fektetett láncon hajtották át, aminek egyben gonoszűző célzata volt; a mágikus cselekedetnek termékenységvarázsló és összetartó erőt tulajdonítottak (Csáky 1987, 140).
Ipolyi Arnold közli mitológiájában, hogy valamikor a juhászok Szent György éjszakáján különböző ágakból tüzet raktak. Ezáltal „kijöttek mindazon hasznos füvek, melyek a sóba keverve, a juhoknak adva, ezeket a dögtől megmentik” (Ipolyi 1971, 179).
A babonás cselekedetek legtöbbjének rontáselhárító célzata volt, s egyben a gyarapodást is általuk vélték biztosítani. A tehenek első kihajtásával kapcsolatban mondta Ipolykeszin Bodzsár Sándorné Celleng Franciska (1910) 1984-ben az alábbiakat: „Mikor a marhák az első legelőre mennek, a láncot az ajtóra kötyik, hogy a marha összetarcsa magát. Az istálló elé botval háromszor eggy vonást húznak, hogy így maraggyon egybe az állat, ne mennyenek szét. Közbe eszt monták, »Innen mentek ki, ide gyüjjön még több bele!« “.
A csépai palócok is György-napkor hajtották ki először a gulyát és a csordát. Ez a nap volt a gulyások munkaviszonyának kezdete és a cselédszegődés ideje. Nagycsalomján, a Középső-Ipoly mentén Szent Györgyöt a pásztorbeállás napjaként emlegették. Pereszlényben szintén ez volt a pásztorok és a cselédek fogadónapja. A disznópásztor ilyenkor „nyakába vette a tarisznyájját és a nagy tülköt”, úgy járta a falut. De végigment a községen a tehénpásztor, a kanász és a juhász is. Szép nótákat fújtak, a falu népétől pedig egy kis „alamizsnát”, bort, szalonnát, pénzt kaptak.
György napjához azonban nemcsak az állattartással kapcsolatos szokások és teendők kötődtek. Április 24-én kezdték például a mák és a kukorica vetését. Ipolynyéken György a kenderültetés napja volt. A gazdák ilyenkor több helyen határjárásra indultak, szemügyre vették a zöldellő rozstáblákat. Ha a „varnyú mán elbukott a vetésbe”, jó termésre számítottak (Csáky 1987, 140–141).
Szent György napjához vidékünkön több időjóslás is kapcsolódott. A hiedelem azt tartotta, hogy ahány nappal György előtt megszólalnak a békák, még annyi napig lesz utána hideg. A kelenyeiek a György-napi esőt aranyesőnek mondták, mert a bő termés előjele volt. Jó esztendőre jósoltak akkor is, ha György napja előtt zörgött az ég. A palásti jóslás szerint, ha György előtt megszólalt a kakukk, akkor jó termés lett az évben. A kelenyeiek meg azt mondogatták, hogy ha György napján „kint vót a víz”, akkor lefagytak a szőlők. Ha viszont a szőlőtőkék ilyenkorra kihajtottak, a palástiak jóslása szerint sok bor lett abban az évben (Csáky 1987, 141).
Több hiedelem fűződött vidékünkön az ilyentájban előbújó kígyóhoz, gyíkhoz. Ha valaki Szent György napja előtt gyíkot látott, akkor az – a kelenyeiek jóslása szerint – „friss lett”. A döglött kígyóval való találkozás ugyanitt „betegsíget” jelentett.
Ipolybalogon az a lány, aki György napja előtt el tudta „csípnyi a gyík farkát, jó tudott varrnyi”. Manga János a Palócföld című könyvében a gyíkkal kapcsolatban említi, hogy a György napja előtt fogott állatot annak, aki szép sárga vajat akart köpülni, a markában kellett szétdörzsölnie. Ugyancsak tőle tudjuk, hogy a gyíkkal megdörzsölt kéz – a néphit szerin – a torokfájást is elmulasztotta.
A Börzs֊ny vidéki Perőcsényből Diószegi Vilmos gyűjtött gyíkkal kapcsolatos adatokat. Eszerint, ha „Szent György-nap előtt gyíkot látnak, akkor a neveletlen ujjal meg kell simogatni, s akkor hasznos lesz az ujja, állatot is jól tud az ilyen nevelni” (Diószegi EA 7072).
A szlovákok szerencsésnek tartották a György napja előtt talált négylevelű lóherét is. A talált kígyót egyes helyeken agyon kellett ütni, hogy szerencsések legyenek. A Felső-Garam mentén a kígyót elégették egy új fazékban, hamuját sóval összekeverték, s az állatoknak adták gyógyszerként. Hontban a kígyó bőrét megszárították, s betegségek gyógyításánál használták (Horváthová 1986, 192).
