Matyis Antal bátya az öreg palóc egyedül élt már jó pár éve a vályogfalú kis ablakos, kontyos házikójában, amelyet léckerítés vett körül. Vagyis csak vett volna, mert a bizony a ház körüli léckerítés igencsak foghíjas volt. Az utca felőli részen még állt a nagykapu, amit már nem kellett nyitogatni, csukogatni, mert állatai sem voltak Matyis Antalnak. A kis kapu még megvolt egy ideig, de amikor leszakadtak a vaspántjai, csak oda lett támasztva a nagykapuhoz dísznek. De minek is bajlódott volna vele az öreg, hogy maga után becsukja, hiszen nem szaladt utána semmi, még egy kutya, vagy macska, de még egy fia tyúkocska sem, amikor az utca másik oldalára átcsoszogott a szomszéd asszonyához egy kis vasárnap délutáni tereferére.
A szomszédasszony háza előtt egy kis fapadocska volt felállítva, amelyen olyan jól esett az üldögélés. Matyis Antal bátya igyekezett elfoglalni a helyét, hogy amikor a fejkendős palóc asszonyok hazafelé indulnak a vasárnapi litániáról, már ott üldögéljen és szemrevételezhesse a csinos fehérnépet. Nagy öröme telt abban, ha apró huncut szemével végigtapogathatta a lányok, asszonyok telt idomait, amelyeket kidomborított a sokráncú szoknyák halmaza, meg a szűk blúzok tarka virágos selyme.
Szomszédasszonya, a szép Rozika három gyermeket nevelt egyedül. Az ura odaveszett a háborúba, de soha egy zokszó sem hagyta el a száját. Sokáig várta haza élete párját, de amikor egy napon a postás meghozta a halálhírt hozó levelet beletörődött a megváltozhatatlanba. Felvette a fekete gyászruhát és valahol a lélek mélyén megkeményedve dolgozott két ember helyett is, csakhogy betevő falatjuk legyen a gyerekeknek.
Matyis Antal bátya is egyedül élt, nem volt senkije, feleségét régen eltemette, gyermek meg nem maradt utána, ezért minden vasárnap délután átjárt beszélgetni a szép szomszédasszonyához. Más egyebet úgy sem tudott tenni, csak azt, hogy megvidámítsa Rozika szomorú szívét, vagy elszórakoztassa a gyermekeket. Tudta, hogy Rozika szereti a verseket, a vidám történeteket, ezért előszedegette azt a tudást, amit még iskolás korában gyűjtögetett. Jó tanuló volt, különösen szeretett olvasni, de fölsőbb iskolába nem mehetett, mert akkor mi lett volna a gazdasággal, ki művelte volna meg a földeket. Ezért hát egyszerű paraszt maradt, de a tudás, amit az iskolában megszerzett megmaradt benne. Úgy őrizte, mint a kincset és olykor, olykor elővette, hogy ámulatba ejtse a hallgatóságát, akik rendszerint a szép női nemhez tartoztak.
Ahogy üldögélt, hallgatta a fecskék csivitelését, amint szorgalmasan tapasztották sárfészküket az eresz alatt, aztán elővette kis csibuk pipáját, komótosan rágyújtott és átadta magát a vasárnapi ejtőzésnek. Ilyenkor gondolatok halmaza tört elő domború homloka mögül. nemsokára Rozika is mellé telepedett s ekkor belekezdett vidám történeteibe és kedvenc verseibe.
Szeretném, ha király lehetne belőlem!- kezdte legkedvesebb versét.
Annyiszor elmondta már, hogy a szép szomszédasszonya is fújta kívülről. Ilyenkor Matyis Antal volt a falu lányainak, asszonyainak királya. Hallgatósága közül senkinek sem jutott eszébe, hogy ez a kis öreg egy műveletlen parasztember, aki valamikor fiatal korában csak az eke szarvát tudta megfogni és csak az ostort pattogtatta, más egyebet sem tudott világ életében.
Amikor a litániáról hazafelé tartó lányok és menyecskék melléje telepedtek a kispadra, Matyis Antalt mintha hájjal kenegették volna. Egyszeriben minden régi bölcsesség, huncutság eszébe jutott. Elő is szedegette szép sorjában elméjének tarisznyájából a sok okos mondást.
Tudjátok lelkeim, legtovább eszünkbe tartjuk azt, amit ifjú korunkban tanultunk!- mondta elgondolkozva.
Aztán szemének huncut sugarával végig tapogatta a szép, fiatal leányokat, majd kibökte a következő bölcsességet:
Bizony, bizony a szüzek és az üvegek folytonosan veszélyben forognak!
