54124

Az V. Magyar Világtalálkozó keretén belül Budapesten rendezett „Centenáriumi emlékkonferencián” május 30-án Duray Miklós is tartott előadást. Az alábbiakban az ott elhangzott szöveget közöljük.

Nem lesz kárunkra, ha tudjuk, a Nagy Háború nem az európai történelem új korszakának a nyitánya volt, amit azért vagyunk kénytelenek hetven éve első világháborúnak nevezni, mert alig húsz évvel az utolsó puskalövésének eldördülése után kitört egy még nagyobb és véresebb háború. A Nagy Háború az 1815-ben csúcspontjára érkezett dinasztikus politika utolsó maradványainak elsöprését jelentette. Ezt 1914-ben csupán Ferenc József osztrák császár és magyar király nem tudatosította.

A nagy háborút (most már kis betűvel írva) inkább a 19. századi Európa politikai felfogásában zajló, csaknem százéves változás logikus következményeként kell értelmeznünk, ami a hagyományos dinasztikus politika modern hatalmi politikává történő átalakulásának tragikus következményeként jelent meg kontinensünk és a világpolitika akkori színpadán. A röpködő hadüzenetek 1914 nyárelején pontot tettek a 19. század végére. Úgy történt ez, mint a fasizmus megjelenése. Amit szintén nem egy pillanat megtestesüléseként, nem az első világháború izzadmányaként kell kezelnünk, hanem egy olyan folyamat termékeként, ami a 17. és a 18. századi abszolutizmus sajátosan érlelt következményéből, a franciaországi és németalföldi cigányok, zsidók, hugenották halomra lövetésének okából, a Habsburg-ház körül összpontosuló kollonitsi vagy másodikjózsefi magyargyűlölet keverékéből összevegyült szemléletként és politikai gyakorlatként ütötte fel a fejét.

A Nagy Háború lezárása megnyitotta a nagy szenvedésekkel teli 20. századot, amiről tudjuk, hogy szemléletileg még nem fejeződött be, hiszen ma, a Krisztus utáni időszámítási határ 20. századának lecsengésétől számított második évtizedben is tart, legalábbis a hatalmi politikában.
***
A Nagy Háborúnak alapvetően három fő oka volt. A kontinens legdinamikusabban fejlődő államának, Németországnak volt a legkevesebb gyarmata a gyarmatbirodalmak között és rossz volt a hozzáférhetősége a világtengerekhez; Franciaország keleti és Oroszország nyugati terjeszkedésének az európai kontinensen útjában állt az Osztrák-Magyar Monarchia; Anglia érdekérvényesítését a Földközi tenger keleti medencéjében, befolyási övezetének további, keleti térségre való kiterjesztésében, beleértve Palesztina fölötti védnökség megszerzését is pedig az oszmán Török Birodalom akadályozta.