Klein Mihály a Hont megyei szlovák Felsőterényből közölt adataiban írja, hogy ha a gazdasszony a Szent Györgykor talált hangyakupacban a kezét megdörzsöli, akkor „egész éven át a keze után fog kelni a tészta”. Ugyanitt az ilyenkor talált zöld békával is elvégezték a mágikus cselekedetet. A békát egy kis fazékba tették. Fedővel letakarták, s elfutottak, hogy „ne hallják a hangyák közt vergődő béka hangját, mert ha hallják, megsiketülnek. 9 nap múlva visszamentek a hangyabolyhoz, s a béka csontjai közt a villához hasonlót kerestek.Ezzel ha a leány a legényt, vagy a legény a leányt megkaparta, biztosan egymásé lettek” (Klein EA 1404).
Kelenyén mágikus cselekedetek fűződtek a Szent György napja előtt látott hangyabolyhoz. Ha abban a „gazdasszony jó memmosta a kezit, akkor jó elnyút neki a tészta, szép magos kenyereket tudott sütnyi” (Csáky 1987, 142).
Ipolydamásdon aki hangyazsombékot talált, megdörzsölte a kezével, s akkor az „hasznos lett”. A dunyhákat a háziasszonyoknak itt nem volt szabad kirakniuk, mert akkor nehéz lett volna a nyári munka. A határban dolgozónak ilyenkor vizet sem volt szabad innia, mert akkor egész nyáron mindig szomjas lett volna (Kocsmáros EA 15445, 21–22).
A boszorkányoknak tartott asszonyok Szent György-nap hajnalán harmatot szedtek. Erre vonatkozólag a Középső-Ipoly mentéről vannak adataink. Egyik Ipolyfödémesen gyűjtött boszorkánytörténetből tudjuk, hogy a harmatszedők fehér lepedőt tettek magukra, úgy mentek hajnalban a közeli rétre. Hogy a harmatot milyen célból szedték, arra a gyűjtésből nem derül fény. A vidék néprajzát korábban kutató Manga János azonban megemlíti, hogy a Palócföld boszorkányai a vetéseken összeszedett harmatot otthon a lepedőből belecsavarták a korpába, melyet aztán megetettek a tehenekkel, hogy több tejet adjanak. Ugyancsak Mangától tudjuk, hogy aki szeplős volt, annak szintén Szent György éjszakáján kellett kimennie a határba, s ott az árpa harmatjában jól meg kellett mosakodnia.
„Pereszlényben valamikor Szent György napján kihajtották a lovakat a lucernába, s meglátták, hogy arra mennek a boszorkányok. Fehér lepedőben járták a lucernát, és szedték a harmatot. Közben ezt mondogatták: – Szedem, veszem mind.
Egy bátor ember előlépett a rejtekéből, kapta a szűrét, s ő is azt mondta: – Én is szedem, veszem mind.
Hazacipelte a szűrt, fölakasztotta az istállóban. A harmat pedig egyszeriben vajjá változott.” (Bauer–Kádek EA 24092)
A szlovák lakosságú Felsőterényből Klein Mihály szolgáltatta 1902-ben az alábbi közlést:
„Szent Györgykor reggel a gazdasszony a zöld buza vetésre viszi a lepedőt, s azt kiterítve végighúzza a harmaton, ezeket mondva:
– Két részt szedek s a harmadikat meghagyom.
Az így megharmatozott lepedőt aztán a tehenére teríti, hol a babona szerint a harmat tejjé válván, a tehén igazi tejet ád. Az e babonát elmondó vénasszonyom aztán még ezt fűzte hozzá:
– Megtörtént, hogy midőn az ily asszony egyszer a lepedőt végighúzta a harmaton, utána ment egy legény e szavakkal:
– Én is szedem mindet.
Miközben a juhász subáját végighúzta a harmatos vetésen, hazament, s a szegre akasztotta azt. Hát – Úr Isten! – csak látja, hogy subájából csak úgy csurog a tej.” (Klein EA 1402)
Érdekes adatot közölt 1939-ben Manga János Boriból. Eszerint itt Szent György napjának előestéjén, amikor már elcsendesedett a falu, a legények kimentek a Szarkás-dombra. Szalmát és öreg seprűket vittek magukkal. A szalmából a dombon tüzet gyújtottak. Amikor már égett a tűz, egy legény elkiáltotta magát: „Pu, Szent György, megöllek!”
Régebben ilyenkor a csőbe puskaport tettek, azt meggyújtották és eldobták, hogy nagyot durranjon. Az egyik legény kiáltására egy másik válaszolt: „Ne lőjj, jó vitéz!” Erre a harmadik: „Mit igérsz?” Negyedik: „Szépet, jót!” Ezután mindekit „kilőttek”, akit felírattak, s kikiabálták, ami érdekes megtörtént a faluban a lányokkal és az asszonyokkal (Manga 1939, EA 000903).
Csáky Károly, Felvidék.ma
