Ma már egyre kevesebb azok száma, akik a hajdani hagyományos aratómunka részesei voltak. A Péter-Pál után megkezdett hosszadalmas munkafolyamat fázisait a középnemzedékek érdeklődőbb tagjai is csupán a néprajzi szakirodalomból, az idősek visszaemlékezéseiből ismerhetik. Csak kevesen tudják, mi minden előzte meg ezt a nem mindennapi eseményt, milyen szokások, hiedelmek fűződtek ehhez a több héten át tartó munkához; mi volt a sarló, a kasza szerepe, hogyan dolgoztak azokkal; hogyan, mivel kötötték a kévét, hány kévéből állt a félkereszt stb.
Az aratás valójában „a földművelő munka koronája, jutalma” volt, s „népünk a búzát, az >életet< Isten ajándékának tekintette”. Nem csoda hát, ha ennek a munkafolyamatnak a kezdete és a vége különbözött sok más munkáétól. Volt ennek valami „kultikus komolysága, ünnepélyes, szinte vallásos hangulata”. (Balogh 2000, 144)
Göcsejben kezdés előtt az aratók a föld szélén letérdeltek, keresztet vetettek és imádkoztak. Volt ahol egyházi énekeket is énekeltek. A dunaszentpáliak köszöntőjét, melyet az aratás kezdetekor mondtak, Balogh Júlia idézi. Ez így hangzik:
„Péter és Pál apostolok szent napjára virradtunk,
hálaadó köszöntéssel mi Urunkhoz járulunk.
Hogy harmatos szent áldása gabonánkra rászállott,
Learatjuk, amit az ég táplálásunkra adott.
Jégverést és villámokat a házrul elhárítsa,
Hogy a gazda termésinek híjját soha ne lássa!”
(Balogh,2000, 145)
Nem hiányoztak a munkakezdés fázisából azonban a tréfás és mókás játékok, meg a babonás cselekedetek, hiedelmek sem. Nagy jelentőséget tulajdonítottak például az első búzaszálaknak, melyekből jóslás- és termékenységvarázsló célzattal a baromfiaknak adtak. Volt ahol ezeknek betegségelhárító szerepet tulajdonítottak, s az aratók azért kötötték a búzaszálakat a derekukra, hogy az ne fájjon.
Sályban az első aratókat elfogták és szalmakötéllel összekötözték. Kiszabadításukért váltságdíjat kellett fizetniük. Rábapatonán a megkötözötteket ketten megfogták, s hozzáütögették egy régóta aratóhoz, miközben ezt mondták: „keléses ne legyél!”. (Barsi Ernőt idézi: Balogh 2000, 145)
Bár amíg az aratás tartott, különösebb dramatikus, díszes külsőségekben is megnyilvánuló szokásokra nem került sor, a munka kezdetét s a végét azonban az Ipoly mentén is amolyan ünnepszerűség jelezte. Még a legtöbb kisgazdának is volt két pár aratója, akiket kezdéskor és végzéskor megvendégeltek. Sor került ezenkívül egy-egy szokás felelevenítésére is ilyenkor.
A kisebb földterülettel rendelkező gazda, aki csak családjával aratott, megállt a búzatábla végén, s a kasza nyelével keresztet vetett a gabonára. ( Csáky 1987, 173) Pereszlényi adatközlőm, Horváth Mihályné Sántha Margit (1918, 1985) így idézte ezzel kapcsolatos emlékeit: „Akinek kevés földje volt, az megaratta maga a családjával. Én is, mint fiatal asszony, a férjemmel, apámmal s anyámmal együtt kezdtem az aratást. Ahogy elkezdtük volna, édesapám fölvette a kaszáját, megállt vele a föld végén, keresztet vetett a gabonatáblára. Aztán levette a kalapját, s e szavakat mondta: >Jézus segíts! Édes Jézuskám segíts, hogy amit adtál Uram a család számára, azt erőben, egészségben szépen be is takaríthassuk! Amenn.<“
Akinek több hold földje volt, az már aratókat fogadott. Általában cséplés után a termés tizede illette őket. Pereszlényben ezenkívül a gazda még 10 árnyi „aratóföldet” is mért a munkásainak, hogy egy kis kukoricát, krumplit is ültethessenek a családjuknak. Ezért azonban még két nap el kellett menniük a szénahordásban segédkezni.
