Néhány héttel ezelőtt értesítettek, hogy az Oxford Encyklopedia szlovákiai és csehországi személyiségeinek lexikonjába kívánnak fölvenni. Ez lesz idén decemberben ennek a lexikonnak a harmadik kiadása. Ez meglehetősen meglepett, mert szlovákiai magyar viszonylatban nem méltattak rá – szerencsére -, hogy A szlovákiai magyar újságírás arcképcsarnokában szerepeljek. Én ugyanis nyilvánvalóan nem létezem. Kétséges azonban, hogy ilyen csarnok létezik-e. Ám nem óhajtottam volna pl. Lőrincz Gyula kollégájaként „népszerűsödni” a kötetben. Mindig szemben álltam a kommunizmussal és a megalkuvással. Ez felvet bizonyos kényes kérdéseket is, melyekre a felvidéki magyar társadalom a rendszerváltás óta képtelen volt válaszolni, vagyis a tükörbe nézni! Ez viszont katasztrófa!
Egy kedves hölgy kért tőlem időpontot, hogy interjút készítsen velem. Felajánlottam, küldje el a kérdőívet, kitöltöm és megküldöm, de ő ragaszkodott a személyes találkozóhoz. Utólag tudtam meg, a személyes beszélgetés dönti el, hogy felvesznek-e a „kiválasztottak” közé, vagy sem. Természetesen a találka alkalmával nem emlékezhettem a pontos időpontokra, nem hordom magammal személyes levéltáram eme részét, így abban egyeztünk meg, az általa rögzített adatokat majd pontosítom. A beszélgetés folyamán arról is szó esett, hogy fényképet kérnek tőlem. Ha azt akarom, hogy életrajzom adataihoz csatolják a képemet, akkor potom 180 eurót kell befizetnem. Bagatell – legyintettem. Ez majdnem anyósom havi nyugdíjának összege. Majd érdeklődtem, hogy a megjelentek számíthatnak-e tiszteletpéldányra. Hogyne! – jött a készséges válasz. – Ha befizetek 500 eurót, akkor bőrkötésben, aranyozott lapokkal megkapom a kiadványt! A kedves hölgy aziránt is érdeklődött, hogy hány példányt kérek, mert sokan gyermekeiknek, ismerőseiknek is megvásárolják azt. Olcsóbban is hozzá lehet jutni, ha puha kötésű kivitelben óhajtom megszerezni. Akkor csak 180! Hiába, a hiúságnak ára van!
Hallva az árakat, egy néhány hónapos történet villant át az agyamon. Magyarországi vendégeket kísértem, akik szolgálati útra jöttek Kassára. Este mulatni mentek. Négyen 800 eurót vertek el, miközben közölték, nem is szórakoztak valami jól. Nyeltem egy nagyot, mert eszembe jutott, ebből az összegből egy ember életét tudtam volna rendbe rakni, aki segítségért könyörgött hozzám. Nem tudtam segíteni. Azóta az utcára került és elvették a gyermekét. Nem szóltam semmit.
A hölgy válaszain magamban jót szórakoztam, nyeltem is egy nagyot, mert ha ennyi pénzem lenne, néhány rászorulón tudnék segíteni és egyáltalán nem fontos számomra, hogy barátaim vagy hozzátartozóim kapjanak egy szép, elegáns kötetet, melyben engem tömjéneznek, és még ráadásul olyan adatok kíséretében, melyek nem lényegesek. De miközben ez végig futott az agyamon, szemem sem rebbent, hanem udvariasan közöltem, ilyen feltételek mellett nem tartok igényt a kötetre, sőt az ábrázatomat sem kívánom viszontlátni az aranyozott lapokon, mert ez jócskán meghaladja anyagi lehetőségeimet.
A hölgy megértő volt és így könnyedén távozhattam a randevúról. Még a cappuccinomat is kifizette. Azóta természetesen az adatokat kiegészítettem, pontosítottam és visszaküldtem. Ismét visszaküldték, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e. Ezt addig ismételgettük, amíg valóban minden a helyére került. Decemberben majd a kötet megjelenik.
Belelapoztam a tavalyi kötetbe. A magyar származású Árpád Tarnóczyn akadt meg a szemem. Az egykori vízilabdázó egy időben budapesti szlovák nagykövet volt. Akkor kerestem föl egy vasárnap reggelen. Fürdőköpenyben fogadott. Több órán keresztül beszélt nem mindennapi életének viszontagságairól. Ennek megírásával még adós vagyok!
Fölmentem az Oxford Enciklopédia honlapjára. Ott azt olvastam, hogy az Oxford Enciklopédia a társadalom vezető és aktív személyiségeinek adatait rögzíti, ami alapvetően a publicisztikai és tudományos munkát szolgálja. Javaslatot is lehet nekik küldeni, hogy kit kellene a kötetbe fölvenni.
Ilyen kötet jelenik meg Pozsonyon és Prágán kívül Londonban, Münchenben, Bécsben és Budapesten, de Varsóban és Belgrádban is. A magyar kötetbe vajon bekerülnek határon kívüliek is? Csak találgathatok.
Utána számolni kezdtem. Mondjuk, hogy 1000 embert vesznek be a kötetbe. Van, aki nem rendel kötetet, van aki többet is. Tegyük föl tehát, hogy ezer kötetet rendelnek meg. Ez fél millió euró bevételhez juttatja a kiadót. A fele fotóját is megfizeti, így további 90.000 euró üti a markukat. A lenyúlás legálisan történik. Nem tudom, a kiadónak mennyibe kerül – mondjuk – 1000 kötet kiadása, de bizonyára búsás hasznot könyvelhetnek el.
Egyes emberek meg fizetnek, mint a köles, mert állítólag e kötetben való megjelenés megerősíti a társadalom számára végzett hasznos munkámat, ez megemeli a reputációmat működési területemen, az újságírók érdeklődésének középpontjába kerülhetek, és minél több adatot teszek közzé magamról, annál érdekesebb leszek a média világa számára… És még további előnyöket is fölsorolnak.
Az újságírók figyelmének középpontjába nem óhajtok kerülni, mert azt megtapasztaltam néhány alkalommal. Nincs benne köszönet. Legutóbb a Csatáry-üggyel kapcsolatban, amikor nemcsak elferdítve idézték szavaimat, hanem számos jelzőt is kaptam azért, mert az általam ismertetett adatok nem engedtek más következtetést. Az alpári jelzőkön csak mosolyognom kellett. Azok nem engem minősítettek, hanem azok használóit.
Kaptam egy szép oklevelet is oxfordéktól. Ha kedvem tartaná, kinyomtathatnám és berámázva kiakaszthatnám, hogy vendégeim előtt dicsekedjek, és azok meghatódva tömjénezhetnének. De semmi kedvem házi oltárt építeni. Maradok, aki voltam.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