Ezt az iskolai tankönyvbe illő felsorolást csupán azért tartottam szükségesnek leírni, hogy emlékeztessek arra a földrajzi térségre, ahol zajlott a Nagy Háború, és ahol, éppen ma is jelen vannak az akkori háborút lezáró szerződések következményei, annak késői, nem is túlságosan módosult másolatai.
Ne fussunk ennyit előre az időben, hanem tekintsünk át néhány szempontot a sok közül, amelyek a Németország keleti és Oroszország nyugati határa között élők sorsát – a Nagy Háborút lezárva – befolyásolják a mai napig.
A Nagy Háború az egyik célját bizonyosan elérte: megszűnt az Osztrák-Magyar Monarchia, oly módon, ahogyan azt a szarajevói merénylet szellemi atyjai a háború kitörésekor még nem is álmodták. Sikerült a Habsburg birodalmat és vele együtt a történelmi Magyarországot úgy feldarabolni, hogy már akkor biztosak lehettek abban a mű megalkotói: száz évig, de lehet, hogy még hosszabb ideig őszinte államközi és nemzetek közötti kapcsolatok nem alakulhatnak ki a térségben, tehát az itt élők hosszú időre manipulálhatóvá válnak. Az antant azonban megszabadult keleti szövetségesétől, egyben vetélytársától, Oroszországtól. A térségben – másokkal való osztozkodás nélkül – megerősödhetett a francia befolyás.
***
A Versailles-i békerendszernek előképe vagy főpróbája minden jel szerint az 1878-ban megkötött San Stefano-i béke volt. A győztes békealkotók ekkor tobzódhattak ilyen mértékben először új államhatárok meghúzásában, azóta tartó békétlenséget okozva Bulgária, Görögország, Macedónia között, akikhez a közeljövőben akár új résztvevők is csatlakozhatnak – Albánia és Koszovó – csak még nem jelentkeztek, mert túl korai lenne a színvallásuk.
Sajátosan alakult a Nagy Háború lezárásakor kialakított délszláv összletállam sorsa is. Noha az első délszláv összefogást, az illírizmust a horvát-szlavónok hirdették meg, de hajlandóságot mutattak a nagy szerb törekvések megértésére (Draskovics, Gaj, Karadzsics szellemi egysége az 1830-as, 40-es években), de a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulása után fokozatosan a szerbek kerültek fölénybe, ami kétszer torkollott kölcsönös öldöklésbe, mígnem végleg megszűnt az antant által létrehozott délszláv állam. Horvátország 1991 nyarán önállósult. Ekkor kezdődött a II. Világháború utáni Európa legvéresebb és legkegyetlenebb regionális háborúja, ami 2001-ig tartott. A halálos áldozatok pontos száma máig nem ismert, mert még mindig nincs feltárva minden tömegsír. Azt azonban lelkiismeret furdalás és szemrebbenés nélkül mondhatjuk, hogy a háború mintegy százötvenezer áldozata a Versailles-i békerendszer előre nem tervezett számlájára írható. Amit néven nevezhetnénk úgy is: az akkori antant-hatalmak politikusai, alkalmatlanságuk okán a délszláv térségben gyilkosokat időzítettek, akik 1991-ben léptek működésbe. Nyilvánvaló, akik a programot megfogalmazták, már nem élnek, de akik működtetik, az európai politika napi közszereplői.

Ennek a néhai Jugoszláviának összesen hetven évig tartó története jellemzi leginkább a Versailles-i békerendszer kiagyalóinak alkalmatlanságát a béketeremtésre. Ez persze felveti azt a kérdést is, ha egy rendszernek egy része ennyire csődöt mondott, lehet, hogy az egész rendszer rossz?

A kérdésfelvetés jogos, de a megfeszített lánc is mindig a leggyengébb láncszemnél szakad el. Mint ahogy a Versailles-i rendszernek legnagyobb vesztesei azért lettek a magyarok, mert mi voltunk a leggyengébb láncszem, azaz a történelmi magyar állam elkerülhetetlen, de mérsékeltebb csonkolásához senkinek sem fűződött érdeke – pont ellenkezőleg, bármilyen léptékű feldarabolása semmilyen további politikai kockázattal nem járt. Hogy a kilencvenháromezer négyzetkilométernél állt meg a kapa, csupán néhány nyugati politikus „jó ízlésének” köszönhető. Mégiscsak: Vác, Miskolc, Debrecen, mi közük van Prágához vagy Bukaresthez. Mintha Lyont akarnák Nagy-Britanniához csatolni.
***
Az emberek által felépített rendszer jó, kevésbé jó és rossz döntések sorozatából áll. A Versailles-i rendszerről tudjuk, hogy elsősorban a rövidtávú hatalmi érdekérvényesítés politikai keretét teremtette meg a Közép-európai térségben, hiszen 1938-ban összeomlott. Ma már azonban azt is tudjuk, hogy csak átmenetileg volt rövidtávú, de ezt akkor kevesen sejtették. A Csehszlovák Köztársaság akkori elnöke, Benes sem tudta ezt, hiszen külföldre távozása (menekülése) előtt, 1938. október 6-án, utolsó rádióbeszédében ezért ütött meg békülékeny hangot a békeszerződéssel sújtottak irányában.