A nagyobb gazdáknál három pár arató is volt. Itt már „díszesebben ment az aratás is”. Amint megkezdték a munkát, tíz óra tájban a gazda is kiment a földjére. Az aratók már várták őt. Egy marokszedő lány vagy asszony a búzaszálakból s az egypár vadvirágból készített bokrétát a gazda karjára kötötte, miközben ezt a verset mondta:
„Aratáskor a határba,
ennyi szépet leltünk,
kalászok közt, virágok közt
fülvidult a lelkünk.
Örömünkbe´ osztozzál
te is most velünk,
legyen végül tied
drága kérges munkás kezünk
szívből jövő köszöntése.
Virágaink közepébe
néhány kalászt tettem,
melyet szépen
csokorba kötöttem,
tiszta szívből
az aratás kezdésére
kitűzöm most
a gazdának mellényére.
Fogadd tőlem
örömmel e virágot,
hogy jókedvvel
megkezdhessük a munkánkot.”
(Horváth Mihályné közlése)
Ezután mindnyájan éltették a gazdát, hogy a jövő évben is „illyen szép egíssígbe´ dolgozhassanak egymással békébe´”. A gazda megköszönte a megtiszteltetést, majd elővette „szűrtarisznyájjábó´” a kulacs bort, és sorra megkínálta a munkásokat.
A pereszlényi Mokso Gyula (1904,1984) elmondta, hogy azért, amiért az aratói az ő karját „búzaszálakval kötték meg”, áldomást fizetett nekik: pálinkával, süteménnyel, cukorral vendégelte meg őket.
A nagyobb uradalmakban, például Lontón, negyven-ötven pár arató is dolgozott. Ide járt egykor Mokso Gyuláné Menyhárt Rozália (1925, 1984) lontói születésű pereszlényi lakos is. Elmondta, hogy az aratók már hajnali három előtt kimentek a földekre. Az ebédet mindenkinek a saját családtagja vitte, a summásoknak azonban külön főztek, s ők egy másik táblán arattak.
Az aratás kezdetekor az „ujjoncokot fenekükvel a földhö´ verték”, majd a marokszedők elkapták őket, „bekötötték a marokba”, s ezt mondták: „No, most mán gyere ki belöle, mutasd meg, hogy erős marokszedő lesző-e!”
Akik az „uraságtó´ kigyüttek a fődre, azoknak mind átkötték a karjukot mezei virágval meg kalászval”. Ezért aztán pénzt kaptak az aratók, az uraság emberei pedig „egísz nap büszkén hordták karjukon a koszorút”.
A Hont megyei református Szokolya aratóinak ide vonatkozó szokásait Manga János jegyezte le, s ezt az MTA Néprajzi Intézetének Kézirattárában őrzik. Az alábbiakat idézzük belőle: „ Hát például én is először mentem aratni, és megfogtak a fiúk. Két fiú vagy három, és levertek a földre, megfogták a kezemet, lábamat, és azt mondták, hogy >Most mán prücskösbe verünk, és fölszabadítunk arra, hogy most már te tudsz aratani, markot szedni.<” A legényekkel is csináltak ilyesmit, hogy jó rendet tudjanak vágni. (Manga 1968, Ltsz. 327.12-13.l.)