Nagy kacagás követte Matyis Antal kimondott bölcsességét. Nevettek a lányok és a menyecskék, csak úgy bugyborékoltak a nevetéstől.
De hát a madár is a kalickában tanó meg énekőnyi!
Hát ez mit jelent Antal bátya, mondja csak, maga annyi sok okosságot tud, hogy ha még egy feje vóna, abba is elraktározhatna belőle. – mondták huncutkodva a fiatal asszonyok.
Hát az úgy van, hogy a szűz jány a madárka, ha férhö megy, az a kalicka, oszten amikor mán férjné van, akkor tanojja ki a szerelmet, ez meg a madárének.
Sokat tud maga Antal bátya, nem hiába ette meg a kenyere javát!- mondták elismerőleg az asszonyok.
Aki sokat tud, annak sokat kell tennyi, cselekennyi! Cselekennyi mán nem igen tudok, de mondanyi anná inkább.- kacsintott huncutul az öreg.
Vasárnaponként így okosította Antal bátya a falu fiatalságát, főleg a férjhez adó leányokat és a menyecskéket.
Ezen a vasárnapon is nagy jó kedvében volt Antal bátya. Egyre csak a női nem okozta öröm járt az eszébe. Ahogy az utca kanyarulatában megjelentek a litániáról hazafelé tartó asszonyok és lányok, már minden huncut mondás és paraszti bölcsesség eszébe jutott, amit aznap mondani akart a hallgatóságának. A lányok és a fiatal menyecskék, amint meglátták az öreget, gyorsan körülvették, cirógatták, kedveskedtek neki, csak azért, hogy verset mondjon, vagy ha azt nem legalább valami szépet, kedveset. Utolsónak az öregasszonyok jöttek ki a litániáról, s amint az összegyűlt társasághoz közeledtek morogva tekintgettek az öregre, hogy már megint elcsábította a fiatalságot. Irigykedtek, mert csak a fiataloknak kedveskedett, nekik tette a szépet. Ők is szerették volna hallani, miket beszél az öreg, de kíváncsiságukat legyőzte az öreg szúrós megjegyzéseitől való félelem.
Antal bátya ügyet sem vetett a morgós vénasszonyokra, inkább megcsipkedte a lányok, menyecskék arcát, amitől azok még pirosabbak lettek. Kacagtak, ahogy rácsapott a hátsó fertályukra, amit nem nagyon éreztek, mert a sok alsószoknya felfogta az ütés erejét.
Szégyelljétek magatokot, most gyüttök a létányiáró, oszten mán is viháncótok!- forgatták ájtatosan szemeiket a vénasszonyok.
Öreg Matyis bátya csak úgy dagadt az örömtől, minden lánynak, asszonynak súgott valamit, amitől azok még jobban nevettek, majd hangosan ennyit mondott:
Öregasszony nem jó zsákba, sem abrakos tarisznyába,
Fiatalasszony köll annak, akiben megfér az abrak.
A versike hallatára az öregasszonyok még jobban a szemükbe húzták fekete kendőjüket, hátat fordítottak a padon üldögélő társaságnak és egymás között morogva ballagtak hazafelé. Félhangosan morfondíroztak és mintha Matyis Antal hallotta volna:
Várjatok csak, majd ti is megöregedtek egyszer!
Matyis Antal utánuk nézett és nagy bölcsen kimondta a szentenciát: Az ifjú meghalhat, de az öregnek meg köll halnyia! A halál meg sohase kísik. Így bija!
Ahogy kimondta, nyálával sercentett egy nagyot a megmaradt fogai közül az út porába. A lányok és a menyecskék elszomorodtak.
Kend csak ne halljon meg Antal bátya, akkor ki fog minket ilyenkor vasárnap délután szórakoztatnyi!
Hej, virágszálaim, az idő, ha komótosan is, de halad a maga útján, azér nekem is vele köll halannom, ha akarok, ha nem! Bizony lelkeim, nektek is halad az idő, de egyet mondok, hallgassatok csak ide!
Én mán nem fogom megérnyi, de talán tik még megéritek! Nagyon meg fog változnyi ez a világ, majd meglátjátok! Gyün még olyan idő, amikor az okosságot elzavarja a butaság, az meg úgy megijed, hogy menten elbújik, oszten senki se tanájja. A butaság erre nagy hangon fog kajabányi, oszten olyan lármát fog csapnyi, hogy mindenki azt fogja hinnyi ő az okosság, a bölcsessíg.
Bizony igazat mondott az öreg palóc, Matyis Antal. Hej, nagyon hiányoznak az ilyen bölcs öregek ebben a mostani, visszájára fordított, butasággal, gonoszsággal, irigységgel és szabadelvűséggel teli világban!
Lőrincz Sarolta Aranka, Felvidék.ma