Sajátos, hogy a rendszerből kezdetben kimaradt Szovjet-Oroszország, amely egyúttal el is utasította a Versailles-i békét (eszmerendszeri alapon), 1935-ben a francia külügy előzetes, egyáltalán nem önzetlen segítségével, amikor Csehszlovákiával megkötötte a kölcsönös segélynyújtási szerződést, belépett a keretei közé. Ez annyit jelentett, hogy ezt követően a korábbi antant hatalmakkal egyeztetve kell érvényt szereznie érdekeinek. Ez történt meg a II. Világháborút lezáró Párizsi Békekonferencián, ahol a Versailles-i rendszerhez képest egyetlen, az államok közötti jog szerint értelmezhető, lényeges változás történt, néhány apró kiegészítéssel: Szovjetunió államhatára több száz kilométerrel nyugatabbra lett meghúzva. Egyúttal, vagy ezt követően a Szovjetunió európai befolyási övezetének nyugati határa az új államhatárától mintegy ezer kilométerre került, nyugati irányba. Az új helyzetben azonban fennmaradt a Versailles-i rendszer legfontosabb alapelve, az államhatárok sérthetetlensége és megváltoztathatatlansága. Feloldva ez alól az 1947-ben szentesített új államhatárokat. Az államokon belüli alacsonyabb rendű határokat ez a szerződés sem érintette.
***
Sajátos, de logikus is, hogy a határok ügye vált központi kérdésévé a modern hatalmi politikának. Ez ugyanis a leghatékonyabb, ha nem az egyetlen eszköze a befolyási övezetek hatalmi (külhatalmi) kézbentartásának. Eszerint ugyanis nem a kölcsönös erőviszonyok vagy a közös szomszédsági érdekek vagy a történelmi hagyományok állandósítják az államhatárt, hanem a harmadik játékos érdeke, aki kitalálta az (új) államhatár földrajzi fekvését. Legszembetűnőbb példája ennek Csehszlovákia államhatárának kialakítása. Az új állam csehországi felében meghagyta a Cseh Királyság történelmi határvonalát, noha azon belül a határ mentén mintegy három millió német élt, akik egyszerre csehszlovák állami alattvalókká váltak. Az állam szlovákiai részében pedig a történelmi magyar állam északi határát tette meg az új államot Lengyelországtól elválasztó határvonallá, noha ott egyharmaddal kevesebb szlovák élt, mint a cseh határ mentén német. A déli határvonalát pedig úgy állapította meg, hogy egy millió magyart elszakított a nemzete tömbjétől. Történelmi hiba lenne, ha ennek alapján a két szomszédos nemzet (a szlovákok és a magyarok) viszonyát akarnánk meghatározni, hiszen nem ők tehettek a határ megállapításról, de ennek okán jól lehet őket egymás ellen haragítani, félelmeket kelteni, nehogy véletlenül kialakulhasson közöttük őszinte kapcsolat.
***
A Trianon utáni Magyarország új államhatárának a kialakítása volt a legagyafúrtabban kigondolva. Minden új szomszédos államhoz csatoltak a történelmi ország területéből részeket, és minden új szomszédállamhoz szakítottak magyar nemzetrészeket. Ami nem volt véletlen, mert csak így lehetett megakadályozni, hogy a Trianon utáni Magyarország valamelyik új szomszéd állammal szövetségi kapcsolatba kerülhessen. Noha mára a térség államai között a kapcsolati viszonyok különböző okok miatt megváltoztak, de az eredeti szellemiség továbbra is ide vetíti árnyékát. A magyar nemzetrészek elcsatolása okán létrejött magyarkérdés továbbra is létezik. A Magyarországgal szomszédos államok nem is igen titkolják, hogy a területükön élő magyar közösségek autonómia törekvéseit az állam területi integritása veszélyeztetéseként értelmezik. Így működik ma Versailles és az 1947-es Párizsi Békerendszer szelleme, noha élő jogi szerkezetként már nem létezik, hiszen a kommunista hatalmi rendszer bukásával, Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia megszűnésével átalakult a fenntartásáért felelős államok közössége. Emiatt kellett l991 és 1996 közötti időszakban létrehozni Magyarország és az új szomszédos államok közötti alapszerződések rendszerét, amiknek legfontosabb tételét az államhatárok sérthetetlensége jelentette.
***
Míg a Kárpát-medencében a trianoni határok meghúzásakor álcaként a természetes határokra és a közlekedési vonalakra hivatkoztak, a közel keleten, az oszmán birodalom feldarabolását sok helyen vonalzóval végezték el. Többek között ennek is lett a következménye, hogy ez a térség az elmúlt száz évben Földünk egyik folyamatos válságövezetévé vált. Nem védeni akarom az oszmán törököket, sem a birodalom menthető részeiért harcoló Kemal Atatürköt, hiszen az örményekkel és a kisázsiai görögökkel szemben elkövetett népirtásuk, gyilkosságaik védhetetlenek. A térségben azonban az oszmán birodalom tudta fenntartani az egyensúlyi viszonyt, amire a Nagy Háború lezárása óta, ami a törökök számára 1920. augusztus 10-én a Sėvres-i békeszerződéssel történt meg, senki sem volt alkalmas. A külső érdekek mentén kialakított új államok ugyanis szervetlenül illeszkedtek a törzsi és felekezeti viszonyokhoz. És ha véletlenül sikerült valakinek nyugalmi helyzetet teremteni a térségben, akkor az euro-atlanti érdekek, azaz a korábbi antant kötelékek közbeavatkoztak, mert attól rettegtek, hátha ellenük szerveződnek meg a helyi érdekek. A 2001-ben az amerikaiak által elkezdett, tudatos hazugságon alapuló iraki háború hátterében is ez állt. Ma már tudjuk, hogy semmi sem volt igaz abból, amit az amerikaiak Irak megtámadásának okaként világgá kürtöltek.