A garamdamásdi aratásról 1968-ban Parák Endre küldött adatokat a Néprajzi Múzeum Ethnológia Adattárának. Ezt jegyezte le többek közt: „Az aratás úgy ment végbe, hogy a kaszás rávágta a gabonát a talpon állóra, tehát nem rendre. A marokszedő a búzánál sarlóval, az árpánál gereblyével szépen felszedte a levágott gabonát, és mihelyt egy nyalábbal felszedett, megfordította azt a vágási iránnyal ellentétesen, s lerakta a földre. Ha a gabona herés, vagy túlságosan füves volt, akkor csak rendre vágta le, s csak két-három napi száradás után szedték fel marokba, Az arató, mihelyt egy jó darabot (pásztát vagy huját) levágott a gabonából, kötni kezdtek. A marokszedő, ha búzát kötöttek, húsz szál körül kihúzott a marokból, a kalász alatt a szalmán egyet csavart, a szálakat kettéosztva letette a földre, és megfelelő mennyiségű markot rakott bele. Ezt a kaszás bekötötte. Amint a pászta fele volt kötve, a kaszás a kévéket kezdte összerakni keresztbe, úgy, hogy a kalászok középre kerültek. Egy kereszt két félkeresztből áll, egy félkereszt pedig 11 vagy 15 kévéből. A legfelső kévét papnak nevezték. /…/ Az aratásnál sok helyütt meg volt az a szokás, hogy pénteken vagy 13-án nem kezdték el, mert akkor nem végződött szerencsével. /…/ Az aratást az aratók részért vállalták, vagyis minden 9., 10., vagy 11. véka, illetve mázsa lett az övék. /…/ Damásdon az aratás 60-70 százalékát a fentről jött szlovákok (tótok) végezték, akik még a tél folyamán lejöttek szerződéskötés végett a gazdákhoz. Ezek rendszerint 11. részért dolgoztak. (EA 15 748. 1-3.l.)
Inámban adatközlőm, Gyurkovics Istvánné Volkovics Ilona (1928) édesapja 25 magyar holdon gazdálkodott. Általában egy vagon gabonája termett, s a közeli Hrussó (Magasmajtény) községből nyáron szlovák aratói voltak. A visszacsatolás után Dejtárról, az Ipoly túloldaláról jártak hozzájuk aratni.
Apátújfaluban nyáron a „szeginy nép ment az uraságho´ aratnyi Leszenyére, Illésibe”. Az aratókat már farsang táján felfogadták; a földbirtokos az aratógazdával egyezett meg. Az aratók minden tizedik mázsa gabonát megkapták, egy szezonban körülbelül 12-14 métermázsát lehetett keresni. A munkások ezenkívül ebédet és vacsorát kaptak. Tavasszal kukoricát és répát is mértek nekik, amit harmadából kellett bedolgozniuk. (Siket István, 1910)
A nagyobb gazdák Ipolybalogon is farsangkor fogadták fel az aratókat, akikkel ebéd után „megitták az aratóáldomást”. (Zolczer János, 1919) Szalatnyán a 12 holdas parasztok már nagyobb gazdának számítottak, és saját aratóik is voltak. Általában Palástról jártak ide alkalmi munkára. (Pecsérke Vince, 1920)
Paládi-Kovács Attila barkókról szóló tanulmánykötetében írja, hogy az aratás hosszú időn át női munka volt, s a Barkóságban csak a 20. század első évtizedeiben tértek át a kaszás aratásra. A nagygazdák abban az esetben, ha a családban nem volt elegendő asszony az aratáshoz, részesearatókat hívtak. Minden kilencedik csomó (kereszt) volt a díjuk. Urasági földekre más vidékről is jöttek kepés aratók dolgozni. (Paládi-Kovács 2006,49-50)
Kerényi György a Magyar énekes népszokások című könyvében kitér az aratás tárgyalására is, bár megjegyzi: „Hiteles adatunk nincs arról, hogy aratáskor, munka közben valaki is énekelt volna.” Szerinte az – amit Baksay Sándor írt – , hogy „a korosabb aratónak ajkáról hálaadó énekét lehet hallani, míg két karjával a kövér kalászmarkot szorítja keblére”, csupán kivételes, egyéni eset lehetett. Szoktak viszont az aratók énekelni munkába menet, vagy onnan jövet, illetve pihenő idején. Kerényi állítja, hogy a Kodály által lejegyzett, Csak azt szánom, bánom kezdetű Bodokon gyűjtött aratási dalként jelzett szövegnek „nincs köze az aratáshoz. De változatainak már igen!” ( Kerényi 1982, 98):
„Arass, rózsám, arass,
megadom a garast.
Ha én meg nem adom,
megadja galambom.
Arattam, arattam,
kévét is kötöttem,
a rózsám tarlóján
meg is betegedtem.”
Csáky Károly, Felvidék.ma{iarelatednews articleid=”54561″}