Engedtessék meg még egy visszapillantás. Az 1979 karácsonyán kirobbant afganisztáni háborúnak ugyan látszólag nincs köze a Nagy Háború lezárásához, de az 1920-as évek eleje óta alakuló, korábbi antant, amerikai, majd a szovjet új hatalmi együttműködéshez van némi kapcsolódása, még ha a sok köztes esemény miatt ez nem is látható. Ma már nem igazán ismert, hogy a 19. század második fele óta a korábbi Perzsia, azaz Irán mennyire volt színtere a hatalmi vetélkedésnek az oroszok és a britek között, míg végül is 1925-től teljes brit, majd amerikai és izraeli befolyás alá került, ami 1979-ben változott meg. Szovjetunió afganisztáni bevonulását ugyanis megelőzte egy amerikai kudarc Iránban. A sah megbuktatásával az iszlám forradalom által Amerika elvesztette iráni befolyását. Az iszlám forradalom terjedését azonban a Szovjetunió sem nézte jó szemmel, hiszen átterjedhetett volna az iszlám többségű szovjet tagköztársaságokra is. Megoldásként azt találták ki, meg kell buktatni az afganisztáni legitim rendszert, el kell távolítani a királyt és segíteni kell a szovjet-barát erők hatalomátvételét, hogy gátat vethessenek az iszlám forradalom terjedésének. Ezt nevezték abban az időben Brezsnyev- doktrínának, amit nyugodtan euro-atlanti doktrínának is lehetett volna vagy lehetne nevezni. Szovjetunió afganisztáni beavatkozása miatt az USA meghirdette a moszkvai olimpia bojkottját, pedig a háttérben szurkolt a Szovjetuniónak (lehet, hogy az olimpia embargóját is egyeztette a két titkosszolgálat). Akkor is hazudtak, mint 2001-ben Irak esetében? Afganisztánban 1979 óta folyamatosan dúl a háború. Negyven éve. Irakban 2001 óta hadiállapot uralkodik.
***
A közel-keleti térség új jelensége a kalifátus típusú Iszlám Állam (Iraki és Levantei-, Iraki és Szíriai Iszlám Állam) térnyerése. Szerveződésének gyökerei 2003-ra tehetők, tehát a Nyugati (az antant örökség) euro-atlanti érdekeknek közel keleti, totális megjelenésének idejére. A logikai vonal a Nagy Háborút lezáró szempontok erőszakos hatalmi érvényesítésével függ össze – amit akkor összeszabdaltak a hozzá nem értők, azt most mi újraszabjuk. Mondhatnák az ISIS képviselői, ha érdekelné őket a Versailles-i rendszer. Pedig, ha így tudatosítanák, nagy baj szakadna a nyakunkba, békeszerető európaiaknak, függetlenül a benne való részességünktől vagy áldozati helyzetünktől.
***
Úgy vélem, hogy az orosz-ukrán konfliktus európai és euro-atlanti vetülete is eltér a valóságtól. Nyugat felől ezt a Versailles-i és a Párizsi-rendszer hagyományainak szemszögéből, a határok megváltoztathatatlansága tantételének szempontjából értelmezzük. Mert elkerüli a figyelmünket, hogy amikor 1935-ben a Szovjetunió formálisan elfogadta a Versailles-i rendszert, mert szerződést kötött Csehszlovákiával, ezt a saját érdekében kötötte és nem a rendszer elfogadásaként, tehát a saját érdekében is fogja érvényesíteni az első lehetséges alkalommal, mint ahogy tette a második világháború után. Ezt megelőzően 1931-től ezért nem volt hajlandó elfogadni azt a francia javaslatot, hogy Magyarországgal szemben foglaljon állást, mert ehhez akkor nem fűződött érdeke – a proletár nemzetköziségnek ehhez semmi köze sincs. Ennek a szemléletnek a vetületében kell értelmeznünk az elmúlt évek ukrajnai eseményeit is.

Ukrajna, azaz a kijevi Rusz történelmileg, a keleti szlávok államszerveződésének folyamatában sok részből állt, de a modern Ukrajna tudatilag két részből tevődik össze. A nyugati részből, ami több évszázadig lengyel fennhatóság alá tartozott és megfogalmazta önálló nemzeti tudatát a lengyelek és más szlávok viszonylatában, valamint a mai Ukrajna délkeleti részéből, ami valószínűleg jelenleg inkább Szovjetunió béli közös élménnyel rendelkezik, mintsem ukrán nemzeti élménnyel. A mai Ukrajna területileg részben a Sztálini részben a Sztálin utáni Szovjetunió szüleménye, ami a területhez kötődő párttitkárok érdekérvényesítő hatalmától függött. Ezért csatolták Ukrajnához 1953-ban a Krím félszigetet.

Szovjetunió, a belső igazgatásának olyan állapotában szűnt meg, ami nem hasonlított a történelmi Oroszországéhoz. Ezt az állapotot még annak alapján sem lehetne elmarasztalni, hogy a nagyorosz törekvések szerint alakították át Szovjetunió belső határait. Az euro-atlanti térség országai azonban ezt a területi állapotot a Versailles-i elvek alapján értelmezik, aminek létrejöttéhez Oroszországnak semmi köze sincs, hacsak nem áttételesen, mert 1935-ben és 1947-ben részesévé vált olyan szerződéseknek, amik az államhatárok rögeszméjéből indultak ki. Szovjetunióban azonban a belső igazgatás fensőbbsége által bármikor módosíthatta azokat. Ha egyszer módosultak, miért ne módosulhatnának máskor is.
***
Valószínűleg egy történelmi sorsdöntő korszak határára érkeztünk. Rövidesen el fog dőlni, folytatható-e globális méretben a 19. század utolsó harmadában kivirágzott hatalmi politika, aminek a sorshordozói vagyunk mi magyarok is, kb. 130 évvel San Stefano és kb. 100 évvel Versailles után. Ha folytatódik, a globalizmus parancsuralmával kell szembesülnünk, ami a hagyományos kultúrák megsemmisüléséhez vezethet. A megsemmisüléstől csak az menekülhet meg, aki a világfelfogással szemben fogalmazza meg magát, azaz ortodoxként viselkedik. De van egy kecsegtetőbb megoldás is, amire a térségidegen európai multikulturalizmus megkérdőjelezése nyit lehetőséget. A multikulturalizmus ugyanis zagyvaságot jelent, Európában több mint ezer évig a sokszínűség jelentette az értéket és ezt kiegészítve I. Ottó óta, azaz 973-tól számítva a kereszténység, ami máig egységes értékrendet jelent.
Előttünk áll tehát a választás lehetősége, de a modern hatalmi politika által számunkra kijelölt út nem a megmaradáshoz vezet.

Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”54117″}